Úgy érzem, mindig egy kicsit lemaradok a filmes fősodorról. Túl sok minden jár a fejemben, nehezen lépek ki belőlük, és mire sikerül, addigra már másról beszél mindenki. Olyankor nem írok. Vagy ha írok, az is megy a fiókba. 

Így volt ez a Cápá-val is. Teljesen kiment a fejemből, hogy idén lesz 50 éves. Csak arra eszméltem, hogy már mindenki erről ír, erről beszél. És megint jött az ismerős érzés: „lemaradtál.”

Aztán a hétvégén elém került a Jaws @50 – The Definitive Inside Story című doksi. Imádom a remek „behind-the-scenes” filmeket, ez pedig pontosan olyan volt. Remekül bemutatta a film és a történet útját, hogyan indult és milyen akadályokon kellett átvergődnie. Spielberg is ezzel a filmmel lett nagybetűs rendező, ráadásul valóban mesterművet alkotott, tehát akár lemaradva érzem magam, akár nem, jót fog tenni, ha kiveszem az ötletet fiókból és leírom a gondolataimat.

De hogyan kezd hozzá az ember egy ilyen filmről írni? Főképp egy ilyen évfordulón. Hiszen olyan sokan írtak már a Cápáról, méltatták, ünnepelték, igyekeztek megfejteni a titkát. Talán a fényképezés? A forgatókönyv? A rendezés? A vágás? Mi lehet az, ami ennyire időtállóvá teszi ezt a filmet, még annak fényében is, hogy ma már Bruce (így hívják a mechanikus cápát) talán sokakat megmosolygtat egy-egy jelenetben. 

Nem hiszem, hogy ebben a cikkben találnám meg a titkot. Őszintén, nem is akarom. Azt tegyék meg azok, akiknek ez a tisztük, a filmesztéták, a kritikusok. Mert az enyém, úgy hiszem, a rajongás. Az öröm, az ünnep. 

Úgyhogy kézen foglak, és egészen 1975-ig sétálunk vissza, hogy együtt idézzük fel ezt a csodálatos utat, amit a Cápa megtett Peter Benchley regényétől a vászonig. 

És közben azt sem felejtjük el, hogy nem csak egy filmet ünneplünk, hanem azt a jelenséget is, amivé a Cápa akaratán kívül vált. Ugyanis ez a film adott értelmet a nyári moziknak, sőt, talán a legforgalmasabb és legjövedelmezőbb időszakká tette a nyári szezont. Mert a modern blockbusterek kora – még ha nem is tudtuk akkor – 1975. június 20-án kezdődött. 

Szóval innen indulunk. Érdekes kérdések mentén szeretném kifilézni ezt a hatalmas halat, és úgy döntöttem, két cikket is tálalok belőle. Az egyik az akkori időket, közönséget, világot vizsgálja. Erről fogsz most lejebb olvasni.

A másodikban megpróbálom a jelenbe helyezni ezt a filmet. Számomra ugyanis kevés izgalmasabb dolog van, mint a "mi lenne, ha...?" kérdéskör. Ráadásul imádom körbejárni, szóval ez lesz a folytatásban.

De most mentőmellényt a nyakba, én már mindent bepakoltam a hajóba, ami kellhet. Van itt búvárfelszerelés, egy tűfegyver (amit majd sztrichninnel töltünk fel), és egy acél, cápabiztos ketrec is, csak a biztonság kedvéért. Irány a nyílt víz!

Mivel nem okítani, hanem kibeszélni szeretek, ezért valószínűleg hatalmas SPOILER-ekkel van tele a cikk. Ezt kérlek, olvasás előtt vedd figyelembe.

Micsoda kép! Mintha tényleg valódi lenne a fenyegetés!

Mivel egy csecsemőnek minden vicc új, engedd meg, hogy a fiatalabbak kedvéért hadd indítsak egy néhány soros ismeretetővel. 

Mi is az a Cápa, ha valaki még nem találkozott vele?
1975 nyarán járunk. Egy fiatal nő meghal a vízben egy amerikai tengerparti kisváros, Amity Island közelében. A halála után a rendőrfőnök, Martin Brody gyanakodni kezd, hogy cápatámadás történt, de a városvezetés a nyári szezon kezdete előtt nem akarja elijeszteni a turistákat. Amikor további támadások történnek, Brody egy fiatal tengerbiológussal, Matt Hooperrel, és egy nyers modorú cápavadásszal, Quinttel indul útnak, hogy az állat nyomába eredjenek. A három férfi a nyílt tengeren veszi fel a harcot a hatalmas nagy fehér cápával, amely sokkal intelligensebbnek, kitartóbbnak és halálosabbnak bizonyul, mint amire számítottak. 

A regényről

A történetet Peter Benchley-nek köszönhetjük, ő írta az eredeti regényt. A Cápa legfontosabb ihletforrásaként egy valós esemény szolgált: az 1916-os New Jersey-i cápatámadás-sorozat, amely során négy ember halt meg, és hatalmas pánik tört ki a keleti parton. Ennek hatására kezdte el Benchley-t foglalkoztatni az a gondolat, ami később a regény gerincét adta: mi történne, ha egy ilyen esemény nem egyszeri lenne, hanem többször is megismétlődne, mondjuk egy idilli kisváros idilli partjainál.

Benchley egy interjúban úgy fogalmazott, hogy azt akarta látni, mi történik, ha egy modern amerikai közösséget egy olyan lény fenyeget, ami felett egyáltalán nincs hatalmuk. És amit sem megérteni, sem irányítani nem tudnak. 

A regény megírásához egy év kellett, és a Doubleday kiadó vállalta a publikálását. Ám még a megjelenése előtt, 1973-ban, a Universal Pictures producerei, Richard D. Zanuck és David Brown megvásárolták a megfilmesítési jogokat. 

Út a vászonra

Spielberg ez időtájt már érdeklődött a thrillerek iránt és nagyon tetszett is neki a történet. Viszont a stúdió első körben Dick Richards-ot akarta a Cápa kapitányi székébe ültetni. 

Dick Richards rendező az 1970-es évek elején kezdett ismertté válni Hollywoodban, és az első filmjével, az The Culpepper Cattle Co. (1972) -val hívta fel magára a producerek figyelmét. Ez egy realista western volt, amely erősen eltért a klasszikus hollywoodi stílustól. A film nyers, dokumentarista hangvétele nem csak a kritikusokat nyűgözte le, de a Universalt is meggyőzte azzal kapcsolatban, hogy Richards tudna mit kezdeni a “tengeri thriller” műfajával.

A stúdió döntésében az is szerepet játszhatott, hogy akkoriban még nem létezett a „Spielberg-márkanév”, tehát nem volt nyilvánvaló, hogy egy alig 26 éves, főleg tévés rendezéseiről ismert srác képes lenne megbírkózni egy ilyen drága és technikailag is bonyolult produkcióval. Richards viszont már készített nagy filmet, képes volt realistán bemutatni a tájat és a szereplőket, ami akkor fontosnak tűnt a stúdió szemében.

Aztán jött a „bálna-gate” (állítólag folyamatosan bálnának hívta a cápát), és a producerek gyorsan rájöttek, hogy Richards nem igazán érti a sztori természetét, ezért megváltak tőle – és ekkor jött képbe Spielberg, akinek viszont egyértelmű elképzelése volt a filmmel kapcsolatban. Ráadásul a feszültséget az ismeretlentől való félelemre akarta építeni, és nem a szörny állandó mutogatására. 

A pillanat, amikor megtudjuk, hogy végződik majd a film az Orca és a kapitánya számára.

A “szörny késleltetett megmutatásban” egyébként Bruce is “segített”, mert az animatronika folyton meghibásodott ezért Spielberg még jobban rákényszerült arra, hogy ne a hagyományos módon építse a feszültséget: hanem inkább kameraállásokkal, a zene ritmusával, a közönség várakozásaival dolgozzon. Így vált „szándékon kívül művészivé” a megközelítés, ami végül sokkal hatásosabb lett, mint amit a technika lehetővé tett volna. Vagyis a Cápa egy technikai hiba miatt vált mesterművé. 

Sokan úgy gondolják, hogy a film forradalmat is indított el ezzel a fajta megközelítéssel, de a “nem mutatjuk a szörnyet” formulát már korábban is alkalmazták tudatosan, általában költségvetési vagy technikai okokból. Jó példa a Macskaemberek (Cat People - 1942, Jacques Tourneur), ahol soha nem látjuk ténylegesen a szörnyet, a film teljes mértékben a képzeletünkre bízza a rémületet. Vagy ott van A Ház hideg szíve (The Haunting - 1963, Robert Wise), egy kísértetházas film, ahol konkrétan semmi természetfelettit nem látunk a vásznon, a film mégis ijesztő. Mindkét film tisztán a hangokra, fényekre és a szereplők reakcióira épít.

Hogyan változtatta meg a Cápa az ember és tenger kapcsolatát?

Helyezkedjünk bele kicsit a 70-es évek Amerikájába. Mert véleményem szerint ha nem értjük a korszakot, nem értjük a Cápát sem – és akkor a miértje is csak egy látványos uszony marad a felszínen.

Az évtized egyik legnagyobb horderejű történése a Watergate-botrány volt (1972–1974). Nixon lemondása után egyre mélyült a bizalmi válság a politikai elit és az átlagember között. Az államhatalmat – különösen a vezetést – egyre többen látták inkompetensnek vagy erkölcstelennek.
A vietnámi háború utóhatása is kísértette az államokat. Az amerikai társadalom elvesztette az „ártatlanságát”, megingott az imádott önkép. A háború értelmetlensége és az, ahogyan a média a harcokat tálalta (élő közvetítések, fotók) új szintre emelte a kollektív paranoia és kiábrándultság érzését.
Emellett az emberek nagy többsége gazdasági nehézségekkel küzködött: olajválság, infláció, recesszió. A középosztály egy része elvesztette a stabilitását, ez pedig fokozta a bizonytalanságot és a befelé fordulást.
Ebből következik, hogy emberek egyre inkább féltek attól, hogy állami rendszerek csődöt mondanak. A hivatalos szervek, a hadsereg, a rendőrség, sőt még az orvostudomány is gyakran vált a társadalom szemében inkompetenssé vagy gyanússá.

Kulturális szinten sem volt rózsásabb a helyzet. A korábbi idealizmust, a ’60-as évek hippi mozgalmát, vagyis a reményt a társadalmi változásra egyre inkább egy sötétebb, szkeptikusabb világnézet váltotta fel. 

A mozi is észlelte ezt és tette a dolgát. Új hollywoodi korszak köszönött be, amiben fiatal és tehetséges rendezők olyan filmeket vittek vászonra, amelyekben a rend felbomlik, az erőszak betör a biztonságos térbe, és nincs megnyugtató válasz. Scorsese, Coppola, Friedkin, Polanski, Altman, Pakula, és persze Spielberg és Lucas, mind tudták mi a dolguk. Új álmokat adni a kiábrándult tömegeknek és segíteni feldolgozni a félelemeiket.
Néhány film a teljesség igénye nélkül: A nagy balhé (The Sting – 1973), Kínai negyed (Chinatown – 1974), A félelem órái (Deliverance – 1972).

Az olyan modern horrorfilmek, mint A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massecure – 1974), a Rosemary gyermeke (Rosemary’s baby – 1968) és Az ördögűző (The Exorcist – 1973) pedig egy újfajta rettegést készítettek elő. Ezek közül talán Az ördögűző volt a legfontosabb mérföldkő, mert reálissá, érettebbé tette a horrort. A nézőknek ezután már nem volt elég egy latex szörny a vásznon. Arra vágytak, hogy a bőrükön érezzék az iszonyatot. 

A Cápa sok mindent megváltoztatott. 1975-ig a tengerpart a pihenés és a nyugalom terepe volt. Egy hely, ahol jó lenni. Gondolj csak a film elején romatikázó fiatalokra a tábortűz mellett. Ezt az idilli képet harapta szét a Cápa. 

Az emberek még nem láttak a felszín alá, még nem volt sem Google Maps, sem GoPro, sem mélytengeri kamerák. A tenger ismeretlen volt, a modern világ pereme. 

Sokan életükben először láttak nagyvászonra vitt, reális hatású cápatámadást – és rögtön el is hitték, hogy ez a valóság. A hidegháborús paranoia kellős közepén az emberek könnyen megijedtek attól, amit nem értettek. És a Cápa pontosan ilyen volt: nem lehetett alkut kötni vele, nem volt morális kódexe. Csak jött, és ölt. Pont, mint a világ túlsó feléről érkező fenyegetés.

A Cápa új típusú médiahatást teremtett. A film után egyfajta kollektív félelem alakult ki. Emberek tömegei kezdtek félni a tengeri fürdőzéstől, még olyan helyeken is, ahol soha nem volt dokumentált cápatámadás. Ennek hatására, hogy nyugtassák a kedélyeket, több tengerparti területen is elkezdték „levadászni” a cápákat a környező vizekből.

A média is bekapta a horgot. Ahelyett, hogy csillapította volna, inkább felerősítette a cápaellensséget. A hírportálok, magazinok de még a tévéműsorok is egyre fokozták a félelemet a gyakran valós alap nélküli, túlzó narratíváikkal. 

Ezzel a Cápa lett az egyik első olyan film, amely nemcsak népszerűséget, hanem kollekítv pánikot is keltett valós ökoszisztémák körül. Ez az effektus – a valóságba átszivárgó fikció – lett az előképe az olyan későbbi „fake news” típusú pánikoknak, mint a 80-as évek sátánista rettegése. A Cápa azt mutatta meg: a valóság nem mindig az, ami történik – hanem az, amit az emberek elhisznek. Vagyis egy jó sztori sokkal hatásosabb, mint bármilyen érvelés – és ez lett a fake news logikája is.

Persze nem a Cápa volt az első, ami kolektív félelemet generált. A már említett Az ördögűző is hasonló hatást váltott ki, igaz, sokkal direktebben tette azt. 

Az ördögűző ugyanis pszichésen és spirituálisan borította ki a nézőket. Dokumentált tény, hogy a film premierjén több néző elájult, hányt, vagy sokkos állapotban hagyta el a mozit. Azért volt ilyen hatása, mert azokat a vallási félelemeket használta fel, amelyek mélyen gyökereztek az akkori amerikai társadalomban és az egyház reakciója is csak fokozta a hisztériát.

Valahol a mélyből éppen 3 tonnányi borzalom indul el a felszín felé.

A Cápa ezzel szemben a fizikai térhez és valós viselkedéshez kötődő félelmet generált. Az Ördögűző után az emberek még mindig imádkoztak – a Cápa után viszont drasztikusan csökkent a tengerparti fürdőzések száma egyes régiókban. 

A Cápa démonizált egy valódi állatfajt, és ez a tény valós ökológiai károkat is okozott. Ez nem csak érzelmi vagy vallási félelem volt, hanem viselkedést is megváltoztató, hosszan tartó tömegpszichológiai hatás. Szegény Peter Benchley felelősnek érezte magát ebben és élete végéig igyekezett védeni ezeket az állatokat. És akkor adja is magát a kérdés:

A Cápa, mint horrorhős: tényleg szörny volt, vagy csak mi akartuk annak látni?

A természetben a cápa nem gonosz, hiszen nincs motivációja annak lenni. Emiatt nem is lehet sem bosszúálló, sem démoni. 

A cápa csak éhes. Egy biológiai lény, amely teszi, amit tennie kell. Tehát nem egy klasszikus értelemben vett horrorhős. Azt a film csinálja belőle.

Hiszen a Cápa minden eleme – a zene, a vágás, a reakciók, – szörnyet formál az állatból. Miért? Egyszerű. Másképp nincs történet. A néző csak megvonja a vállát; neki horrort igértek, akkor miért természetfilmet lát? És kisétál a teremből. Így pedig nincs legenda sem. Ugyanis a néző a horrort akarja a vásznon. És a thrillerek logikája megtanította rá, hogy ha valami a víz alatt lapul és megölhet, akkor az gonosz. 

Spielberg egy interjúban azt mondta, hogy a karakter maga félelem és nem a cápa. Az állat csak egy vászon, amire a néző kivetítheti a saját rettegését. Ez jelenik meg benne. A szorongás, hogy nem vagyunk biztonságban. Hogy nem mi irányítunk. 

Ebben az első filmben a cápa tehát csak egy állat. A folytatásokban viszont már vallaltan gonosztevő, bosszúálló karakter lett, amelyik követi a Brody családot. 

Persze nem csak a cápavadászatot és a tengertől való iszonyodást kaptuk a Cápától. A modern mozira remek hatással volt a film, új fogalmakat, rendszereket teremtett, amit a későbbiek más produkciók is előszeretettel használtak.

Épp úgy, ahogy az Ördögűző után sem lehetett már latexszörnyekkel ijesztgetni, a láthatatlan szörny, mint tudatos dramaturgiai döntés innentől kezdve már nem hiányozhatott a horrorfilmekből. Vagyis elvárás lett, hogy a rendező ne mutassa meg azonnal azt, amitől félünk.

Filmes szempontból a nyár jellege is megváltozott. Az addig könnyed filmeket felváltotta a Summer Terror. És jöttek a Creature Feature filmek: a Piranha, a Lake Placid, a The Meg, sőt bizonyos szempontból a Péntek 13 is a Cápa hullámain úszott be a mozikba. 

Arról nem is beszélve, hogy ezzel a filmmel született meg a modern blockbuster foglama is: országos premier, merchandising, tévéspotok. A stúdiók elkezdték nyárra időzíteni a nagy filmjeiket. Ettől kezdve a mozi már nem csak művészet lett, de szezonális esemény is.

A szörnyfilmek is evoluálódtak. Hiszen a Cápa egyszerre horror és kalandfilm, thriller és túlélőfilm, tele katasztrófafilm elemekkel, noir áthallásokkal, de tartalmaz western/vadásztörténeti elemeket és társadalmi allegóriát is. Így készítve elő a terepet az olyan, más, szintén többszintű identitással rendelkező produkcióknak, mint az Alien, a Predator vagy a Jurassic Park.

Szóval a helyzet tagadhatatlanul megváltozott a Cápával. És talán ez a legfélelmetesebb az egészben: hogy a végén kiderült; mi voltunk azok, akik szörnyet láttunk a semmiben. A víz csak víz. A cápa csak cápa. A félelem? Az a miénk volt. És még mindig az. 

Ha akarsz még több sós tengervizet a sebedbe, ne hagyd ki a cikk 2. részét. És ha jól megy az angol, na meg ha szereted a 80.-as évek VHS horror érzését, akkor a legújabb könyvem is neked szól:

The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear.

Tali legközelebb.