Gyerekkorom óta imádom a képregényeket. Amíg nem jelent meg Batman a piacon, Fantom volt a legeslegkedvesebb szuperhősöm. Aztán Tim Burton 1989-es Denevérember mozijával ez megváltozott és a Sötét Lovag lett gyermeki énem leghatalmasabb hőse. Mind a mai napig emlékszem az első, magyarországi füzetre, A Gyilkos Tréfa volt, kétségkívül nem kisfiúknak való, de addigra már túl voltam pár keményebb horrorfilmen, szóval annyira nem zaklatott fel a durva és nyers képi világ. Mondhatom, hogy örök szerelem szövődött kettőnk között és ez a rajongás azóta is tart.
Sokáig szívesen néztem képregény adaptációkat, akár tv képernyőre, akár mozivászonra készültek. A DCEU kapcsán ez a filmes rajongás Christoper Nolan trilógiájával, az MCU kapcsán pedig a Végjátékkal ért véget. Persze vannak még filmek, amelyek tetszenek. Én imádtam a tavalyi The Flash-t, tudom, sokan nem szerették, de örültem, hogy kaptunk még egy kis Keaton féle Batmant és amúgy sem volt rosszabb, mint más próbálkozás. A Kék Bogárnál mindenképpen jobb volt.
Viszont ez korántsem az a féktelen rajongás már, mint ami volt. Valahol megteltem ezekkel a filmekkel és hiába jöttek az újabbnál újabb ötletek, azt hiszem, mindkét univerzum tömeges rossz döntések után sem hajlandó felismerni a rosszul megválasztott ösvényt. Azóta is jönnek egymás után az újrabootolások, feldolgozások, újrakezdések. Most jelenleg a Fantasztikus 4-es legújabb trailere kapcsán vetődött fel bennem újra ez a kérdés: szükségünk van még a szuperhősfilmekre? Van-e még varázsuk vagy valahol kiégtek a profit hajszolásának és az egymás legyőzésének harcában?
Ezen a héten MovieGeek poszttal készülök neked, amiben a komfortzónámat is elhagyom, már ami a kedvenc filmes évtizedeimet illeti. Teszem ezt azért, mert ez a gondolat egy ideje kísért és talán most lett időszerű írnom róla, amikor mindkét filmes univerzum új világépítésbe kezd. Ebben a posztban a képregényes adaptációkat boncolgatjuk és megpróbáljuk nyakoncsípni a pillanatokat, amikor ez az egész műfaj szerintem rossz irányt vett. Uraim és hölgyeim, üdv a Nagyvászon és Hangszóró blogon. Kezdünk.
De előtte, tudod, hogy SPOILEResek az írásaim, szóval, ne mondd, hogy nem figyelmezettelek.
Plusz nem árt, ha leírom, hogy a továbbiakban, mint mindig, a tényeken kívül minden más a saját véleményem. Lehet rajta vitatkozni, vagy az ízlésemet kritizálni, a lényeg, hogy azt írom le, amit gondolok, akár dícsérek, akár leszidok egy filmet vagy alkotót. Köszi. :)
Bumm a fejbe! A Bosszúállók nem viccelnek. De jó kis film volt!
A szuperhősökre mindig is szüksége volt az emberiségnek, különböző korszakokban más-más formában. Az ókorban Héraklész és Gilgames alakja testesítette meg az emberfeletti erőt és igazságérzetet, a középkorban lovagok és szentek váltak példaképpé, míg a modern korban a képregények és filmek hozták el a szuperhősök új generációját. Ezek a figurák mindig is az adott kor félelmeit, vágyait és társadalmi értékeit tükrözték vissza. Akár ókori, mitológiai alakok képében öltenek testet, akár istenekként vagy angyalokként jelennek meg, kifejezik az emberiség igényét az iránymutatásra, a megmentésre. Az apa- vagy anyafigura, amely után minden gyermeki lélek vágyódik, egy erős, védelmező lélek. Ő az, aki óv minket, vigyáz ránk és törődik velünk. Ez a gondoskodás és erő tükröződik a szuperhősökben, akik hihetetlen képességeikkel testesítik meg ezt az ősi vágyat. Egyértelmű, szükségünk van rájuk. Illetve volt – legalábbis egy olyan világban, ahol az emberek még hittek a hősökben. De ma, amikor a társadalom egyre inkább az egyéni felelősségvállalás és a szkepticizmus irányába mozdul, talán már másfajta példaképekre van szükségünk.
Szuperhősök képregényben
Amikor megjelentek az első szuperhős történetek a képregényekben, igenis szüksége volt rájuk a világnak. A reményt hordozták. A szuperhősök első nagy hulláma a 20. század elején született meg, amikor az emberiség szörnyű válságokkal és bizonytalanságokkal kellett szembenézzen.
A nagy gazdasági világválságban (1929-1939) az emberek egyre inkább vágytak egy erős, igazságos figurára, aki megvédi az ártatlanokat. Ez vezetett Superman (1938) megszületéséhez, aki az amerikai álom megtestesítőjeként jelent meg és jelenik meg ma is. Aztán a II. világháború (1939-1945) során, egyfajta háborús propagandaként is megjelentek a szuperhősök, például Amerika Kapitány (1941), aki a demokrácia és a szabadság jelképe lett, szemben a fasizmussal. Érdekes, nem, hogy a DC és a Marvel alkotói mennyire másképpen jelenítették meg a saját nemzeti érzelmeiket egy karakterben.
Superman megszületett; az Action Comic első száma.
Persze a szuperhősök mindig igazodtak az adott korszak társadalmi problémáihoz, tükrözve az emberek félelmeit és reményeit.
Az atomkorszak és a hidegháború (1950-1970) idején a szuperhősök történeteiben egyre gyakrabban jelentek meg a tudományos kísérletek és a radioaktivitás hatásai (Hulk, Pókember, X-Men). Ezek a karakterek a tudomány fejlődésével kapcsolatos aggodalmakat és reményeket testesítették meg. A polgárjogi mozgalmak (1960-70-es évek) ideái az X-Men történeteiben fedezhetőek fel, mint az elnyomott kisebbségekért folytatott küzdelmek metaforái. A mutánsokkal szembeni előítéletek párhuzamba állíthatók a faji és társadalmi diszkriminációval. A ’80-as évek politikai cinizmusa pedig olyan alkotásokat teremtett, mint a Watchmen (1986) és a The Dark Knight Returns (1986), amelyek már egy sötétebb, társadalomkritikusabb képet mutatott, ahol a szuperhősök maguk is megkérdőjelezhető figurák lettek.
Szuperhősök a vásznon
Persze Hollywood is elég korán felfedezte magának a szuperhősöket. Igaz, ezek a filmek jóval a modern képregényfilmes korszak előtt születtek és a képregények népszerűségének farvizén indultak el, kezdetben egyszerű sorozatok és gyerekeknek szánt mozik formájában, amelyek hetente új epizódokkal jelentkeztek.
The Adventures of Captain Marvel (1941) – Ez tekinthető az első valódi szuperhősfilmnek. A történet Billy Batsonról szól, aki varázsszóval (Shazam!) egy erős, repülni képes szuperhőssé változik.
Batman (1943) – Egy 15 részes mozgókép sorozat, amely elsőként vitte vászonra a Denevérembert. Ez a verzió még igen alacsony költségvetésű volt, és Batman detektívesebb oldalára koncentrált.
Superman (1948) – Az első élőszereplős Superman-film Kirk Alyn főszereplésével. Bár vizuálisan korlátozott volt, segített Superman ikonikus státuszát még tovább növelni.
Ezeket a filmeket akkoriban nem nagyjátékfilmként, hanem moziban vetített rövid sorozatepizódokként készítették el, és a nézők hetente követték a hősök kalandjait.
The Adventures of Captain Marvel - minden kornak megvan a saját szuperhős képe, ez mára sokat fejlődött
A '50-es évekre a televízió megjelenésével sok szuperhős a kis képernyőre költözött. De néhány jelentős film is megjelent:
Superman and the Mole Men (1951) – Ez volt az első egész estés mozifilm, amely Supermanre épült, és George Reeves játszotta a főszerepet. Ez a film később alapjául szolgált a híres Adventures of Superman TV-sorozatnak.
Batman: The Movie (1966) – Az ikonikus Adam West-féle Batman televíziós sorozat sikere után készült el. Ez a film az egyik első szatirikus és humoros szuperhősmozi volt.
A fentiekből is látszik, hogy ebben az időszakban a szuperhősök még inkább gyerekeknek szánt, könnyedebb figurák voltak, nem az epikus és komplex karakterek, mint ahogy azt manapság megszoktuk tőlük.
Felnő a műfaj
Az első, igazi, modern nagyjátékfilmre egészen 1978-ig várni kellett, amikor Richard Donner elkészítette Christopher Reeve főszereplésével a Superman című filmet. Ez lett minden modern szuperhős film alapja, és a hatalmas kasszasiker azt is bebizonyította, hogy egy képregényhős története mozivászonra adaptálva is komolyan vehető és sikeres alkotás lehet.
De minek volt köszönhető ez a hatalmas diadal?
Például annak, hogy ez volt az első, komolyan vehető szuperhős film, amely kilépett a gyerekeknek szóló, könnyed, néha már-már parodisztikus történetből. Egy teljesen valósághű, mítikus történetet mesélt el erről a karakterről. A Superman volt az első olyan alkotás, amely nagy költségvetéssel, komoly történettel és technikai újításokkal hozta el a műfajt a szélesebb közönség számára.
Richard Donner rendezői koncepciója a film egyik legnagyobb érdeme, hiszen Donner nem csupán egy képregény-adaptációt akart, hanem egy klasszikus hollywoodi eposzt. Úgy kezelte Supermant, mint egy mitikus hőst, akinek a története egyszerre fantasztikus és emberi. Ebben pedig remek partnere volt Christopher Reeve, aki tökéletes egyensúlyt talált Clark Kent és Superman figurája között, így egyszerre volt hihető emberként és karizmatikus ikonként. A szerepe máig meghatározó a karakter történetében.
Aztán ott van még a szokásos technológiai fejlődés is, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna egy modern, szuperhős film. A film egyik legnagyobb szlogenje az volt: „You’ll believe a man can fly.” – azaz „Elhiszed, hogy egy ember tud repülni.” Az pedig, hogy ezt ilyen minőségben tudták megalkotni, akkoriban hatalmas technikai kihívásnak számított. A Superman forradalmi módon használta a kék háttér előtti felvételeket (blue screen) és az akkor úttörőnek számító optikai trükköket. A közönség először látta hitelesen ábrázolva a repülés élményét a mozivásznon. Az élményhez pedig épp úgy hozzátartonak John Williams dallamai, mint ahogy Donner rendezése és Reeves alakítása. A film zenéje ugyanis egyet jelent Superman karakterével. Williams grandiózus főtémája a mai napig az egyik legismertebb filmzene a világon.
Valóban repült - Ez a Superman még mai szemmel is lenyűgöző alkotás
Azonban a film sikere nemcsak a minőségének, hanem a korszak társadalmi és filmes környezetének is köszönhető volt.
A '70-es évek elején kezdődött Hollywood új aranykora. A filmgyártást a New Hollywood mozgalom uralta: az olyan fiatal rendezők, mint Steven Spielberg, George Lucas és Francis Ford Coppola az alkotásaikkal forradalmasították a filmipart. A közönség ekkor kezdett el nyitottabb lenni a fantasztikus és látványos filmek iránt. A Csillagok háborújának (1977) például nagy szerepe volt abban, hogy Superman felbukkanhatott a vásznon. Az előző évben lett hatalmas siker George Lucas űreposza, amely bebizonyította, hogy a nagyszabású fantasztikus történetek érdeklik a közönséget. A Superman pedig szépen meg is lovagolta a Star Wars által keltett első hullámokat. De persze ez így még kevés lett volna a sikerhez. Ahhoz a társadalomra is szükség volt, amelynek egyre nagyobb igénye volt egy új hősre.
A '70-es évek Amerikáját politikai és gazdasági válságok terhelték. A vietnámi háború utóhatásai és a Watergate-botrány miatt az emberek elvesztették a politikába és az intézményekbe vetett bizalmukat. Az olajválság és gazdasági problémák miatt a társadalomban egyre nőtt a bizonytalanság érzése. Ebben a helyzetben Superman egy olyan hős volt, akire az emberek vágytak: egy tiszta erkölcsű, erős, jószándékú figura, aki kiáll az igazságért, harcol a gyengékért és ő maga a remény szimbóluma. Vagyis egyfajta ellenpontja a valóság pesszimizmusának.
A képregénykultúra is fejlődésnek indult ebben az évtizedben. Bár ezek a füzetek a '30-as évektől kezdve népszerűek voltak, a '70-es évek végére a szuperhősök ismét komolyabb történeteket kaptak a lapokon is. A DC Comics és a Marvel is egyre érettebb témákat dolgozott fel, így a szuperhősök már nem csupán a gyerekek szórakozására készültek. Immár készen álltak meghódítani a felnőttek világát is.
Persze a Superman nemcsak sikeres lett, hanem megalapozta a szuperhősfilm műfaját is. A film világszerte hatalmas bevételt hozott (kb. 300 millió dollárt), és a Warner Bros. azonnal elkezdte a folytatások gyártását. A Superman II (1980) még nagyobb sikert aratott, és bebizonyította, hogy a közönség igenis kíváncsi a szuperhősfilm-sorozatokra.
Batman a vásznon
A Superman II. után néhány évig nem született más hasonlóan sikeres alkotás. A Superman III. és IV. része mintha azt üzente volna, hogy a műfaj kifulladt, nincs több benne. Hogy ez a tézis megdőljön, egészen 1989-ig kellett várni, amikor is Tim Burton Batman-je bizonyította, hogy a szuperhősfilmek nemcsak kasszasikerek , hanem művészileg is komoly alkotások lehetnek. De miért és miben volt forradalmi ez a film?
A bajkeverő huligánok nem is sejtik, hogy hamarosan jól elverik őket - Még mindig imádom ezt a filmet!
A Batman azért volt nagy áttörés, mert radikálisan eltért attól, ahogyan korábban a szuperhősöket bemutatták. Az 1966-os Adam West-féle Batman tévésorozat egy könnyed, parodisztikus változatot mutatott be. Tim Burton azonban (szerencsére) szakított ezzel a trenddel és Frank Miller A sötét lovag visszatér (1986) és Alan Moore A Gyilkos Tréfa (1988) képregényeinek hatására egy sokkal sötétebb és realisztikusabb Gotham Cityt alkotott meg. Tim Burton vezénylete alatt a Batman 1989-ben szakított a gyerekbarát megközelítéssel, és egy komor, gótikus atmoszférájú, felnőttek számára is komolyan vehető filmet hozott létre. Persze a siker sok mindenen múlt.
Michael Keaton castingja kezdetben hatalmas vitát váltott ki, mivel a színész korábban inkább vígjátékokban szerepelt. A film bemutatása után azonban sokan elismerték, hogy Keaton kiválóan hozta Bruce Wayne kettősségét: a sebezhető, magányos milliárdost és a félelmetes igazságosztót. Sokan, köztük én is, a mai napig az egyik legjobb Batman-alakításnak tartjuk Keaton játékát.
Ám a film egyik legnagyobb húzása kétségkívül az volt, hogy Jack Nicholsont szerződtették Joker szerepére. Nicholson alakítása egyszerre volt karizmatikus, őrült és fenyegető – a karakter az ő verziójában lett igazán hírhedt és vált az egyik legikonikusabb filmes főgonosszá.
Persze a látványról sem feletkezzünk meg, hiszen a Batman gótikus, sötét látványvilága egyedi volt a korszakban. Anton Furst látványtervező díjnyertes munkája Gotham City-t egy sötét, neonfényekkel megvilágított, art deco elemekkel teli várossá változtatta, amelynek atmoszférája azóta is egyedülálló. A film látványvilága erőteljesen inspirálta a későbbi Batman-adaptációkat, beleértve a Batman: The Animated Series-t is.
Az "I"-re a pontot Danny Elfman zenéje teszi fel. Csak úgy, mint a Superman esetében láttuk, a Batman is elképzelhetetlen Elfman muzsikája nélkül. A film ikonikus főtémája azon túl, hogy egy Grammy-t hozott Danny Elfmannek, a maga monumentális és fenyegető jellegével azóta is meghatározó része a Batman-mítosznak.
Mindezeknek együttesen köszönhető, hogy a Batman nemcsak sikeres volt, hanem új irányt is adott a szuperhősfilmeknek. Ez lett az első igazán sikeres, sötét tónusú szuperhősfilm. Míg a Superman (1978) egy optimista, hősi történet volt, addig a Batman sötétebb, realisztikusabb és cinikusabb. Ez a tónus később meghatározta a modern szuperhősfilmeket, különösen Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiáját. Szintén ez az a film, amivel kezdetét vette a szuperhősfilmek ipari forradalma, ugyanis a Batman az első olyan szuperhősfilm volt, amely teljes merchandising gépezettel rendelkezett: játékok, pólók, poszterek, képregények és egyéb termékek áradata követte a film sikerét. Ez megmutatta Hollywoodnak, hogy ezek a filmek nemcsak a jegypénztáraknál, hanem a kiegészítő termékek piacán is hatalmas bevételeket hozhatnak.
Azt hiszem, itt az első pillanat, amire gyanakodhatunk, az első rossz döntés az úton; az ész nélküli merchandising. Az, amikor a néző diktál. Igaz, hogy a Batman vagyonokat hozott, viszont a folytatás, a három évvel később mozikba kerülő Batman Visszatér alacsonyabb sikermutatója arra világít rá, hogy hiába a művészi koncepció, a remek színészi alakítások vagy a hátborzongató történet, ha kevés a merc eladás, ha megijednek a filmedtől a gyerekek, bizony repülsz a rendezői székből. Így esett, hogy a tetszési index zuhanása közben a beijedt Warner fejesek lehúzták a WC-n a sötét tónusú Denevérember látványvilágának ötletét (pedig olvasva a Batman 1989 képregényt, marha jó kis film lett volna belőle) és szinte sikítva húzták vissza a gügyögő hangulatú, vértelen és ostoba karakterekkel teli campy stílust, ami nagyon hasonlított az Adam West féle bugyutaságra. A Mindörökké Batman még csak ellavírozott a két világ határán, köszönhetően Tim Burton produceri munkájának, viszont a 4. filmmel Barabara Ling, aki a látványért felelt és Akiwa Goldsman, forgatókönyvíró a kulturpokol legmélyére űzte a Denevérembert és illusztris kompániáját. A Batman & Robinon sem a menő színészek, sem a szexi jelmezek nem segítettek. A film akkora bukás volt, hogy a Warner legközelebb csak 2005-ben merte újra reptetni a Denevért.
Batman és Robin - Ócska, bugyuta. Na és azok a mellbimbók?!? :D
Szóval a Batman és Robin után a szuperhősfilmek megítélése mélypontra került. A Warner Bros. lefújta a következő Batman-filmet, és egy ideig senki nem merte komolyan venni a műfajt. Ebben az időszakban kevés jelentős képregényfilm készült. Egy azért mégis csak van, amelyiket meg kell említenünk. Ez pedig nem más, mint a Marvel első sikeres próbálkozása, a Penge (1998). Bár nem klasszikus szuperhősfilm, de bebizonyította, hogy egy sötétebb, felnőttebb képregényfilm is kiválóan működhet a vásznon.
Új korszak kezdődik
A 2000-es évek elején a képregényfilmek feltámadása több tényező szerencsés egybeesésének volt köszönhető. Az első néhány évben (2000–2004) főként a Marvel dominált, köszönhetően az X-Men (2000) és a Pókember (2002) sikereinek.
A ’90-es évek végére a digitális trükkök (CGI) fejlődése lehetővé tette, hogy a képregények fantasztikus világa végre valóban életre kelhessen a vásznon. A Jurassic Park (1993) és a Matrix (1999) megmutatták, hogy a számítógépes effektek forradalmasíthatják a mozit. Az addigi képregényfilmekben sokszor képtelenség volt hitelesen megjeleníteni a hősök szuperképességeit, de az új technológia lehetővé tette, hogy Pókember hálóhintázhasson a felhőkarcolók között vagy Rozsomák karmait végre valósághűen ábrázolhassák
A ’80-as és ’90-es években a képregények sötétebb, komplexebb történeteket kezdtek el mesélni, és ezeket a hollywoodi producerek is észrevették. Frank Miller és Alan Moore hatása (The Dark Knight Returns, Watchmen, The Killing Joke) arra ösztönözte a filmeseket, hogy komolyabban vegyék a képregényeket. Az X-Men képregények népszerűsége az egekbe szökött a '90-es években, köszönhetően a rajzfilmsorozatoknak is. Így a Marvel, kihasználva ezt az újonnan éledő rajongást, új sztorikba és karakterekbe kezdett fektetni, és ezzel visszaszerezte régi fényét.
Az megvan, hogy a Marvel egyébként majdnem tönkrement? Sőt, annyira nem mentek a képregényeik, hogy 1996-ban csődöt jelentettek. Ennek következtében, hogy pénzhez jusson a cég, több ikonikus karakterének filmjogait különböző hollywoodi stúdióknak adta el: a Pókember és az hozzá tartozó univerzum a Sony Pictures-höz, az X-Men és Fantasztikus Négyes a 20th Century Fox istállójába került, a Hulkot pedig a Universal Pictures igyekezett sikeresen a vászonra adaptálni. Ez utóbbiról tudjuk, hogy nem sikerült.
De ez volt az oka annak, hogy a 2000-es évek elején még nem volt egységes Marvel filmes univerzum, és az MCU csak akkor indulhatott el, amikor a Marvel Studios saját maga kezdett filmeket gyártani (pl. Vasember, 2008)
Na, de vissza a fősodorhoz. Ott tartottunk, hogy a Joel Schumacher Batman és Robin (1997) filmje szinte teljesen tönkretette a műfajt. Hiába teltek az évek, a szuperhősfilmeket még mindig gyerekes látványosságokként kezelték, és a közönség kezdett elfordulni tőlük. Hollywoodban sokan úgy vélték, hogy a képregényfilmek nem életképesek, amíg Bryan Singer és a 20th Century Fox be nem mutatta az X-Men-t 2000-ben.
Az X-Men (2000) volt az első modern szuperhősfilm, amely új életet lehelt a műfajba a Batman és Robin (1997) bukása után. Bryan Singer rendezte, aki nem képregényfilmes szemlélettel közelített a projekthez, hanem komoly, karakterközpontú sci-fi akciófilmként kezelte az alapanyagot. A történet az X-Men csapat és a mutánsok társadalmi kirekesztettségére épült, amely egyértelműen párhuzamba állítható a polgárjogi mozgalmakkal és kisebbségi csoportok küzdelmeivel.
X-Men (2000) - Akik visszaadták a szuperhős filmek becsületét
A filmben Hugh Jackman Rozsomákként nyújtott alakítása az elkövetkező két évtizedre meghatározta az egész karakter filmes megjelenését . A szereplőgárda olyan színészekből állt, mint Patrick Stewart (Xavier professzor), Ian McKellen (Magneto), Halle Berry (Ciklon) és Famke Janssen (Jean Grey), akik tovább erősítették a film komolyabb hangvételét. A X-Men nemcsak kritikailag lett sikeres, hanem pénzügyileg is: kb. 75 millió dolláros költségvetésből több mint 296 millió dolláros bevételt hozott világszerte. A közönség és a kritikusok is dicsérték, mert eltávolodott a túlzottan színes és gyerekes szuperhősfilmes megközelítéstől, és egy realisztikusabb, felnőttebb hangnemet hozott be a műfajba. Az X-Men sikere közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a képregényfilmek ismét komolyan vehető blockbusterré váljanak, és ez megnyitotta az utat olyan későbbi filmek előtt, mint a Pókember (2002) és végső soron a Marvel Filmes Univerzum megszületése is ettől a filmtől datálható.
És akkor mindenképpen essen róla szó, mert bár sosem imádtam olyan rajongással, mint a Denevérembert, az egyik legszerethetőbb és leghétköznapibb szuperhőssel van dolgunk. A Pókember (2002) volt az első igazán nagyszabású, mainstream szuperhősfilm a modern érában, amely nemcsak anyagilag lett óriási siker, hanem kulturális jelenséggé is vált. Sam Raimi rendezte, aki a horror és a képregényes vizuális stílus ötvözésével hozott létre egy dinamikus, mégis érzelmekkel teli filmet.
A történet Peter Parker klasszikus eredettörténetét mesélte el: egy középiskolás srác, aki egy radioaktív pók csípésétől szuperképességekre tesz szert, majd Ben bácsija halála után ráébred, hogy „nagy erő nagy felelősséggel jár”. Tobey Maguire kiválóan hozta a karakter emberi oldalát, Kirsten Dunst volt Mary Jane Watson, míg Willem Dafoe felejthetetlenül alakította Norman Osborn/Zöld Manó szerepét. A film rendkívüli látványvilágot kapott, a pókfonálon lengedezés jelenetei a kor legjobb CGI-effektjei közé tartoztak! A film 139 millió dolláros költségvetésből készült és világszerte több mint 825 millió dolláros bevételt termelt, ezzel minden addigi képregényfilmes rekordot megdöntött. A kritikusok és a közönség egyaránt imádták, mert sikeresen ötvözte a látványos akciót a karakterközpontú történetmeséléssel, valamint érzelmi mélységet adott Peter Parker küzdelmeinek. A Pókember sikere bizonyította, hogy a modern szuperhősfilmek már nemcsak a geekeknek szólnak, hanem a mainstream közönség is imádhatja őket, és egyértelműen megágyazott a későbbi Marvel és DC franchise-ok számára.
2004-ig még elkészült az X-Men 2 (2003), amely, folytatva a megkezdett, sikeres utat, még jobban elmélyítette a karaktereket és a világépítést. Mozikba került az első Daredevil (2003) film, Ben Affleck főszereplésével, amely vegyes fogadtatásban részesült. Szintén nem tudhat magának nagy sikereket Ang Lee próbálkozása, a Hulk (2003). Viszont a Pókember 2 (2004) minden babért learatott. Raimi folytatását, minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjeként tartják számon, főleg Alfred Molina zseniális Doctor Octopus-alakítása miatt. Ebben az időszakban nem készült DC film. Elég rendesen beijedtek a Batman & Robin bukásán.
Pókember (2002) - Ikonikus!
Persze a pénz nagy úr. És hát valószínűleg úgy sakkoztak a Warner/DC fejesei, hogy ha a konkurenciának ilyen jól megy, csak meg kellene még egyszer próbálni vászonra vinni a Denevért. (A Warner Communications 1969-ben vásárolta meg a DC Comicsot, és ezzel a DC hivatalosan is a Warner tulajdonába került. Azóta a Warner Bros. felügyeli a DC karaktereinek filmes és televíziós adaptációit, beleértve a Superman (1978), Batman (1989) és a későbbi DCEU-filmeket.)
Christopher Nolan verzióját, a Batman: Kezdődik-et (2005) egy hosszú, sikertelen próbálkozásokkal teli időszak előzte meg, amely során a Warner Bros. igyekezett újraéleszteni a Batman-franchise-t a Batman és Robin (1997) bukása után.
A '90-es évek végén és a 2000-es évek elején több projekt is napirenden volt: szóba került egy Batman Triumphant című folytatás Schumacher irányításával, Darren Aronofsky és Frank Miller Batman: Year One adaptációja, valamint egy Wolfgang Petersen-féle Batman vs. Superman film is. Egyik sem jutott el a megvalósításig, mert a stúdió nem találta meg a megfelelő irányt.
2003-ban a Warner Bros. végül Christopher Nolanhez fordult, aki ekkor még viszonylag kis költségvetésű, de elismert filmeket rendezett, mint a Memento (2000) és az Insomnia (2002). Nolan egy teljesen új, realisztikusabb megközelítést javasolt Batman eredettörténetének elmesélésére, amely radikálisan eltért a korábbi látványos, de kevésbé mély adaptációktól. A Warner elfogadta az ötletét, és a projekt gyorsan zöld utat kapott.
A rendező a film megírásához David S. Goyert vonta be, aki a történetet Batman karakterének komolyabb, földhözragadtabb értelmezésére építette, a Batman: Year One és más klasszikus képregények inspirációjával. Nolan célja az volt, hogy egy olyan Batman-filmet készítsen, amely teljesen független a korábbi filmektől, és egy hihetőbb, modernebb sötét lovagot mutat be.
A Batman Begins (2005) végül sikeres lett, és ezzel elindította a Nolan-féle trilógiát, amely a The Dark Knight (2008) és a The Dark Knight Rises (2012) filmekkel teljesedett ki.
Batman: Kezdődik - Hú, de kellett Nolan a Denevérembernek!
Kis kitérőt teszünk, mert Nolannal kapcsolatban sokszor felmerült már az a pletyka, hogy csak úgy rendezhette meg az Eredet-et, ha elvállaja a három Batman filmet a Warnernek. Arra gondoltam, a cikk kapcsán talán ideje lenne utánanézni ennek, hiszen én is sok éven keresztül adtam tovább tényként ezt az értesülést.
Nos, az igazság az, hogy nincs arra bizonyíték, hogy Christopher Nolan csak a Batman-trilógia fejében kapta volna meg az Eredet rendezési lehetőségét.
A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Nolan már az Insomnia (2002) után felkeltette a Warner Bros. figyelmét, és a stúdió meglátta benne a potenciált, hogy új életet leheljen a Batman-franchise-ba. A Batman: Keződik (2005) sikere után Nolan megerősítette pozícióját a stúdiónál, és ekkor kezdett el komolyabban dolgozni az Eredet ötletén, amelyet már a '90-es évek végén elkezdett fejleszteni. A Sötét Lovag (2008) kasszasikere után a Warner Bros. teljesen szabad kezet adott neki, hogy elkészítse az Eredet-et (2010), ami egy 160 millió dolláros, eredeti ötleten alapuló blockbuster lett. Tehát nem volt formális "üzlet" arról, hogy Nolan csak akkor rendezheti meg az Eredet-et, ha befejezi a Batman-trilógiát. Viszont az biztos, hogy a Warner bizalmát a Batman: Kezdődik és A Sötét Lovag sikere alapozta meg, és ennek köszönhetően finanszírozták az Eredet-et nagy költségvetéssel. Összességében nem zsarolták ki belőle a Batman-filmeket, de kétségtelen, hogy a trilógia sikere nélkül az Eredet nem kapott volna ilyen nagy költségvetést és teljes alkotói szabadságot.
Azt hiszem, nagy köszönettel tartozunk Christopher Nolannek, mert ez volt a mai napig az utolsó, jól működő és egészséges alapokon álló DC mozi. Ami ezután jött...
A Marvel megmutatja, hogy kell ezt csinálni
Na, de előtte beszéljünk kicsit a Marvel felemelkedéséről.
A Vasember (2008) a Marvel Studios első önálló produkciója volt, de eredetileg nem volt teljesen biztos, hogy ezzel egy teljes filmes univerzum indul el. A Marvel Studios ekkor még frissen alakult független filmstúdióként működött, és, mint már említettem, korábban más stúdióknak adta el több kulcsfontosságú karakterének (Pókember – Sony, X-Men és Fantasztikus Négyes – Fox, Hulk – Universal) jogait, hogy pénzügyi stabilitást szerezzen. 2005-ben azonban Kevin Feige producer és Avi Arad úgy döntöttek, hogy a Marvel saját kezébe veszi a filmjei gyártását, és a Merrill Lynch bankkal kötött 525 millió dolláros szerződés segítségével finanszírozni tudta a saját filmjeit.
A Vasember egy merész választás volt, mert bár a képregényekben fontos karakter volt, a mainstream közönség számára nem számított igazán ismert névnek. A Marvel Studiosnak azonban nem volt lehetősége Pókembert vagy az X-Ment használni, így olyan hősökből kellett építkeznie, akiknek a filmes jogai náluk maradtak. Robert Downey Jr. főszereplőként szintén rizikós választásnak tűnt a múltbeli problémái miatt, mivel a színész ekkor éppen visszatérőben volt, de a karrierjét még beárnyékolták korábbi botrányai és függőségi problémái. Jon Favreau rendező viszont úgy érezte, hogy Downey Jr. tökéletes választás Tony Stark szerepére, és a színész improvizatív, karizmatikus játéka végül a film egyik legfontosabb erőssége lett.
Vasember - Robert Downey Jr. a legtökéletesebb választás a szerepre!
Bár a film önálló történetként is működött, Kevin Feige már ekkor hosszú távon gondolkodott. Az ötlet az volt, hogy a Marvel különálló hősöket épít fel saját filmjeikben, majd egy közös moziban összehozza őket, ahogyan az a képregényekben is történt. Ezért került bele a stáblista utáni jelenet, amelyben Nick Fury (Samuel L. Jackson) feltűnik Tony Stark lakásában, és utalást tesz a „Bosszúállók kezdeményezésre”. Ez akkoriban egy egyedi húzás volt, mivel korábban egyetlen szuperhősfilm sem próbált meg így világot építeni.
A Vasember váratlanul hatalmas siker lett, 585 millió dolláros bevételt hozott világszerte, és a kritikusok is pozitívan fogadták, különösen Downey Jr. alakítását és a film szórakoztató, mégis érett hangnemét. Ez adott bátorságot a Marvel Studiosnak, hogy folytassa az univerzumépítést, így még 2008-ban bemutatták A Hihetetlen Hulkot, amely ugyan nem lett akkora siker, de az MCU egyik első építőköve volt.
A Marvel innentől kezdve gyorsan tervezett: 2010-ben jött a Vasember 2, amely tovább építette az univerzumot, majd 2011-ben a Thor és az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló következett. A terv végül 2012-ben teljesedett ki a Bosszúállók című filmben, amelyben összeért minden korábbi Marvel-film karaktere, és ezzel az MCU végleg bebiztosította dominanciáját Hollywoodban.
Összességében a Vasember sikere volt a kulcsa annak, hogy a Marvel Studios ma a világ egyik legnagyobb filmes franchise-át építette ki. Ha a film megbukik, valószínűleg az MCU sem létezne.
A DC sem akar lemaradni
Látva a konkurencia felmelkedését, a DC is belekezdett egy mozis univerzum építésébe. Szerintem az egyik legnagyobb hibaként a "teremtő" székbe Zack Snyder-t ültették, ami lehet, hogy nem volt akkora gond, mint Tim Burton leváltása, és bár imádtam Henry Cavillt és Ben Afflecket, most is azt mondom, hogy a valaha volt legjobb casting kettejük kiválasztása Superman és Batman szerepére, mégis, véleményem szerint Snyder alkalmatlan volt arra, hogy ezt a két hatalmasságot a filmes mennyországba vigye.
Ha valaki nem tudná, Zack Snyder neve összeforrt a DC Moziverzummal (DCEU), de bár kezdetben ő kapta a lehetőséget, hogy felépítse a Warner Bros. szuperhős-franchise-át, végül nem tudott élni vele. A DCEU sorsát jelentős mértékben meghatározta Snyder látásmódja, amely ugyan nagyszabású és vizuálisan egyedi volt, de végül megosztotta a közönséget és a kritikusokat is. De hogyan került a rendező a DC élére, és miért nem tudott egy teljesen sikeres filmes univerzumot kiépíteni?
Zack Snyder már korábban bizonyított a képregényadaptációk terén a 300 (2006) és a Watchmen (2009) filmekkel, amelyek erőteljes vizuális stílusukról és epikus narratíváikról voltak ismertek. Amikor a Warner Bros. úgy döntött, hogy újraindítja Superman történetét, Christopher Nolan produceri felügyelete mellett Snyder kapta meg a lehetőséget, hogy megrendezze a Acélember-t (2013).
A film modernizálni próbálta Superman karakterét, és egy sötétebb, realisztikusabb megközelítést alkalmazott, amely eltért a klasszikus, optimista Superman-képtől. Henry Cavill alakítása és a látványvilág dicséretet kapott, de a film komorabb tónusa és a végső harc destruktivitása megosztotta a közönséget. Ami nem is csoda. Superman nem depresszív, nem komor és nem is lehangoló. Emlékszel még, mi volt a karakter alapja a teremtésekor? Mert ő volt a remény. És ez nem csak úgy ráragadt az évtizedek alatt. Superman = remény. Na, ezt vette el Snyder.
Bár az Acélember anyagilag sikeres lett, de nem vált akkora kulturális jelenséggé, mint például a Vasember vagy a Batman:Kezdődik. Ennek ellenére a Warner Bros. bízott Snyderben, és őt bízták meg a teljes DCEU irányításával.
Batman Superman ellen - Hiába a remek casting, ez sajnos nem sikerült
A Warner nem akarta olyan lassan építgetni a filmes univerzumot, mint ahogy a Marvel tette. Igaz, lemaradásban is voltak a Marvelhez képest, de véleményem szerint épp ezért nem kellett volna sietni. Ha nyugodtan kivárják a sorukat, ki tudja, hová juthattak volna el ezek a filmek. A Warner ehelyett gyorsan össze akarta hozni a legnagyobb hőseit, hogy mihamarabb versenyképesek legyenek az MCU-val. Snyder megkapta a lehetőséget, hogy egy epikus, mitologikus szuperhős-univerzumot hozzon létre, amelyben a hősök inkább istenek, semmint emberek.
Ez vezetett a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala (2016) megszületéséhez, amely egyben Batman és Superman első filmes összecsapása, valamint az Igazság Ligája előkészítése is volt. A filmben Ben Affleck mutatkozott be Batmanként, és Wonder Woman (Gal Gadot) is megjelent egy kisebb szerepben. A történet nagyratörő volt, de túl sok mindent akart egyszerre elmesélni, és a karakterek fejlődése helyett inkább a vizuális grandiozitásra helyezte a hangsúlyt.
A film ugyan nyitóhétvégéjén jól teljesített, de gyorsan visszaesett a jegyeladásokban, és a kritikusok is lehúzták. A közönség megosztott volt: egyesek szerették a sötét és drámai megközelítést, mások viszont a történetvezetés hiányosságait és a komorságot kritizálták. Ez volt az első jele annak, hogy Snyder víziója nem biztos, hogy működőképes egy mainstream szuperhős-univerzumban.
A Batman Superman ellen gyenge fogadtatása miatt a Warner Bros. elkezdett változtatásokat követelni, és beavatkozott a készülő Igazság Ligája (2017) filmbe. A stúdió egy könnyedebb, humorosabb filmet szeretett volna, amely jobban követi a Marvel sikeres formuláját.
Snyder közben a lánya halála miatt miatt kénytelen volt visszalépni a rendezéstől és a Warner helyére Joss Whedont hozta be, aki teljesen átformálta a filmet. Az eredmény egy tonalitásában összekuszált produkció lett, amelyben a Whedon-féle humor és a Snyder-féle epikus látványvilág nem működött jól együtt. Az Igazság Ligája anyagi és kritikai bukás lett, és egyértelművé vált, hogy a DCEU jövője válságba került.
Az Igazság Ligája bukása után a rajongók kampányba kezdtek a Snyder-féle eredeti verzió kiadásáért (#ReleaseTheSnyderCut), gondolom, hittek abban, hogy teremtőatyuskájuk majd jól összekomorozza, összeSnyderezi a filmet és akkor hirtelen az egész világ rájön, micsoda zseni ez a pali! Szóval, végül 2021-ben az HBO Max bemutatta a Zack Snyder’s Justice League-et. A négyórás változat komorabb, monumentálisabb volt, és jobban tükrözte Snyder eredeti elképzeléseit, de ez már nem változtatott azon, hogy a Warner Bros. közben új irányba indult a DCEU-val.
James Gunn és Peter Safran 2022 végén átvette a DC filmes univerzumának irányítását, és az eddigi DCEU-t gyakorlatilag újraindították, Snyder vízióját teljesen elhagyva.
Az jutott eszembe, hogy a 90-es években a Warner a közönség (vagyis gyerekek és szülők) hisztije miatt dobta a darkos témát, egy színpompás, parádékavalkád látványért. Reméljük, most nem ez történik majd. Bár lehet, az most jobban bejönne. Hamarosan meglátjuk.
Hangya és Darázs - Bizonyíték, hogy Marvelék sem tévedhetetlenek
Amíg a DC és Snyder dollármilliókat elégetve szerencsétlenkedett, addig a Marvel Studios élete legnagyobb sikereit gyártotta le:
- A galaxis őrzői (2014) – Az MCU egyik legnagyobb meglepetése, humoros és friss megközelítésű film.
- Bosszúállók: Ultron kora (2015) – Az MCU második nagy csapatfilmje.
- Deadpool (2016) – A szuperhősfilm műfajának szatírája, ami hatalmas siker lett.
- Doctor Strange (2016) – Az MCU újabb varázslatos elemeket hozott be.
- Thor: Ragnarök (2017) – Taika Waititi új életet lehelt a Thor-franchise-ba.
- Bosszúállók: Végtelen háború (2018) – A Marvel egyik legnagyobb sikere, Thanos bemutatkozásával.
- Fekete Párduc (2018) – Az első afroamerikai főhőssel készült Marvel-film, ami hatalmas kulturális hatást váltott ki.
- Bosszúállók: Végjáték (2019) – Az MCU első nagy történetívének lezárása, minden idők egyik legnagyobb bevételű filmje.
És azt hiszem, valahol itt kellett volna befejezni. Persze nem azt mondom, hogy két-három évente ne jöhetett volna egy-egy jól megkomponált szuperhősfilm, mégis, kicsit olyan, mintha semmi másról nem szólna már a mozi, mint ezekről a filmekről.
A szuperhősfilmek az elmúlt két évtizedben uralták a mozikat, de az utóbbi években egyre többen érzzük úgy, hogy a műfaj kezd kifáradni. A nézők érdeklődésének csökkenése mögött több tényező áll, amelyek részben a társadalmi változásokkal, részben pedig a filmek kreatív megközelítésével kapcsolatosak.
1. A társadalmi viszonyok változása
Az elmúlt években a világ jelentős változásokon ment keresztül: gazdasági bizonytalanság, politikai feszültségek, a pandémia hatásai, valamint az információs túlterheltség mind hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek prioritásai megváltozzanak. Az olyan klasszikus szuperhősfilmes témák, mint az egyszerű jó és rossz harca, ma már nem feltétlenül rezonálnak a nézőkkel, akik egy összetettebb és sokrétűbb világban élnek.
A közönség egyre inkább olyan történetekre vágyik, amelyek valósabb problémákat tükröznek, vagy legalábbis újszerű, releváns módon közelítik meg a konfliktusokat. Az olyan alkotások, mint a Joker vagy a The Boys sorozat sikere azt mutatja, hogy a közönség az árnyaltabb, társadalmilag relevánsabb szuperhős-narratívákat keresi.
Joker - Ez legalább jól sikerült.
2. A műfaj önismétlése és a fáradtság
A Marvel és a DC filmjei sokáig a látvány, az univerzumépítés és az epikus történetek miatt vonzották a nézőket, azonban az utóbbi időben egyre több kritikát kaptak a formulák ismétlődése miatt. A közönség egyre nehezebben tolerálja azokat a filmeket, amelyek:
-
ugyanazokat a kliséket használják (nagy CGI-harc a végén, világmegmentés, kötelező vicces beszólások),
-
egyre összetettebb univerzumokat építenek, de a karakterek fejlődésére kevesebb figyelmet fordítanak,
-
túlzottan a fanservice-re építenek, ahelyett, hogy új történetekkel próbálkoznának.
A Doctor Strange az Őrület Multiverzumában vagy a Hangya és Darázs: Quantumania például egyáltalán nem tudott újat mutatni, és ez hozzájárult az MCU filmjei iránti csökkenő érdeklődéshez.
3. A streaming és az új tartalomfogyasztási szokások
A streaming platformok térnyerése szintén csökkentette a moziélmény vonzerejét. Nézőként már nem feltétlenül érezzük úgy, hogy egy új szuperhősfilm megér egy mozijegyet, ha néhány hónappal később elérhetővé válik a Disney+-on vagy az HBO Max-on. Ráadásul a hosszú formátumú sorozatok (például a The Boys) lehetőséget adnak a karakterek és a világ mélyebb kibontására, ami sokak számára vonzóbb, mint egy újabb kétórás mozifilm.
Hogyan lehetne újra feldobni a műfajt?
A szuperhősfilmeknek alkalmazkodniuk kell a változó közönséghez és el kell kerülniük az önismétlést. Néhány lehetséges út:
-
Kisebb, személyesebb történetek: Az MCU és a DCEU túlságosan az univerzumépítésre fókuszált az utóbbi években, ami miatt az egyes filmek jelentősége elhalványult. Az olyan kisebb léptékű, karakterközpontú filmek, mint a Logan vagy a Joker, új lendületet adhatnak a műfajnak.
-
Új műfaji keveredések: A szuperhősfilmeknek új megközelítésekre van szükségük más műfajokkal való ötvözés formájában. A horror elemeket is beépítő Doctor Strange 2 vagy a politikai thrillerként is működő Amerika Kapitány: A tél katonája jó példák erre, de ezt még bőven lehet tovább fejleszteni.
-
Társadalmi és kulturális relevancia: A szuperhősök mindig is egy adott korszak társadalmi problémáit tükrözték vissza. A mai közönség olyan hősöket akar látni, akik valós dilemmákkal küzdenek, és akik történetei tükrözik a jelen kihívásait – legyen szó technológiai fejlődésről, a hatalommal való visszaélésről vagy a klímaválságról.
-
Friss karakterek és perspektívák: A jól ismert figurák helyett új hősökre is szükség van, akik új szemszögből közelítik meg a műfajt. Az olyan karakterek, mint a Moon Knight, megmutatták, hogy van igény új arcokra, ha megfelelően kidolgozott történeteket kapnak.
The Boys - egy szuper koncepció, igazán modern megközelítéssel
Mi lehet a kulcs a szuperhősfilmek megújulásához?
A szuperhősfilmek jövője attól függ, hogy képesek-e reagálni a közönség igényeire és a társadalmi változásokra. Ha a stúdiók továbbra is ugyanazt a formulát erőltetik, a közönség érdeklődése fokozatosan elhalványul. Ha viszont mernek kockáztatni, új műfaji irányokat felfedezni és karakterközpontúbb történeteket elmesélni, akkor még sokáig relevánsak maradhatnak. A kérdés az, hogy a Marvel és a DC hajlandó-e elhagyni a jól bevált, de egyre fárasztóbb sémákat, és valóban frissíteni a műfajt.
Nekem konkrétan ez hiányzik a mai filmekből: a kockáztatás, a tökösség. Hogy az ember megint meglepődhessen, hogy a székébe szegezzék az események és ne csak szotyolaízű poénokkal akarjanak elszédíteni minket a készítők. Azért ennél egy kicsit inteligenesebbek vagyunk.
Nos, ennyi lett volna mára. Ha tetszett, gyere a Facebook oldalunkra is és nyomj egy like-ot a poszt alatt. Valamint kövesd be az oldalt is, hogy nehogy lemaradj a legújabb hírekről a bloggal és a hamarosan megjelenő The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear című könyvemmel kapcsolatos hírekről.
Tovább nézz szét nálam, főképp, ha új vagy, hiszen remek filmeről ajánlok remek elemzéseket. Csak néhány a teljesség igénye nélkül: a múlt héten az Addams Familyről írtam, ez a sötét tónusú Batman visszatérről szól, a legkedvesebb trashmozim, a The Masters of the Universe is szerepel a posztok között, a, de olvashatsz a Robotzsaruról és benne felbukkanó filozófiai kérdésekről.
Érdemes végiglapoznod az itteni cikkeimet, hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Addig is mozizzatok, filmezzetek, jó hetet és jó hétvégét mindenkinek!
Csókollak!
Faszi
