Persze nem örökre, de az az igazság, hogy most megint másra kell figyelnem, szóval durván 1-2 hónapnyi szünet jön megint a blogolásban. Sorry about that.
Cserébe igyekszem a blog Facebook oldalát kicsit figyelmesebben és jobban gondozni, mint eddig tettem, szóval ha gondolod, ott találkozhatunk. Remélem május vége felé már több időt és figyelmet tudok erre a helyre is fordítani.
Addig is, köszi a megértést.
Gyerekkorom óta imádom a képregényeket. Amíg nem jelent meg Batman a piacon, Fantom volt a legeslegkedvesebb szuperhősöm. Aztán Tim Burton 1989-es Denevérember mozijával ez megváltozott és a Sötét Lovag lett gyermeki énem leghatalmasabb hőse. Mind a mai napig emlékszem az első, magyarországi füzetre, A Gyilkos Tréfa volt, kétségkívül nem kisfiúknak való, de addigra már túl voltam pár keményebb horrorfilmen, szóval annyira nem zaklatott fel a durva és nyers képi világ. Mondhatom, hogy örök szerelem szövődött kettőnk között és ez a rajongás azóta is tart.
Sokáig szívesen néztem képregény adaptációkat, akár tv képernyőre, akár mozivászonra készültek. A DCEU kapcsán ez a filmes rajongás Christoper Nolan trilógiájával, az MCU kapcsán pedig a Végjátékkal ért véget. Persze vannak még filmek, amelyek tetszenek. Én imádtam a tavalyi The Flash-t, tudom, sokan nem szerették, de örültem, hogy kaptunk még egy kis Keaton féle Batmant és amúgy sem volt rosszabb, mint más próbálkozás. A Kék Bogárnál mindenképpen jobb volt.
Viszont ez korántsem az a féktelen rajongás már, mint ami volt. Valahol megteltem ezekkel a filmekkel és hiába jöttek az újabbnál újabb ötletek, azt hiszem, mindkét univerzum tömeges rossz döntések után sem hajlandó felismerni a rosszul megválasztott ösvényt. Azóta is jönnek egymás után az újrabootolások, feldolgozások, újrakezdések. Most jelenleg a Fantasztikus 4-es legújabb trailere kapcsán vetődött fel bennem újra ez a kérdés: szükségünk van még a szuperhősfilmekre? Van-e még varázsuk vagy valahol kiégtek a profit hajszolásának és az egymás legyőzésének harcában?
Ezen a héten MovieGeek poszttal készülök neked, amiben a komfortzónámat is elhagyom, már ami a kedvenc filmes évtizedeimet illeti. Teszem ezt azért, mert ez a gondolat egy ideje kísért és talán most lett időszerű írnom róla, amikor mindkét filmes univerzum új világépítésbe kezd. Ebben a posztban a képregényes adaptációkat boncolgatjuk és megpróbáljuk nyakoncsípni a pillanatokat, amikor ez az egész műfaj szerintem rossz irányt vett. Uraim és hölgyeim, üdv a Nagyvászon és Hangszóró blogon. Kezdünk.
De előtte, tudod, hogy SPOILEResek az írásaim, szóval, ne mondd, hogy nem figyelmezettelek.
Plusz nem árt, ha leírom, hogy a továbbiakban, mint mindig, a tényeken kívül minden más a saját véleményem. Lehet rajta vitatkozni, vagy az ízlésemet kritizálni, a lényeg, hogy azt írom le, amit gondolok, akár dícsérek, akár leszidok egy filmet vagy alkotót. Köszi. :)
Bumm a fejbe! A Bosszúállók nem viccelnek. De jó kis film volt!
A szuperhősökre mindig is szüksége volt az emberiségnek, különböző korszakokban más-más formában. Az ókorban Héraklész és Gilgames alakja testesítette meg az emberfeletti erőt és igazságérzetet, a középkorban lovagok és szentek váltak példaképpé, míg a modern korban a képregények és filmek hozták el a szuperhősök új generációját. Ezek a figurák mindig is az adott kor félelmeit, vágyait és társadalmi értékeit tükrözték vissza. Akár ókori, mitológiai alakok képében öltenek testet, akár istenekként vagy angyalokként jelennek meg, kifejezik az emberiség igényét az iránymutatásra, a megmentésre. Az apa- vagy anyafigura, amely után minden gyermeki lélek vágyódik, egy erős, védelmező lélek. Ő az, aki óv minket, vigyáz ránk és törődik velünk. Ez a gondoskodás és erő tükröződik a szuperhősökben, akik hihetetlen képességeikkel testesítik meg ezt az ősi vágyat. Egyértelmű, szükségünk van rájuk. Illetve volt – legalábbis egy olyan világban, ahol az emberek még hittek a hősökben. De ma, amikor a társadalom egyre inkább az egyéni felelősségvállalás és a szkepticizmus irányába mozdul, talán már másfajta példaképekre van szükségünk.
Amikor megjelentek az első szuperhős történetek a képregényekben, igenis szüksége volt rájuk a világnak. A reményt hordozták. A szuperhősök első nagy hulláma a 20. század elején született meg, amikor az emberiség szörnyű válságokkal és bizonytalanságokkal kellett szembenézzen.
A nagy gazdasági világválságban (1929-1939) az emberek egyre inkább vágytak egy erős, igazságos figurára, aki megvédi az ártatlanokat. Ez vezetett Superman (1938) megszületéséhez, aki az amerikai álom megtestesítőjeként jelent meg és jelenik meg ma is. Aztán a II. világháború (1939-1945) során, egyfajta háborús propagandaként is megjelentek a szuperhősök, például Amerika Kapitány (1941), aki a demokrácia és a szabadság jelképe lett, szemben a fasizmussal. Érdekes, nem, hogy a DC és a Marvel alkotói mennyire másképpen jelenítették meg a saját nemzeti érzelmeiket egy karakterben.
Superman megszületett; az Action Comic első száma.
Persze a szuperhősök mindig igazodtak az adott korszak társadalmi problémáihoz, tükrözve az emberek félelmeit és reményeit.
Az atomkorszak és a hidegháború (1950-1970) idején a szuperhősök történeteiben egyre gyakrabban jelentek meg a tudományos kísérletek és a radioaktivitás hatásai (Hulk, Pókember, X-Men). Ezek a karakterek a tudomány fejlődésével kapcsolatos aggodalmakat és reményeket testesítették meg. A polgárjogi mozgalmak (1960-70-es évek) ideái az X-Men történeteiben fedezhetőek fel, mint az elnyomott kisebbségekért folytatott küzdelmek metaforái. A mutánsokkal szembeni előítéletek párhuzamba állíthatók a faji és társadalmi diszkriminációval. A ’80-as évek politikai cinizmusa pedig olyan alkotásokat teremtett, mint a Watchmen (1986) és a The Dark Knight Returns (1986), amelyek már egy sötétebb, társadalomkritikusabb képet mutatott, ahol a szuperhősök maguk is megkérdőjelezhető figurák lettek.
Persze Hollywood is elég korán felfedezte magának a szuperhősöket. Igaz, ezek a filmek jóval a modern képregényfilmes korszak előtt születtek és a képregények népszerűségének farvizén indultak el, kezdetben egyszerű sorozatok és gyerekeknek szánt mozik formájában, amelyek hetente új epizódokkal jelentkeztek.
The Adventures of Captain Marvel (1941) – Ez tekinthető az első valódi szuperhősfilmnek. A történet Billy Batsonról szól, aki varázsszóval (Shazam!) egy erős, repülni képes szuperhőssé változik.
Batman (1943) – Egy 15 részes mozgókép sorozat, amely elsőként vitte vászonra a Denevérembert. Ez a verzió még igen alacsony költségvetésű volt, és Batman detektívesebb oldalára koncentrált.
Superman (1948) – Az első élőszereplős Superman-film Kirk Alyn főszereplésével. Bár vizuálisan korlátozott volt, segített Superman ikonikus státuszát még tovább növelni.
Ezeket a filmeket akkoriban nem nagyjátékfilmként, hanem moziban vetített rövid sorozatepizódokként készítették el, és a nézők hetente követték a hősök kalandjait.
The Adventures of Captain Marvel - minden kornak megvan a saját szuperhős képe, ez mára sokat fejlődött
A '50-es évekre a televízió megjelenésével sok szuperhős a kis képernyőre költözött. De néhány jelentős film is megjelent:
Superman and the Mole Men (1951) – Ez volt az első egész estés mozifilm, amely Supermanre épült, és George Reeves játszotta a főszerepet. Ez a film később alapjául szolgált a híres Adventures of Superman TV-sorozatnak.
Batman: The Movie (1966) – Az ikonikus Adam West-féle Batman televíziós sorozat sikere után készült el. Ez a film az egyik első szatirikus és humoros szuperhősmozi volt.
A fentiekből is látszik, hogy ebben az időszakban a szuperhősök még inkább gyerekeknek szánt, könnyedebb figurák voltak, nem az epikus és komplex karakterek, mint ahogy azt manapság megszoktuk tőlük.
Az első, igazi, modern nagyjátékfilmre egészen 1978-ig várni kellett, amikor Richard Donner elkészítette Christopher Reeve főszereplésével a Superman című filmet. Ez lett minden modern szuperhős film alapja, és a hatalmas kasszasiker azt is bebizonyította, hogy egy képregényhős története mozivászonra adaptálva is komolyan vehető és sikeres alkotás lehet.
De minek volt köszönhető ez a hatalmas diadal?
Például annak, hogy ez volt az első, komolyan vehető szuperhős film, amely kilépett a gyerekeknek szóló, könnyed, néha már-már parodisztikus történetből. Egy teljesen valósághű, mítikus történetet mesélt el erről a karakterről. A Superman volt az első olyan alkotás, amely nagy költségvetéssel, komoly történettel és technikai újításokkal hozta el a műfajt a szélesebb közönség számára.
Richard Donner rendezői koncepciója a film egyik legnagyobb érdeme, hiszen Donner nem csupán egy képregény-adaptációt akart, hanem egy klasszikus hollywoodi eposzt. Úgy kezelte Supermant, mint egy mitikus hőst, akinek a története egyszerre fantasztikus és emberi. Ebben pedig remek partnere volt Christopher Reeve, aki tökéletes egyensúlyt talált Clark Kent és Superman figurája között, így egyszerre volt hihető emberként és karizmatikus ikonként. A szerepe máig meghatározó a karakter történetében.
Aztán ott van még a szokásos technológiai fejlődés is, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna egy modern, szuperhős film. A film egyik legnagyobb szlogenje az volt: „You’ll believe a man can fly.” – azaz „Elhiszed, hogy egy ember tud repülni.” Az pedig, hogy ezt ilyen minőségben tudták megalkotni, akkoriban hatalmas technikai kihívásnak számított. A Superman forradalmi módon használta a kék háttér előtti felvételeket (blue screen) és az akkor úttörőnek számító optikai trükköket. A közönség először látta hitelesen ábrázolva a repülés élményét a mozivásznon. Az élményhez pedig épp úgy hozzátartonak John Williams dallamai, mint ahogy Donner rendezése és Reeves alakítása. A film zenéje ugyanis egyet jelent Superman karakterével. Williams grandiózus főtémája a mai napig az egyik legismertebb filmzene a világon.
Valóban repült - Ez a Superman még mai szemmel is lenyűgöző alkotás
Azonban a film sikere nemcsak a minőségének, hanem a korszak társadalmi és filmes környezetének is köszönhető volt.
A '70-es évek elején kezdődött Hollywood új aranykora. A filmgyártást a New Hollywood mozgalom uralta: az olyan fiatal rendezők, mint Steven Spielberg, George Lucas és Francis Ford Coppola az alkotásaikkal forradalmasították a filmipart. A közönség ekkor kezdett el nyitottabb lenni a fantasztikus és látványos filmek iránt. A Csillagok háborújának (1977) például nagy szerepe volt abban, hogy Superman felbukkanhatott a vásznon. Az előző évben lett hatalmas siker George Lucas űreposza, amely bebizonyította, hogy a nagyszabású fantasztikus történetek érdeklik a közönséget. A Superman pedig szépen meg is lovagolta a Star Wars által keltett első hullámokat. De persze ez így még kevés lett volna a sikerhez. Ahhoz a társadalomra is szükség volt, amelynek egyre nagyobb igénye volt egy új hősre.
A '70-es évek Amerikáját politikai és gazdasági válságok terhelték. A vietnámi háború utóhatásai és a Watergate-botrány miatt az emberek elvesztették a politikába és az intézményekbe vetett bizalmukat. Az olajválság és gazdasági problémák miatt a társadalomban egyre nőtt a bizonytalanság érzése. Ebben a helyzetben Superman egy olyan hős volt, akire az emberek vágytak: egy tiszta erkölcsű, erős, jószándékú figura, aki kiáll az igazságért, harcol a gyengékért és ő maga a remény szimbóluma. Vagyis egyfajta ellenpontja a valóság pesszimizmusának.
A képregénykultúra is fejlődésnek indult ebben az évtizedben. Bár ezek a füzetek a '30-as évektől kezdve népszerűek voltak, a '70-es évek végére a szuperhősök ismét komolyabb történeteket kaptak a lapokon is. A DC Comics és a Marvel is egyre érettebb témákat dolgozott fel, így a szuperhősök már nem csupán a gyerekek szórakozására készültek. Immár készen álltak meghódítani a felnőttek világát is.
Persze a Superman nemcsak sikeres lett, hanem megalapozta a szuperhősfilm műfaját is. A film világszerte hatalmas bevételt hozott (kb. 300 millió dollárt), és a Warner Bros. azonnal elkezdte a folytatások gyártását. A Superman II (1980) még nagyobb sikert aratott, és bebizonyította, hogy a közönség igenis kíváncsi a szuperhősfilm-sorozatokra.
A Superman II. után néhány évig nem született más hasonlóan sikeres alkotás. A Superman III. és IV. része mintha azt üzente volna, hogy a műfaj kifulladt, nincs több benne. Hogy ez a tézis megdőljön, egészen 1989-ig kellett várni, amikor is Tim Burton Batman-je bizonyította, hogy a szuperhősfilmek nemcsak kasszasikerek , hanem művészileg is komoly alkotások lehetnek. De miért és miben volt forradalmi ez a film?
A bajkeverő huligánok nem is sejtik, hogy hamarosan jól elverik őket - Még mindig imádom ezt a filmet!
A Batman azért volt nagy áttörés, mert radikálisan eltért attól, ahogyan korábban a szuperhősöket bemutatták. Az 1966-os Adam West-féle Batman tévésorozat egy könnyed, parodisztikus változatot mutatott be. Tim Burton azonban (szerencsére) szakított ezzel a trenddel és Frank Miller A sötét lovag visszatér (1986) és Alan Moore A Gyilkos Tréfa (1988) képregényeinek hatására egy sokkal sötétebb és realisztikusabb Gotham Cityt alkotott meg. Tim Burton vezénylete alatt a Batman 1989-ben szakított a gyerekbarát megközelítéssel, és egy komor, gótikus atmoszférájú, felnőttek számára is komolyan vehető filmet hozott létre. Persze a siker sok mindenen múlt.
Michael Keaton castingja kezdetben hatalmas vitát váltott ki, mivel a színész korábban inkább vígjátékokban szerepelt. A film bemutatása után azonban sokan elismerték, hogy Keaton kiválóan hozta Bruce Wayne kettősségét: a sebezhető, magányos milliárdost és a félelmetes igazságosztót. Sokan, köztük én is, a mai napig az egyik legjobb Batman-alakításnak tartjuk Keaton játékát.
Ám a film egyik legnagyobb húzása kétségkívül az volt, hogy Jack Nicholsont szerződtették Joker szerepére. Nicholson alakítása egyszerre volt karizmatikus, őrült és fenyegető – a karakter az ő verziójában lett igazán hírhedt és vált az egyik legikonikusabb filmes főgonosszá.
Persze a látványról sem feletkezzünk meg, hiszen a Batman gótikus, sötét látványvilága egyedi volt a korszakban. Anton Furst látványtervező díjnyertes munkája Gotham City-t egy sötét, neonfényekkel megvilágított, art deco elemekkel teli várossá változtatta, amelynek atmoszférája azóta is egyedülálló. A film látványvilága erőteljesen inspirálta a későbbi Batman-adaptációkat, beleértve a Batman: The Animated Series-t is.
Az "I"-re a pontot Danny Elfman zenéje teszi fel. Csak úgy, mint a Superman esetében láttuk, a Batman is elképzelhetetlen Elfman muzsikája nélkül. A film ikonikus főtémája azon túl, hogy egy Grammy-t hozott Danny Elfmannek, a maga monumentális és fenyegető jellegével azóta is meghatározó része a Batman-mítosznak.
Mindezeknek együttesen köszönhető, hogy a Batman nemcsak sikeres volt, hanem új irányt is adott a szuperhősfilmeknek. Ez lett az első igazán sikeres, sötét tónusú szuperhősfilm. Míg a Superman (1978) egy optimista, hősi történet volt, addig a Batman sötétebb, realisztikusabb és cinikusabb. Ez a tónus később meghatározta a modern szuperhősfilmeket, különösen Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiáját. Szintén ez az a film, amivel kezdetét vette a szuperhősfilmek ipari forradalma, ugyanis a Batman az első olyan szuperhősfilm volt, amely teljes merchandising gépezettel rendelkezett: játékok, pólók, poszterek, képregények és egyéb termékek áradata követte a film sikerét. Ez megmutatta Hollywoodnak, hogy ezek a filmek nemcsak a jegypénztáraknál, hanem a kiegészítő termékek piacán is hatalmas bevételeket hozhatnak.
Azt hiszem, itt az első pillanat, amire gyanakodhatunk, az első rossz döntés az úton; az ész nélküli merchandising. Az, amikor a néző diktál. Igaz, hogy a Batman vagyonokat hozott, viszont a folytatás, a három évvel később mozikba kerülő Batman Visszatér alacsonyabb sikermutatója arra világít rá, hogy hiába a művészi koncepció, a remek színészi alakítások vagy a hátborzongató történet, ha kevés a merc eladás, ha megijednek a filmedtől a gyerekek, bizony repülsz a rendezői székből. Így esett, hogy a tetszési index zuhanása közben a beijedt Warner fejesek lehúzták a WC-n a sötét tónusú Denevérember látványvilágának ötletét (pedig olvasva a Batman 1989 képregényt, marha jó kis film lett volna belőle) és szinte sikítva húzták vissza a gügyögő hangulatú, vértelen és ostoba karakterekkel teli campy stílust, ami nagyon hasonlított az Adam West féle bugyutaságra. A Mindörökké Batman még csak ellavírozott a két világ határán, köszönhetően Tim Burton produceri munkájának, viszont a 4. filmmel Barabara Ling, aki a látványért felelt és Akiwa Goldsman, forgatókönyvíró a kulturpokol legmélyére űzte a Denevérembert és illusztris kompániáját. A Batman & Robinon sem a menő színészek, sem a szexi jelmezek nem segítettek. A film akkora bukás volt, hogy a Warner legközelebb csak 2005-ben merte újra reptetni a Denevért.
Batman és Robin - Ócska, bugyuta. Na és azok a mellbimbók?!? :D
Szóval a Batman és Robin után a szuperhősfilmek megítélése mélypontra került. A Warner Bros. lefújta a következő Batman-filmet, és egy ideig senki nem merte komolyan venni a műfajt. Ebben az időszakban kevés jelentős képregényfilm készült. Egy azért mégis csak van, amelyiket meg kell említenünk. Ez pedig nem más, mint a Marvel első sikeres próbálkozása, a Penge (1998). Bár nem klasszikus szuperhősfilm, de bebizonyította, hogy egy sötétebb, felnőttebb képregényfilm is kiválóan működhet a vásznon.
A 2000-es évek elején a képregényfilmek feltámadása több tényező szerencsés egybeesésének volt köszönhető. Az első néhány évben (2000–2004) főként a Marvel dominált, köszönhetően az X-Men (2000) és a Pókember (2002) sikereinek.
A ’90-es évek végére a digitális trükkök (CGI) fejlődése lehetővé tette, hogy a képregények fantasztikus világa végre valóban életre kelhessen a vásznon. A Jurassic Park (1993) és a Matrix (1999) megmutatták, hogy a számítógépes effektek forradalmasíthatják a mozit. Az addigi képregényfilmekben sokszor képtelenség volt hitelesen megjeleníteni a hősök szuperképességeit, de az új technológia lehetővé tette, hogy Pókember hálóhintázhasson a felhőkarcolók között vagy Rozsomák karmait végre valósághűen ábrázolhassák
A ’80-as és ’90-es években a képregények sötétebb, komplexebb történeteket kezdtek el mesélni, és ezeket a hollywoodi producerek is észrevették. Frank Miller és Alan Moore hatása (The Dark Knight Returns, Watchmen, The Killing Joke) arra ösztönözte a filmeseket, hogy komolyabban vegyék a képregényeket. Az X-Men képregények népszerűsége az egekbe szökött a '90-es években, köszönhetően a rajzfilmsorozatoknak is. Így a Marvel, kihasználva ezt az újonnan éledő rajongást, új sztorikba és karakterekbe kezdett fektetni, és ezzel visszaszerezte régi fényét.
Az megvan, hogy a Marvel egyébként majdnem tönkrement? Sőt, annyira nem mentek a képregényeik, hogy 1996-ban csődöt jelentettek. Ennek következtében, hogy pénzhez jusson a cég, több ikonikus karakterének filmjogait különböző hollywoodi stúdióknak adta el: a Pókember és az hozzá tartozó univerzum a Sony Pictures-höz, az X-Men és Fantasztikus Négyes a 20th Century Fox istállójába került, a Hulkot pedig a Universal Pictures igyekezett sikeresen a vászonra adaptálni. Ez utóbbiról tudjuk, hogy nem sikerült.
De ez volt az oka annak, hogy a 2000-es évek elején még nem volt egységes Marvel filmes univerzum, és az MCU csak akkor indulhatott el, amikor a Marvel Studios saját maga kezdett filmeket gyártani (pl. Vasember, 2008)
Na, de vissza a fősodorhoz. Ott tartottunk, hogy a Joel Schumacher Batman és Robin (1997) filmje szinte teljesen tönkretette a műfajt. Hiába teltek az évek, a szuperhősfilmeket még mindig gyerekes látványosságokként kezelték, és a közönség kezdett elfordulni tőlük. Hollywoodban sokan úgy vélték, hogy a képregényfilmek nem életképesek, amíg Bryan Singer és a 20th Century Fox be nem mutatta az X-Men-t 2000-ben.
Az X-Men (2000) volt az első modern szuperhősfilm, amely új életet lehelt a műfajba a Batman és Robin (1997) bukása után. Bryan Singer rendezte, aki nem képregényfilmes szemlélettel közelített a projekthez, hanem komoly, karakterközpontú sci-fi akciófilmként kezelte az alapanyagot. A történet az X-Men csapat és a mutánsok társadalmi kirekesztettségére épült, amely egyértelműen párhuzamba állítható a polgárjogi mozgalmakkal és kisebbségi csoportok küzdelmeivel.
X-Men (2000) - Akik visszaadták a szuperhős filmek becsületét
A filmben Hugh Jackman Rozsomákként nyújtott alakítása az elkövetkező két évtizedre meghatározta az egész karakter filmes megjelenését . A szereplőgárda olyan színészekből állt, mint Patrick Stewart (Xavier professzor), Ian McKellen (Magneto), Halle Berry (Ciklon) és Famke Janssen (Jean Grey), akik tovább erősítették a film komolyabb hangvételét. A X-Men nemcsak kritikailag lett sikeres, hanem pénzügyileg is: kb. 75 millió dolláros költségvetésből több mint 296 millió dolláros bevételt hozott világszerte. A közönség és a kritikusok is dicsérték, mert eltávolodott a túlzottan színes és gyerekes szuperhősfilmes megközelítéstől, és egy realisztikusabb, felnőttebb hangnemet hozott be a műfajba. Az X-Men sikere közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a képregényfilmek ismét komolyan vehető blockbusterré váljanak, és ez megnyitotta az utat olyan későbbi filmek előtt, mint a Pókember (2002) és végső soron a Marvel Filmes Univerzum megszületése is ettől a filmtől datálható.
És akkor mindenképpen essen róla szó, mert bár sosem imádtam olyan rajongással, mint a Denevérembert, az egyik legszerethetőbb és leghétköznapibb szuperhőssel van dolgunk. A Pókember (2002) volt az első igazán nagyszabású, mainstream szuperhősfilm a modern érában, amely nemcsak anyagilag lett óriási siker, hanem kulturális jelenséggé is vált. Sam Raimi rendezte, aki a horror és a képregényes vizuális stílus ötvözésével hozott létre egy dinamikus, mégis érzelmekkel teli filmet.
A történet Peter Parker klasszikus eredettörténetét mesélte el: egy középiskolás srác, aki egy radioaktív pók csípésétől szuperképességekre tesz szert, majd Ben bácsija halála után ráébred, hogy „nagy erő nagy felelősséggel jár”. Tobey Maguire kiválóan hozta a karakter emberi oldalát, Kirsten Dunst volt Mary Jane Watson, míg Willem Dafoe felejthetetlenül alakította Norman Osborn/Zöld Manó szerepét. A film rendkívüli látványvilágot kapott, a pókfonálon lengedezés jelenetei a kor legjobb CGI-effektjei közé tartoztak! A film 139 millió dolláros költségvetésből készült és világszerte több mint 825 millió dolláros bevételt termelt, ezzel minden addigi képregényfilmes rekordot megdöntött. A kritikusok és a közönség egyaránt imádták, mert sikeresen ötvözte a látványos akciót a karakterközpontú történetmeséléssel, valamint érzelmi mélységet adott Peter Parker küzdelmeinek. A Pókember sikere bizonyította, hogy a modern szuperhősfilmek már nemcsak a geekeknek szólnak, hanem a mainstream közönség is imádhatja őket, és egyértelműen megágyazott a későbbi Marvel és DC franchise-ok számára.
2004-ig még elkészült az X-Men 2 (2003), amely, folytatva a megkezdett, sikeres utat, még jobban elmélyítette a karaktereket és a világépítést. Mozikba került az első Daredevil (2003) film, Ben Affleck főszereplésével, amely vegyes fogadtatásban részesült. Szintén nem tudhat magának nagy sikereket Ang Lee próbálkozása, a Hulk (2003). Viszont a Pókember 2 (2004) minden babért learatott. Raimi folytatását, minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjeként tartják számon, főleg Alfred Molina zseniális Doctor Octopus-alakítása miatt. Ebben az időszakban nem készült DC film. Elég rendesen beijedtek a Batman & Robin bukásán.
Pókember (2002) - Ikonikus!
Persze a pénz nagy úr. És hát valószínűleg úgy sakkoztak a Warner/DC fejesei, hogy ha a konkurenciának ilyen jól megy, csak meg kellene még egyszer próbálni vászonra vinni a Denevért. (A Warner Communications 1969-ben vásárolta meg a DC Comicsot, és ezzel a DC hivatalosan is a Warner tulajdonába került. Azóta a Warner Bros. felügyeli a DC karaktereinek filmes és televíziós adaptációit, beleértve a Superman (1978), Batman (1989) és a későbbi DCEU-filmeket.)
Christopher Nolan verzióját, a Batman: Kezdődik-et (2005) egy hosszú, sikertelen próbálkozásokkal teli időszak előzte meg, amely során a Warner Bros. igyekezett újraéleszteni a Batman-franchise-t a Batman és Robin (1997) bukása után.
A '90-es évek végén és a 2000-es évek elején több projekt is napirenden volt: szóba került egy Batman Triumphant című folytatás Schumacher irányításával, Darren Aronofsky és Frank Miller Batman: Year One adaptációja, valamint egy Wolfgang Petersen-féle Batman vs. Superman film is. Egyik sem jutott el a megvalósításig, mert a stúdió nem találta meg a megfelelő irányt.
2003-ban a Warner Bros. végül Christopher Nolanhez fordult, aki ekkor még viszonylag kis költségvetésű, de elismert filmeket rendezett, mint a Memento (2000) és az Insomnia (2002). Nolan egy teljesen új, realisztikusabb megközelítést javasolt Batman eredettörténetének elmesélésére, amely radikálisan eltért a korábbi látványos, de kevésbé mély adaptációktól. A Warner elfogadta az ötletét, és a projekt gyorsan zöld utat kapott.
A rendező a film megírásához David S. Goyert vonta be, aki a történetet Batman karakterének komolyabb, földhözragadtabb értelmezésére építette, a Batman: Year One és más klasszikus képregények inspirációjával. Nolan célja az volt, hogy egy olyan Batman-filmet készítsen, amely teljesen független a korábbi filmektől, és egy hihetőbb, modernebb sötét lovagot mutat be.
A Batman Begins (2005) végül sikeres lett, és ezzel elindította a Nolan-féle trilógiát, amely a The Dark Knight (2008) és a The Dark Knight Rises (2012) filmekkel teljesedett ki.
Batman: Kezdődik - Hú, de kellett Nolan a Denevérembernek!
Kis kitérőt teszünk, mert Nolannal kapcsolatban sokszor felmerült már az a pletyka, hogy csak úgy rendezhette meg az Eredet-et, ha elvállaja a három Batman filmet a Warnernek. Arra gondoltam, a cikk kapcsán talán ideje lenne utánanézni ennek, hiszen én is sok éven keresztül adtam tovább tényként ezt az értesülést.
Nos, az igazság az, hogy nincs arra bizonyíték, hogy Christopher Nolan csak a Batman-trilógia fejében kapta volna meg az Eredet rendezési lehetőségét.
A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Nolan már az Insomnia (2002) után felkeltette a Warner Bros. figyelmét, és a stúdió meglátta benne a potenciált, hogy új életet leheljen a Batman-franchise-ba. A Batman: Keződik (2005) sikere után Nolan megerősítette pozícióját a stúdiónál, és ekkor kezdett el komolyabban dolgozni az Eredet ötletén, amelyet már a '90-es évek végén elkezdett fejleszteni. A Sötét Lovag (2008) kasszasikere után a Warner Bros. teljesen szabad kezet adott neki, hogy elkészítse az Eredet-et (2010), ami egy 160 millió dolláros, eredeti ötleten alapuló blockbuster lett. Tehát nem volt formális "üzlet" arról, hogy Nolan csak akkor rendezheti meg az Eredet-et, ha befejezi a Batman-trilógiát. Viszont az biztos, hogy a Warner bizalmát a Batman: Kezdődik és A Sötét Lovag sikere alapozta meg, és ennek köszönhetően finanszírozták az Eredet-et nagy költségvetéssel. Összességében nem zsarolták ki belőle a Batman-filmeket, de kétségtelen, hogy a trilógia sikere nélkül az Eredet nem kapott volna ilyen nagy költségvetést és teljes alkotói szabadságot.
Azt hiszem, nagy köszönettel tartozunk Christopher Nolannek, mert ez volt a mai napig az utolsó, jól működő és egészséges alapokon álló DC mozi. Ami ezután jött...
Na, de előtte beszéljünk kicsit a Marvel felemelkedéséről.
A Vasember (2008) a Marvel Studios első önálló produkciója volt, de eredetileg nem volt teljesen biztos, hogy ezzel egy teljes filmes univerzum indul el. A Marvel Studios ekkor még frissen alakult független filmstúdióként működött, és, mint már említettem, korábban más stúdióknak adta el több kulcsfontosságú karakterének (Pókember – Sony, X-Men és Fantasztikus Négyes – Fox, Hulk – Universal) jogait, hogy pénzügyi stabilitást szerezzen. 2005-ben azonban Kevin Feige producer és Avi Arad úgy döntöttek, hogy a Marvel saját kezébe veszi a filmjei gyártását, és a Merrill Lynch bankkal kötött 525 millió dolláros szerződés segítségével finanszírozni tudta a saját filmjeit.
A Vasember egy merész választás volt, mert bár a képregényekben fontos karakter volt, a mainstream közönség számára nem számított igazán ismert névnek. A Marvel Studiosnak azonban nem volt lehetősége Pókembert vagy az X-Ment használni, így olyan hősökből kellett építkeznie, akiknek a filmes jogai náluk maradtak. Robert Downey Jr. főszereplőként szintén rizikós választásnak tűnt a múltbeli problémái miatt, mivel a színész ekkor éppen visszatérőben volt, de a karrierjét még beárnyékolták korábbi botrányai és függőségi problémái. Jon Favreau rendező viszont úgy érezte, hogy Downey Jr. tökéletes választás Tony Stark szerepére, és a színész improvizatív, karizmatikus játéka végül a film egyik legfontosabb erőssége lett.
Vasember - Robert Downey Jr. a legtökéletesebb választás a szerepre!
Bár a film önálló történetként is működött, Kevin Feige már ekkor hosszú távon gondolkodott. Az ötlet az volt, hogy a Marvel különálló hősöket épít fel saját filmjeikben, majd egy közös moziban összehozza őket, ahogyan az a képregényekben is történt. Ezért került bele a stáblista utáni jelenet, amelyben Nick Fury (Samuel L. Jackson) feltűnik Tony Stark lakásában, és utalást tesz a „Bosszúállók kezdeményezésre”. Ez akkoriban egy egyedi húzás volt, mivel korábban egyetlen szuperhősfilm sem próbált meg így világot építeni.
A Vasember váratlanul hatalmas siker lett, 585 millió dolláros bevételt hozott világszerte, és a kritikusok is pozitívan fogadták, különösen Downey Jr. alakítását és a film szórakoztató, mégis érett hangnemét. Ez adott bátorságot a Marvel Studiosnak, hogy folytassa az univerzumépítést, így még 2008-ban bemutatták A Hihetetlen Hulkot, amely ugyan nem lett akkora siker, de az MCU egyik első építőköve volt.
A Marvel innentől kezdve gyorsan tervezett: 2010-ben jött a Vasember 2, amely tovább építette az univerzumot, majd 2011-ben a Thor és az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló következett. A terv végül 2012-ben teljesedett ki a Bosszúállók című filmben, amelyben összeért minden korábbi Marvel-film karaktere, és ezzel az MCU végleg bebiztosította dominanciáját Hollywoodban.
Összességében a Vasember sikere volt a kulcsa annak, hogy a Marvel Studios ma a világ egyik legnagyobb filmes franchise-át építette ki. Ha a film megbukik, valószínűleg az MCU sem létezne.
Látva a konkurencia felmelkedését, a DC is belekezdett egy mozis univerzum építésébe. Szerintem az egyik legnagyobb hibaként a "teremtő" székbe Zack Snyder-t ültették, ami lehet, hogy nem volt akkora gond, mint Tim Burton leváltása, és bár imádtam Henry Cavillt és Ben Afflecket, most is azt mondom, hogy a valaha volt legjobb casting kettejük kiválasztása Superman és Batman szerepére, mégis, véleményem szerint Snyder alkalmatlan volt arra, hogy ezt a két hatalmasságot a filmes mennyországba vigye.
Ha valaki nem tudná, Zack Snyder neve összeforrt a DC Moziverzummal (DCEU), de bár kezdetben ő kapta a lehetőséget, hogy felépítse a Warner Bros. szuperhős-franchise-át, végül nem tudott élni vele. A DCEU sorsát jelentős mértékben meghatározta Snyder látásmódja, amely ugyan nagyszabású és vizuálisan egyedi volt, de végül megosztotta a közönséget és a kritikusokat is. De hogyan került a rendező a DC élére, és miért nem tudott egy teljesen sikeres filmes univerzumot kiépíteni?
Zack Snyder már korábban bizonyított a képregényadaptációk terén a 300 (2006) és a Watchmen (2009) filmekkel, amelyek erőteljes vizuális stílusukról és epikus narratíváikról voltak ismertek. Amikor a Warner Bros. úgy döntött, hogy újraindítja Superman történetét, Christopher Nolan produceri felügyelete mellett Snyder kapta meg a lehetőséget, hogy megrendezze a Acélember-t (2013).
A film modernizálni próbálta Superman karakterét, és egy sötétebb, realisztikusabb megközelítést alkalmazott, amely eltért a klasszikus, optimista Superman-képtől. Henry Cavill alakítása és a látványvilág dicséretet kapott, de a film komorabb tónusa és a végső harc destruktivitása megosztotta a közönséget. Ami nem is csoda. Superman nem depresszív, nem komor és nem is lehangoló. Emlékszel még, mi volt a karakter alapja a teremtésekor? Mert ő volt a remény. És ez nem csak úgy ráragadt az évtizedek alatt. Superman = remény. Na, ezt vette el Snyder.
Bár az Acélember anyagilag sikeres lett, de nem vált akkora kulturális jelenséggé, mint például a Vasember vagy a Batman:Kezdődik. Ennek ellenére a Warner Bros. bízott Snyderben, és őt bízták meg a teljes DCEU irányításával.
Batman Superman ellen - Hiába a remek casting, ez sajnos nem sikerült
A Warner nem akarta olyan lassan építgetni a filmes univerzumot, mint ahogy a Marvel tette. Igaz, lemaradásban is voltak a Marvelhez képest, de véleményem szerint épp ezért nem kellett volna sietni. Ha nyugodtan kivárják a sorukat, ki tudja, hová juthattak volna el ezek a filmek. A Warner ehelyett gyorsan össze akarta hozni a legnagyobb hőseit, hogy mihamarabb versenyképesek legyenek az MCU-val. Snyder megkapta a lehetőséget, hogy egy epikus, mitologikus szuperhős-univerzumot hozzon létre, amelyben a hősök inkább istenek, semmint emberek.
Ez vezetett a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala (2016) megszületéséhez, amely egyben Batman és Superman első filmes összecsapása, valamint az Igazság Ligája előkészítése is volt. A filmben Ben Affleck mutatkozott be Batmanként, és Wonder Woman (Gal Gadot) is megjelent egy kisebb szerepben. A történet nagyratörő volt, de túl sok mindent akart egyszerre elmesélni, és a karakterek fejlődése helyett inkább a vizuális grandiozitásra helyezte a hangsúlyt.
A film ugyan nyitóhétvégéjén jól teljesített, de gyorsan visszaesett a jegyeladásokban, és a kritikusok is lehúzták. A közönség megosztott volt: egyesek szerették a sötét és drámai megközelítést, mások viszont a történetvezetés hiányosságait és a komorságot kritizálták. Ez volt az első jele annak, hogy Snyder víziója nem biztos, hogy működőképes egy mainstream szuperhős-univerzumban.
A Batman Superman ellen gyenge fogadtatása miatt a Warner Bros. elkezdett változtatásokat követelni, és beavatkozott a készülő Igazság Ligája (2017) filmbe. A stúdió egy könnyedebb, humorosabb filmet szeretett volna, amely jobban követi a Marvel sikeres formuláját.
Snyder közben a lánya halála miatt miatt kénytelen volt visszalépni a rendezéstől és a Warner helyére Joss Whedont hozta be, aki teljesen átformálta a filmet. Az eredmény egy tonalitásában összekuszált produkció lett, amelyben a Whedon-féle humor és a Snyder-féle epikus látványvilág nem működött jól együtt. Az Igazság Ligája anyagi és kritikai bukás lett, és egyértelművé vált, hogy a DCEU jövője válságba került.
Az Igazság Ligája bukása után a rajongók kampányba kezdtek a Snyder-féle eredeti verzió kiadásáért (#ReleaseTheSnyderCut), gondolom, hittek abban, hogy teremtőatyuskájuk majd jól összekomorozza, összeSnyderezi a filmet és akkor hirtelen az egész világ rájön, micsoda zseni ez a pali! Szóval, végül 2021-ben az HBO Max bemutatta a Zack Snyder’s Justice League-et. A négyórás változat komorabb, monumentálisabb volt, és jobban tükrözte Snyder eredeti elképzeléseit, de ez már nem változtatott azon, hogy a Warner Bros. közben új irányba indult a DCEU-val.
James Gunn és Peter Safran 2022 végén átvette a DC filmes univerzumának irányítását, és az eddigi DCEU-t gyakorlatilag újraindították, Snyder vízióját teljesen elhagyva.
Az jutott eszembe, hogy a 90-es években a Warner a közönség (vagyis gyerekek és szülők) hisztije miatt dobta a darkos témát, egy színpompás, parádékavalkád látványért. Reméljük, most nem ez történik majd. Bár lehet, az most jobban bejönne. Hamarosan meglátjuk.
Hangya és Darázs - Bizonyíték, hogy Marvelék sem tévedhetetlenek
Amíg a DC és Snyder dollármilliókat elégetve szerencsétlenkedett, addig a Marvel Studios élete legnagyobb sikereit gyártotta le:
És azt hiszem, valahol itt kellett volna befejezni. Persze nem azt mondom, hogy két-három évente ne jöhetett volna egy-egy jól megkomponált szuperhősfilm, mégis, kicsit olyan, mintha semmi másról nem szólna már a mozi, mint ezekről a filmekről.
A szuperhősfilmek az elmúlt két évtizedben uralták a mozikat, de az utóbbi években egyre többen érzzük úgy, hogy a műfaj kezd kifáradni. A nézők érdeklődésének csökkenése mögött több tényező áll, amelyek részben a társadalmi változásokkal, részben pedig a filmek kreatív megközelítésével kapcsolatosak.
Az elmúlt években a világ jelentős változásokon ment keresztül: gazdasági bizonytalanság, politikai feszültségek, a pandémia hatásai, valamint az információs túlterheltség mind hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek prioritásai megváltozzanak. Az olyan klasszikus szuperhősfilmes témák, mint az egyszerű jó és rossz harca, ma már nem feltétlenül rezonálnak a nézőkkel, akik egy összetettebb és sokrétűbb világban élnek.
A közönség egyre inkább olyan történetekre vágyik, amelyek valósabb problémákat tükröznek, vagy legalábbis újszerű, releváns módon közelítik meg a konfliktusokat. Az olyan alkotások, mint a Joker vagy a The Boys sorozat sikere azt mutatja, hogy a közönség az árnyaltabb, társadalmilag relevánsabb szuperhős-narratívákat keresi.
Joker - Ez legalább jól sikerült.
A Marvel és a DC filmjei sokáig a látvány, az univerzumépítés és az epikus történetek miatt vonzották a nézőket, azonban az utóbbi időben egyre több kritikát kaptak a formulák ismétlődése miatt. A közönség egyre nehezebben tolerálja azokat a filmeket, amelyek:
ugyanazokat a kliséket használják (nagy CGI-harc a végén, világmegmentés, kötelező vicces beszólások),
egyre összetettebb univerzumokat építenek, de a karakterek fejlődésére kevesebb figyelmet fordítanak,
túlzottan a fanservice-re építenek, ahelyett, hogy új történetekkel próbálkoznának.
A Doctor Strange az Őrület Multiverzumában vagy a Hangya és Darázs: Quantumania például egyáltalán nem tudott újat mutatni, és ez hozzájárult az MCU filmjei iránti csökkenő érdeklődéshez.
A streaming platformok térnyerése szintén csökkentette a moziélmény vonzerejét. Nézőként már nem feltétlenül érezzük úgy, hogy egy új szuperhősfilm megér egy mozijegyet, ha néhány hónappal később elérhetővé válik a Disney+-on vagy az HBO Max-on. Ráadásul a hosszú formátumú sorozatok (például a The Boys) lehetőséget adnak a karakterek és a világ mélyebb kibontására, ami sokak számára vonzóbb, mint egy újabb kétórás mozifilm.
A szuperhősfilmeknek alkalmazkodniuk kell a változó közönséghez és el kell kerülniük az önismétlést. Néhány lehetséges út:
Kisebb, személyesebb történetek: Az MCU és a DCEU túlságosan az univerzumépítésre fókuszált az utóbbi években, ami miatt az egyes filmek jelentősége elhalványult. Az olyan kisebb léptékű, karakterközpontú filmek, mint a Logan vagy a Joker, új lendületet adhatnak a műfajnak.
Új műfaji keveredések: A szuperhősfilmeknek új megközelítésekre van szükségük más műfajokkal való ötvözés formájában. A horror elemeket is beépítő Doctor Strange 2 vagy a politikai thrillerként is működő Amerika Kapitány: A tél katonája jó példák erre, de ezt még bőven lehet tovább fejleszteni.
Társadalmi és kulturális relevancia: A szuperhősök mindig is egy adott korszak társadalmi problémáit tükrözték vissza. A mai közönség olyan hősöket akar látni, akik valós dilemmákkal küzdenek, és akik történetei tükrözik a jelen kihívásait – legyen szó technológiai fejlődésről, a hatalommal való visszaélésről vagy a klímaválságról.
Friss karakterek és perspektívák: A jól ismert figurák helyett új hősökre is szükség van, akik új szemszögből közelítik meg a műfajt. Az olyan karakterek, mint a Moon Knight, megmutatták, hogy van igény új arcokra, ha megfelelően kidolgozott történeteket kapnak.
The Boys - egy szuper koncepció, igazán modern megközelítéssel
A szuperhősfilmek jövője attól függ, hogy képesek-e reagálni a közönség igényeire és a társadalmi változásokra. Ha a stúdiók továbbra is ugyanazt a formulát erőltetik, a közönség érdeklődése fokozatosan elhalványul. Ha viszont mernek kockáztatni, új műfaji irányokat felfedezni és karakterközpontúbb történeteket elmesélni, akkor még sokáig relevánsak maradhatnak. A kérdés az, hogy a Marvel és a DC hajlandó-e elhagyni a jól bevált, de egyre fárasztóbb sémákat, és valóban frissíteni a műfajt.
Nekem konkrétan ez hiányzik a mai filmekből: a kockáztatás, a tökösség. Hogy az ember megint meglepődhessen, hogy a székébe szegezzék az események és ne csak szotyolaízű poénokkal akarjanak elszédíteni minket a készítők. Azért ennél egy kicsit inteligenesebbek vagyunk.
Nos, ennyi lett volna mára. Ha tetszett, gyere a Facebook oldalunkra is és nyomj egy like-ot a poszt alatt. Valamint kövesd be az oldalt is, hogy nehogy lemaradj a legújabb hírekről a bloggal és a hamarosan megjelenő The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear című könyvemmel kapcsolatos hírekről.
Tovább nézz szét nálam, főképp, ha új vagy, hiszen remek filmeről ajánlok remek elemzéseket. Csak néhány a teljesség igénye nélkül: a múlt héten az Addams Familyről írtam, ez a sötét tónusú Batman visszatérről szól, a legkedvesebb trashmozim, a The Masters of the Universe is szerepel a posztok között, a, de olvashatsz a Robotzsaruról és benne felbukkanó filozófiai kérdésekről.
Érdemes végiglapoznod az itteni cikkeimet, hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Addig is mozizzatok, filmezzetek, jó hetet és jó hétvégét mindenkinek!
Csókollak!
Faszi
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én gyerekkoromban is már elég furcsának éreztem magam. Emlékszem, hogy az oviban sokszor inkább egyedül játszottam, mert a többiek játékai nem igazán kötöttek le. Például órákig elvoltam egy kis műanyag koporsóval, amibe egy játékvámpírt lehetett fektetni, és teljes meggyőződéssel temetési szertartásokat rendeztem neki.
Fogalmam sem volt arról, hogy, van-e bármi "gond" velem, én csinálok valamit rosszul vagy csak egyszerűen nem olyanra sikerültem, mint a többiek? Azért is foglalkoztatott ez a gondolat, mert a mások reakcióiból úgy vettem észre, hogy sok ember nem igazán tud velem mit kezdeni. És leginkább a felnőtteket hoztam zavarba, mert például ha nem akartam egy kérdésre válaszolni vagy épp azt éreztem, hogy valaki zavar, arra elképszető ideig tudtam bámulni, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. Vagy épp csípős nyelvvel olvastam be minden felnőttnek, aki nem köszönt vissza, miközben anyuval sétáltunk az utcán. És ezek a dolgok csak rosszabbak lettek az oviban, meg a suliban. Valamikor a középiskola 2. osztálya körül kezdtem kissé tudatosabban egy, mindenki számára kényelmes és elfogadható arcot mutatni a külvilág felé, hogy ne érezzék olyan kellemetlenül néha magukat az emberek a társaságomban. (Az az igazság, hogy ez néha túl jól is ment, és én láttam kárát, de mivel nem pszichoanalízist írok, erről most ennyit.) És bár világ életemben imádtam magamról beszélni, lassan rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről nem kell mindenkinek tudnia. Van, ami csak a közelebbi körnek való. Persze az is igaz, hogy a rossz barátválasztásaimnak köszönhetően sokan kiszipolyoztak, kihasználtak és leraboltak ebből a belső körből, de ez már más téma lenne és nem is erről akarok beszélni. Hanem épp az ellenkezőjéről. A családról.
Mert a család az mindig ott volt mögöttem. Szerencsés vagyok, mert a legtöbb rokonom elfogadta az "igazi arcomat" is. Maximum kikekedett szemekkel kacagtak egy jót, amikor előálltam a legújabb, legmenőbb, legkreatívabb, valóra váltás előtt álló ötletemmel. De sosem bíráskodtak, sosem néztek le vagy sosem irigykedtek, pedig voltak pillanatok, amikor a közönség zúgó tapsán feküdve suhantam a színpad és a nézőtér felett... :D
A tesómmal különösen jó kapcsolatom volt gyerekként és örülök,hogy ezt ma is elmondhatom. Minden hülyeségemben benne volt, rengeteg vicces és remek dolgot csináltunk együtt. Megvoltak a magunk játékai, szabályai, és mindig megvédtük egymást, kivéve, ha valami nagyon tesós dolgon össze nem vesztünk. Mert ilyenkor néha megtéptük egymást, de az, akinek van tesója és akivel ez még sosem fordult elő, most be is fejezheti az olvasást. :D
Nem tudom, hogy emiatt volt-e, de amikor először láttam az Addams Family-t, bizonyos jelenetekben, mintha magamat, magunkat láttam volna. Persze kevesebb túlzásokkal, és kevesebb veszélyes és halálvággyal teli pillanattal, de megjelent bennem egy kép, hogy néha biztosan ilyennek látnak minket mások. Ahogy én is láttam ilyenekenek barátaim, osztálytársaim vagy épp a szomszédaim családját.
Amit mondani akarok az az, hogy szerintem minden család fura, már ha kintről, a kívülálló szemszögéből nézzük. Ezért is fontos ma is ez a film. Mert igyekszik arra megtanítani a viccei és a túlzásai mentén, hogy egyikünk sem furcsa vagy különleges és mégis, mindegyikünk az. Vagyis, érdemes elfogadónak és toleránsnak lenni, mert ami nekünk különös, az másnak lehet, hogy hétköznapi és fordítva. Na, meg a naivitás is megvan, már, továbbra is szeretnék közös vonásaokt találni Addamsék és a mi családunk között. De ennyit a személyes gondolatokról.
Urak és Hölgyek, a héten az Addams Family - A galád család című filmmel foglalkozunk. Szokás szerint minden oldalról körbejárjuk: megvizsgáljuk a keletkezését, a cselekményét, a szereplőit, a fogadtatását, az örökségét, és megnézzük milyen kritikával élt a kor családmodellje felé.
Családi kupaktanács Addamséknél.
És mielőtt hozzákezdünk, ide kell viggyesszem a szokásos, rövidke kis közérdekű, SPOILER veszélyre figyelmezető mondatot. Szóval, csak csínján, ha még nem láttad a filmet.
Kevés olyan család létezik a popkultúrában, amely annyira ikonikus lenne, mint az Addams Family. Charles Addams 1938-ban megjelent szatirikus képregényrajzaiból nőtte ki magát ez a morbid humorral átitatott, mégis szerethető világ, amely később számos adaptációt megélt. Bár az 1964-es tévésorozat megteremtette és be is betonozta a család kultikus státuszát, az 1991-es mozifilm volt az, amelyik világhírűvé tette őket. A Barry Sonnenfeld rendezésében készült Addams Family – A galád család egyedi stílusával és fekete humorával igazi kasszasiker lett, amely a mai napig hatással van a gótikus popkultúrára és a fekete komédiákra.
A The Addams Family filmötlete a ’80-as évek végén született meg, amikor a Paramount Pictures és a Scott Rudin Productions úgy döntött, hogy egy egész estét mozifilmet szentel a klasszikus karaktereknek. Az eredeti tévésorozat nosztalgikus népszerűsége, valamint Tim Burton 1989-es Batman-jének sikere (amely szintén sötétebb tónusú feldolgozása volt egy ismert figurának) bizonyította, hogy van igény a sötét hangulatú, egyedi humorral operáló filmekre.
A rendezői székbe Barry Sonnenfeldet ültették, aki korábban a Coen testvérek operatőreként dolgozott, így ez volt az első rendezése. Sonnenfeld precíz képi világa és vizuális humorérzéke tökéletesen illett az Addams család sötét, mégis játékos világához.
A film forgatása során számos kihívással kellett szembenézni, például a szigorú költségvetéssel vagy egészségügyi problémákkal (Raúl Juliá, aki Gomezt alakította, egy szemprobléma miatt később kórházba is került). Ennek ellenére a produkció elkészült, és 1991 novemberében a közönség elé került.
A fenti kép egy kocka az eredeti képregényből, lent pedig a tv sorozat szereplői.
A történet középpontjában Gomez Addams (Raúl Juliá) és felesége, Morticia (Anjelica Huston) áll, akik évtizedek óta keresik Gomez rég eltűnt testvérét, Fester Addamset (Christopher Lloyd). Egy ügyeskedő szélhámos, Abigail Craven (Elizabeth Wilson) és ügyvédje, Tully Alford (Dan Hedaya) ennek nyomán úgy döntenek, hogy pénzt húznak ki az Addams családból azzal, hogy Festernek adják ki Abigail nevelt fiát, Gordon Cravent.
Gomez kezdetben elvakultan örül „testvére” visszatérésének, de Morticia és a gyermekek, Wednesday (Christina Ricci) és Pugsley (Jimmy Workman), gyanakodni kezdenek. A cselekmény egyre bonyolódik, amikor a családot kitoloncolják kastélyukból, és a valódi Fester személyazonosságával kapcsolatos titkok napvilágra kerülnek.
A film végén a szeretet és a családi kötelékek győzedelmeskednek, és az Addams család visszanyeri otthonát, miközben kiderül, hogy Gordon valóban Fester – csak az évek során elvesztette az emlékeit.
A film színészgárdája kiválóan hozta a karakterek jellegzetes vonásait:
A film megjelenésekor a kritikusok véleménye erősen megoszlott. Míg egyesek dicsérték az atmoszféráját, a látványvilágát és a szereplőgárdát, mások úgy érezték, hogy a történet kaotikus vagy kevésbé erős, mint a film egyéb elemei.
Bár a kritikusok nem egyhangúan ünnepelték a filmet, a közönség imádta, és ez volt az, ami végül kultikus státuszba emelte az Addams Family-t.
Gomez és Morticia; egyszerre vicces és szívmelengető ez a pár!
A film a maga 30 millió dolláros költségvetésével világszerte több mint 190 millió dollárt hozott, így hatalmas siker lett. Ennek köszönhetően 1993-ban elkészült a folytatás, az Addams Family Values (Addams Family 2 – Egy kicsivel galádabb a család), amelyet sokan még jobbnak tartanak, mint az első részt.
Bár az Addams Family nem nyerte el minden kritikus tetszését, a film hosszú távon rendkívül népszerű maradt.
Az Addams Family 1991-es filmváltozata egy látványos, morbid humorral átitatott fekete komédia lett, amely vegyes kritikai fogadtatásban részesült, de a közönség számára igazi kedvenc lett. Míg a történetet és a humort nem mindenki értékelte, a vizuális világ, a színészi alakítások és az ikonikus karakterek miatt a film hosszú távon kultikus státuszt ért el.
A film üzenete – hogy a furcsaság valójában relatív, és minden család lehet „galád” a maga módján – továbbra is aktuális, és ezért az Addams Family ma is fontos része a popkultúrának. Emellett egy időtálló klasszikus is, amely nemcsak a fekete humor kedvelőinek szól, hanem a gótikus esztétika egyik meghatározó popkulturális műve is. Barry Sonnenfeld rendezése és a fantasztikus színészi alakítások biztosították a film helyét a kultfilmek sorában.
Ha még nem láttad, vagy csak újra szeretnéd élni az Addams család sötét, mégis szívhez szóló világát, ez a film mindig jó választás.
Az Addams Family azonban nemcsak egy látványos fekete komédia, hanem egyfajta szatíra is a hagyományos amerikai családmodellel és a társadalmi normákkal szemben. A film az Addams család kontrasztját állította szembe a „normális” világgal, és ezzel éles kritikát fogalmazott meg az akkori társadalom bizonyos aspektusaival kapcsolatban.
Az Addams család egyértelműen kívülállónak számít a társadalomban, de ez az outsider szerep egyfajta szabadságot is ad nekik. A ’90-es évek elején az amerikai filmek gyakran idealizálták a tipikus középosztálybeli családokat (lásd Reszkessetek Betörők!, Örömapa, Mrs. Doubtfire stb.), ahol a boldogság egy jól berendezett házzal, sikeres karrierrel és tradicionális értékekkel volt egyenlő.
Ezekben a filmekben a boldogság kulcsa egy fehér kerítéses ház, egy jól szituált családapa és a tipikusan szerető, de kicsit neurotikus anya volt, aki próbálta egyben tartani a családot. Az Addams Family ezzel szemben egy teljesen abszurd, mégis boldog és kiegyensúlyozott családot mutat be.
Az Addams család ezzel teljesen szembemegy: számukra az otthonuk egy groteszk, sötét kastély, ahol a macskaevő növények és a kísértetek is a család részét képezik. Ők azok, akik boldogok és elégedettek az életükkel, miközben a külvilág folyamatosan próbálja őket „megjavítani” vagy kizárni a társadalomból. Ez a narratíva kritizálja azt az elképzelést, hogy csak egyetlen módon lehet „normális” vagy boldog életet élni.
Gomez és Morticia nem a szokásos fáradt szülőpáros, akik stresszelnek a munka és a gyereknevelés miatt – ők szenvedélyesen szeretik egymást, tele vannak élettel és élvezik a furcsa, groteszk mindennapjaikat.
Wednesday és Pugsley nem cukiságbombák, hanem morbid humorral átitatott, halálos kísérleteket végző gyerekek, akik azonban nem rosszak vagy problémásak – csak másképp szórakoznak.
Lurch és Izé (Thing) a hagyományos kedves, segítőkész házvezetői szerepet parodizálják, de a horrorfilmes és gótikus esztétikával keverve.
Ezzel a film azt az üzenetet közvetíti, hogy a boldog családok nem egyformák – és néha a "furcsa" emberek sokkal elégedettebbek az életükkel, mint azok, akik megpróbálnak tökéletesen beilleszkedni.
A film egyik fő témája a kapzsiság és az anyagiasság kritikája. A történetben Abigail Craven és az ügyvédje, Tully Alford megpróbálják megszerezni az Addams család vagyonát, miközben maga a család soha nem az anyagi javakra koncentrál, hanem inkább az érzelmi és családi kötelékekre.
Ez a kontraszt jól tükrözte az 1980-as évek végén és a ’90-es évek elején uralkodó kapitalista szemléletet. A film egyértelműen kigúnyolja azokat, akik pénzért és hatalomért bármit megtennének, miközben a valódi boldogság a családi összetartásban és az egyediség megőrzésében rejlik.
A film egyértelműen az Addams család pártját fogja: bár ők tűnnek „furcsának” és „szokatlannak”, valójában őszinték, szeretetteljesek és elkötelezettek egymás iránt. Ezzel szemben a „normális” társadalom képviselői – mint a kapzsi ügyvéd vagy a pénzéhes Abigail Craven – manipulatívak és felszínesek.
A film üzenete az, hogy az igazi különcség nem a furcsa kinézetben vagy szokásokban rejlik, hanem abban, hogy ki mennyire őszinte önmagához. Az Addams család annak a szimbóluma, hogy a kívülállóknak is van helyük a világban, és nem feltétlenül kell beilleszkedniük ahhoz, hogy boldogok legyenek.
Morticia Addams karaktere különösen érdekes ebből a szempontból. Bár a filmben klasszikus női szerepben (feleség, anya) jelenik meg, messze nem egy alárendelt figura. Ő maga is egy erős, önálló karakter, akinek karizmatikus jelenléte Gomezével egyenrangú. Az ő szerelmi dinamikájuk élesen különbözik a hagyományos házassági szerepektől, hiszen Morticia és Gomez szenvedélyes kapcsolatot ápolnak, amely tele van tisztelettel és egyenrangú viszonyulással.
Emellett Wednesday Addams karaktere is egy szokatlan női hősként jelenik meg: ő egy okos, cinikus és erős fiatal lány, aki nem fél kérdőre vonni a világ működését. Ez különösen érdekes volt a ’90-es évek elején, amikor a női karakterek sokszor még mindig passzívabb szerepekbe voltak szorítva.
A film egyértelműen játszik a halál és a morbid humor témájával, ami a mainstream kultúrában gyakran tabunak számított. Az Addams család számára a halál nem félelmetes vagy tragikus dolog, hanem az élet természetes része. Ez egy érdekes kontrasztot képezett a ’90-es évek amerikai filmjeivel, ahol a halál gyakran csak tragédiaként vagy horrorfilmes elemként jelent meg.
Ez a fajta fekete humor és ironikus hozzáállás a halálhoz ma is egyedülállónak számít, és az Addams család egyik legikonikusabb védjegye maradt.
Tesók, ha játszanak; Pugsley a villamosszékben.
A The Addams Family tehát nemcsak egy szórakoztató fekete komédia, hanem egy éles társadalomkritika is volt. A film az akkori társadalmi normák kifigurázásával üzent azoknak, akik kívülállónak érezték magukat: nem kell a többség által meghatározott normák szerint élni ahhoz, hogy boldogok lehessünk. És ez a mondat még ma is helytálló és pontos.
Ezért is releváns még ma is az Addams Family, hiszen a társadalmi konformitás, a másság elfogadása és a kapitalista értékek kritikája továbbra is aktuális témák. Ezért is lehet, hogy a film az évek során igazi kultikus klasszikussá vált, amely nemcsak nosztalgikus élményt nyújt, hanem egyfajta bátorítást is azoknak, akik mernek különbözni.
Persze az Addams Family nem csak ennyi. A film egy több rétegből álló paródiát kínál, amely nemcsak a társadalmi normákat és a kapitalizmust figurázza ki, hanem számos egyéb kulturális és filmes toposzt is kifordít. Lássuk, milyen egyéb elemeket parodizál még a film!
Tully Alford, a család ügyvédje egy tipikus kapzsi, gerinctelen karakter, akit csak az érdekel, hogy minél több pénzt szerezzen. Ezzel a film kifigurázza az amerikai jogrendszert és a kapzsi ügyvédeket, akik a gazdag emberek vagyonát próbálják kihasználni és manipulálni.
Ez különösen a ’90-es évek elején volt releváns téma, amikor az amerikai popkultúra egyre több jogi drámát és ügyvédellenes narratívát kezdett gyártani (A Cég; Vinny, az 1ügyű; Hantaboy stb.). A filmben Tully nemcsak pénzéhes, hanem ostoba is – az a fajta karakter, aki azt hiszi, hogy intelligensebb az Addams családnál, de valójában sokkal könnyebben átverhető, mint ő maga gondolja.
A film vizuálisan és tematikusan is játszik a klasszikus horrorfilmek sztereotípiáival.
Ezzel a film nemcsak tiszteleg a klasszikus horrorfilmek előtt, hanem kiforgatja azok félelmetesnek szánt elemeit, és humorral tölti meg őket.
Az Addams-kastély; egyszerre félelmetes és vicces.
Az Addams család hihetetlenül gazdag – de ők azok, akik nem is törődnek ezzel. Nem akarják mások pénzét megszerezni, nem foglalkoznak az anyagi javakkal, és nem hajszolják a társadalmi státuszt. Ez teljes ellentétben áll a film „normális” karaktereivel, akik mind a pénzre és hatalomra vágynak.
Ezzel a film kifigurázza a kapitalista értékeket, és azt az elképzelést, hogy a boldogság egyenlő a gazdagsággal. Az Addams család épp azért boldog, mert nem az anyagi világban keresik a kielégülést, hanem az élet abszurd örömeiben.
A filmben az Addams családot kényszerrel ki akarják tenni a kastélyukból, hogy más hasznot húzzon belőle. Ez a jelenet nemcsak a kapitalista társadalom kritikája, hanem az amerikai ingatlanpiac szatírája is.
A ’80-as és ’90-es években az amerikai ingatlanlufi és az elitista társadalmi struktúrák egyre nyilvánvalóbbá váltak, és egyre több film kezdte el gúnyolni azokat, akik mások kárára próbálnak meggazdagodni. Az ügyvéd és a szélhámosok próbálkozása, hogy elűzzék az Addams családot a saját otthonukból, egyértelműen ezt a problémát is kiparodizálja.
Gomez Addams karaktere egyfajta paródiája a régi hollywoodi romantikus hősöknek. Teátrális, túláradó érzelmeket mutat, és folyamatosan mintha egy Shakespeare-drámából lépett volna elő.
Ezzel a film egyszerre tiszteleg a klasszikus Hollywood előtt, és egyszerre gúnyolja ki a túlzott érzelmességet és a színházi színpadias játékstílust.
Az Addams Family nemcsak egy egyszerű fekete komédia, hanem egy sokrétű társadalmi és kulturális szatíra is. Kiparodizálja az amerikai családi filmeket, a kapitalizmust, az ingatlanpiacot, a jogrendszert, a horrorfilmek kliséit és még a klasszikus Hollywood drámai elemeit is.
Pontosan ez teszi időtállóvá a filmet: a humora nemcsak abból fakad, hogy egy „furcsa” családot látunk, hanem abból is, hogy a valóságot sokszor épp olyan abszurdnak ábrázolja, mint magukat az Addams-eket.
Emlék-idézés Addams módra.
Az Addams Family – A galád család egy mélyebb, szívhez szóló történetet is mesél, amely a család, az elfogadás és a másság ünnepléséről is szól. Talán ez az oka annak, hogy még évtizedekkel a premierje után is ennyire szerethető és releváns maradt.
Az Addams család minden szempontból eltér a "normális" társadalmi berendezkedéstől. Gótikus, sötét világnézetük, sajátos humoruk és abszurd viselkedésük miatt kívülállóknak tűnnek. A filmben mégis azt látjuk, hogy számukra a család egy tökéletes, szeretetteljes közeg. Az Addamsék feltétel nélkül elfogadják egymást – furcsaságaikkal, bizarr szokásaikkal és morbid világképükkel együtt.
Morticia és Gomez házassága nemcsak szenvedélyes, hanem mély tiszteleten és elfogadáson alapul. Wednesday és Pugsley állandóan kísérleteznek egymáson, de sosem ártó szándékkal – a saját kis univerzumukban ez az ő játékuk, a testvéri szeretetük egy formája. A nagymama és Fester karaktere pedig újabb bizonyíték arra, hogy itt mindenkit olyannak szeretnek, amilyen.
A történet egyik legfontosabb üzenete, hogy a család az egyetlen hely, ahol az ember igazán önmaga lehet. Addamsék nem próbálnak másoknak megfelelni, és nem akarják eltitkolni valódi énjüket – sőt, büszkék arra, hogy mások. Ebben az értelemben a film egyfajta tükörképe azoknak, akik valaha is kívülállónak érezték magukat.
A film talán legérdekesebb kérdése az, hogy mit is jelent „furcsának” lenni. Kívülről nézve az Addams család bizarr és hátborzongató, de ha közelebbről figyeljük őket, észrevesszük, hogy ők valójában boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint sok „normális” ember.
Ezzel szemben a film valódi antagonistái, Abigail Craven és az ügyvédje, Tully Alford, akik a társadalmi konvenciók szerint teljesen átlagos emberek, de mégis ők azok, akik kapzsik, manipulatívak és hazugok. A film ügyesen játszik ezzel a kontraszttal: nem azok a valódi „szörnyetegek”, akik sápadtak, koporsókban alszanak és fejetlen babákkal játszanak, hanem azok, akik másokat kihasználva próbálnak előrébb jutni.
Ez a gondolatmenet különösen fontos a mai világban, ahol az emberek gyakran ítélkeznek mások felett a megjelenésük vagy szokásaik alapján. Az Addams Family arra tanít, hogy az igazi különbségek nem kívülről láthatók, hanem belül dőlnek el – és sokszor azok az emberek, akik a leginkább igyekeznek beilleszkedni, a legkevésbé őszinték önmagukkal.
Nem mindenkinek jött be a film humora. Pedig kevés ilyen szórakoztató film készült.
A film egyik legszebb üzenete az, hogy az önazonosság sokkal fontosabb, mint a beilleszkedés. Az Addams család soha nem próbál másokhoz igazodni – és ez az, ami boldoggá teszi őket. Nem szégyellik a másságukat, sőt, élvezik azt.
A történet során azt is látjuk, hogy a külvilág kezdetben nem tud mit kezdeni velük. Az emberek értetlenkednek, félnek tőlük vagy lenézik őket – egészen addig, amíg meg nem tapasztalják, hogy milyen erős a köztük lévő szeretet és összetartás. Ez különösen jól látszik például Fester karakterén keresztül, aki kezdetben egy szélhámosként kerül közéjük, de idővel felismeri, hogy az Addams család az a közeg, ahol igazán önmaga lehet.
A film arra buzdít, hogy vállaljuk önmagunkat, és ne féljünk attól, hogy nem illünk bele a társadalmi normákba. Hiszen a valódi érték nem az uniformizált viselkedésben, hanem az egyediségben rejlik.
Bár a film több mint 30 éves, az üzenete ma is releváns. A mai világban, ahol az emberek folyamatosan az elvárásoknak próbálnak megfelelni – legyen szó társadalmi normákról, közösségi média jelenlétről vagy munkahelyi elvárásokról – az Addams Family emlékeztet arra, hogy a legfontosabb dolog, hogy önmagunk maradjunk.
Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kap az elfogadás és a diverzitás, legyen szó kulturális különbségekről, nemi identitásról vagy egyéni életmódról. Az Addams család pedig tökéletes példája annak, hogy a világ csak úgy lehet igazán színes és izgalmas, ha mindenki önmaga lehet – anélkül, hogy másokat bántana vagy elítélne.
Az Addams Family egy fekete humorral átszőtt, groteszk vígjáték, de a mélyebb rétegeiben egy szeretetteljes és inspiráló történet bújik meg. Egy történet arról, hogy minden család más és más – és hogy a szeretetnek nincs egyetlen helyes formája.
Ha van egy film, amelyet érdemes újra és újra elővenni, hogy emlékeztessen minket arra, hogy mindenki különleges a maga módján, az az Addams Family. Hiszen végső soron mindannyian egy kicsit furcsák vagyunk – és ez így van rendjén.
Nos, ennyi lett volna mára. Ha tetszett, gyere a Facebook oldalunkra is és nyomj egy like-ot a poszt alatt. Valamint kövesd be az oldalt is, hogy nehogy lemaradj a legújabb hírekről a bloggal és a hamarosan megjelenő The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear című könyvemmel kapcsolatos hírekről.
Tovább nézz szét nálam, főképp, ha új vagy, hiszen remek filmeről ajánlok remek elemzéseket. Csak néhány a teljesség igénye nélkül: a múlt héten A Hollóról írtam, ez a sötét tónusú Batman visszatérről szól, az egyik kedvenc trashmozim is szerepe a posztok között, a Hullajó, de olvashatsz Coppola Draculájáról és a gótikus horror megjelenéséről a három kedvenc, filmes évtizedemben.
Érdemes végiglapoznod az itteni cikkeimet, hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Addig is mozizzatok, filmezzetek, jó hetet és jó hétvégét mindenkinek!
Csokisfánk!
Faszi
Még mindig tökéletesen emlékszem; esős, szeptemberi este volt, csütörtök. Az égen sötét fellegek hömpölyögtek, a levegőben mintha ott lett volna valami különleges feszültség, amit az ember csak akkor érez, amikor valami igazán emlékezetesre készül. Aznap este minden apróság, az eső monoton kopogása, a mozi sötétjében terjengő pattogatott kukorica illata, a kabátok susogása is mintha előre jelezte volna, hogy ez az élmény örökre belém fog égni. Tizenhárom éves voltam, az unokanővérmmel és az akkori pasijával mentünk moziba, hogy megnézzük azt a filmet, amitől a korabeli sajtó hangos volt. Már napok óta cikkek szóltak arról, hogy milyen sötét és rendhagyó történetet mesél el. A kritikusok a gótikus hangulatot és az érzelmi mélységet dicsérték, miközben a képregényadaptáció újszerű vizuális világát is kiemelték. Egy ilyen előzetes felhajtás után óriási izgalommal ültem be a moziba megnézni a filmet, amely akaratán kívül is történelmet ít azzal, hogy a legendás Bruce Lee egyetlen fia, Brandon meghalt a forgatás közben.
Még most is kiráz a hideg, ahogy visszaemlékszem; tele volt a mozi, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Valahol középen ülök, kabátok fogságából bámulom a vásznon a jelenetet, amikor Eric Mókásnál jár látogatóban. Igyekszem nagyon figyelni, vajon észre lehet venni a pillanatot? Vajon bennhagyta a vágó a filmben azt a kockát, amikor Brandon Lee-t a halálos lövés éri?
Akkor nem sikerült tetten érnem, ma már látni vélem a filmkockák közötti vágás kissé egyenletlen szélét, ahogyan a golyótól Brandon összegörnyed. Tudom, sok filmet éltettem már itt a blogon, ami nem is csoda, hiszen igyekszem a kedvenceimről írni, de ez a film azon kevesek egyike, amelyikben valóban hiszek. Mindabban amiről beszél, amiről szól. Évekig a kedvenc filmem volt, és most is, mikor lassan leporolom a fejemben az emlékét, elmosolyodok, mert elönt a szeretet, hiszen annyit tanultam ebből a filmből a kapcsolatokról, hitről, reményről, erőről. És látom, hogy még mindig erős film ez. Még mindig tökéletesen tükrözi vissza azt, amire válalkozott; sötét mesét mesél a szerelemről, mely sosem hal meg.
Drágáim; Brandon Lee utolsó filmjével nyitjuk meg a Nagyvászon és Hangszóró blog 2025-ös évét. Ez itt A Holló.
Eric Draven készen áll a bosszúra! Mi pedig a filmre.
Nem kérdés, ez egy örök klasszikus. Tudom, sokan gyengének és túlhájpoltnak tartják. Egy közepes akcióthrillernek, amit csak Brandon Lee halála húzott a figyelem középpontjába és amúgy csak olyan, mint egy felvizezett pia; alig hasonlít az eredetire, amiből kiindult, se íze, se bűze.
Remélem, már megtanultad itt nálam, hogy ez a fajta hozzáállás nem az én műfajom. Sőt, az elmúlt hónapok még inkább megtanítottak arra, hogy minden alkalommal lebbentsem fel a fátylat, és nézzek mögé az adott alkotásnak. Leginkább akkor, ha nem értem elsőre a lényegét. Igazi gyémántok hevernek a porban elfeledve, megbélyegezve. Azt hiszem, továbbra is ezt szeretném csinálni, lenyúlni értük, megtisztogatni őket, aztán írni róluk. Mert ha nekem tetszenek, másnak is fognak.
Mielőtt tovább mennénk, figyelmeztetlek, hogy tuti SPOILERezek, szóval, csínján az olvasással, ha nem szereted.
A Holló története egyszerű, mégis talán az egyik legérzelmesebb film, ami a '90-es években készült. Eric Draven, a rockzenész, és menyasszonya, Shelly brutális gyilkosság áldozatai lesznek az esküvőjük előestéjén, az ördög éjszakáján. Egy évvel később, a túlvilág vándorának és ügynökének, egy misztikus hollónak a segítségével Eric visszatér az élők közé, hogy bosszút álljon azokon, akik elvették az életét.
A film alapját James O’Barr azonos című képregénye adja, amelyet szerelmének tragikus halála ihletett. Szerintem Alex Proyas rendező hűen keltette életre a képregényt; a film gótikus hangulata és sötét esztétikája olyan jól esik az embernek, mint Ericnek a bosszú.
Időzzünk egy kicsit el ennél a ténynél. Lehet e karmikusabb hangulata egy műnek, annál, hogy egy szeretett halottnak állít emléket? És így a mű egy hely lesz, amelyik annak a léleknek egy darabját őrzi. És ha a képregénynek van egy szelleme, miért ne lehetne a filmnek is? Ráadásul ez egy olyan történet, amely szinte kiált az áldozatért.
Persze a fentiket csak filozófikus hangulatban írom. Felettébb sajnálom Brandon Lee-t, a családját, a barátait és nagyon sajnálom a Mókást játszó Michael Massee-t, akinek egy életet kell leélnie azzal a tudattal, hogy az ő kezében sült el egy halált okozó fegyver. Mégis, olyan könnyű ezen a vonalon felgöngyölíteni a fonalat, már ha az ember tényleg igyekszik valami karmikus hatalmat keresni a történtek mögött. Mert, hogy pontos magyarázat nincs az esetre. Véletlen, ezt mondták. Tragikus véletlen.
És talán tényleg az volt. Talán a legegyszerűbb válasz az igaz, még pedig hogy Brandon Lee tragikus halála szerencsétlen események láncolatának az eredménye volt. A forgatáson egy már korábban használt kellékfegyver nem megfelelő karbantartása és ellenőrzése miatt történt a baleset. Az ominózus jelenetnél, ahol Eric Dravent meglövik, egy 44-es kaliberű pisztolyt használtak. Bár a fegyverbe csak vaktöltényt helyeztek, egy korábban a csőben ragadt lőszer-alkatrész (egy csappantyú vagy egy lövedéktöredék) a vaktöltény detonációjától éles lövedékként viselkedett, és halálos sebet ejtett Brandon Lee-n.
A jelenet forgatása közben senki sem gondolta, hogy valós tragédia történt, amíg Brandon össze nem esett. A stáb először azt hitte, hogy egy váratlan improvizáció részesei, hiszen a jelenet természeténél fogva mindenki a feszültség megteremtésére összpontosított. Amikor azonban Brandon nem reagált a rendezői utasításokra, azonnal megszakították a forgatást. A pánik gyorsan átterjedt a stáb tagjaira, ahogy realizálták, hogy valami nagyon rossz történt. Azonnal kórházba szállították, de az életét már nem tudták megmenteni. 28 éves volt. A haláleset mélyen megrázta a film stábját és az egész filmes világot, különösen mivel Bruce Lee fiáról volt szó.
A baleset miatt szigorúbb biztonsági szabályokat vezettek be a filmiparban a fegyverek kezelésére vonatkozóan, ám a tragédia még mindig gyakran emlegetett példája annak, milyen következményekkel járhat a gondatlanság.
A holló már Eric és Shelly gyilkosságánál megjelenik; mintha sejtené, kit választ majd jövőre.
Sajnos, ehhez a filmhez tökéletesen passzol a halál fogalma. Persze nem ez az egyetlen főbb téma, de ahhoz, hogy a film megtörténjen, a szerelmespárnak burtális körülmények között kell meghalnia. Így lesz a bosszú hatalmas és könyörtelen.
De ez csak az első pillantás tapasztalata. Ha a történet mögé nézünk, láthatjuk, hogy a film központjában valójában a halálon is túlmutató szerelem áll. Eric és Shelly kapcsolatának tragikus története arra emlékeztet, hogy a szeretet ereje legyőzhetetlen, mindegy ki és milyen erővel próbálja elpusztítani. Sarah ki is mondja, miközben a temetőben a barátai sírjához sétál:
"A fáklyaként lángoló házból végül csak egy rakás hamu maradt. Régen azt hittem, ilyen sorsra jut minden; a család, a barátság, az érzések. De ma már tudom, ha a szertetetük kiáll minden próbát, két embert, aki egymásnak született, senki sem választhat el egymástól."
Úristen, milyen gyönyörű szöveg és milyen sokat mond! Tehát a film központi eleme, az, amiért az egész megtörténik már a első negyedórában elhangzik, mint ígéret, amelyet a történet végül be is vált.
Eric még aznap éjjel visszatér az élők közé és feltámadása nemcsak a fizikai világot, hanem az érzelmek határait is újradefiniálja. A két szerelmes kapcsolata túlmutat az időn és a halálon, a történet pedig arra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon az örökkévaló érzelmek természetén. Kevés romatikusabb film létezik ebben a kategóriában. :)
Az érzelmek mellett szorosan ott lohol a bosszú és megváltás topikja. Azok, amelyek ebben az új életében Eric számára a legfontosabbak. Mert a karakter nemcsak bosszút állni érkezett, a lelki békéjét is keresi.
Tudtommal sem a film, sem a képregény nem jelöli ki a kiválasztódás szabályait, vagyis, hogy ki térhet vissza bosszút állni az év elteltével. Ki az, aki megérdemli? Ha a Holló dönt, márpedig a mitológia ebbe az irányba mutat, akkor talán az alapján jelöli ki a visszatérő lelket, hogy az mennyire szenved a túlvilágon az igazságtalanságtól, ami életében érte. Biztosan szempont az is, hogy nem csak magáért akarjon bosszút állni. Mert van más is, egy szeretett, imádott személy, akinek a fájdalmait még a halál sem tudja elmosni. Ez a mardosó fájdalom vágyat kelt a lélekben. Nincs hát más esély, mint bosszút állni. Visszaadni "32 óra fájdalmát egyetlen pillanatba sűrítve." Megmutatni, milyen is a halál.
Már csak a fentiek miatt sem érthetek egyet azokkal, akik lefitymálják ezt a filmet. Mert nem csak a történet sokrétű és csodaszép. Az összetett karakterábrázolás is nagyszerű, kiemeli a bűnösök megbüntetésének és Eric saját megváltásának kettősségét. A bosszú itt nem csupán igazságszolgáltatás, hanem egyfajta gyászfeldolgozás is, amely során Eric nemcsak az ellenségeitől, hanem saját fájdalmától is megszabadul.
Az Ördög vidám kis Éjszakája; Top Dollar és bandája elemében van.
A film helyszíne tökéletes egy bosszúhoz; a sötét és leromlott város, mely a történet mély, morális kérdéseit tükrözi. Az omladozó épületek, az esőáztatta utcák és a romos ipari negyedek mind a társadalmi hanyatlás szimbólumai, miközben Eric Draven érzelmi és fizikai útját is keretbe foglalják. A neonfényekkel megvilágított sikátorokban játszódó jelenetek a remény halvány szikráját jelképezik egy alapvetően sivár világban.
Az éjszaka állandó jelenléte és a folytonos eső mintha arra utalna, hogy a bűnök megtisztításához elengedhetetlen a szenvedés és a katarzis. A város szinte önálló karakterként működik, egy élő-lélegző entitás, amely nemcsak háttérként szolgál, hanem aktívan alakítja is a narratívát. És persze nem nem csupán háttérként funkcionál, vagy szimbolikus jelentést hordoz. Ezekkel párhuzamosan a helyszín vizuális stílusa támogatja a történet drámai és morális mélységeit, erősítve a narratívát.
A három, leginkább kiemelkedő karakter a filmben Eric Draven mellett a mindenhájjal megkent bűnöző, Top Dollar és a nyomozóból közrendőrré fokgozott Albrecht Őrmester. A férfiak ellensúlyozására a gyermeki ártatlanságot pedig Sarah testesíti meg.
Brandon Lee alakítása Eric Dravenként mély érzelmi töltettel bír. Tökéletesen megragadta Eric tragikus, mégis hősies karakterét. Brandon nemcsak a karakter fizikai megformálásával nyűgözi le a nézőt, hanem az érzelmi ívek hiteles bemutatásával is. Eric egyszerre tűnik megtört embernek és fenséges bosszúállónak, aki minden egyes mozdulatával a szeretet és az igazság erejét sugallja. Brandon ezzel a szereppel szeretett volna kitörni a kungfu harcos szerű akciószerepekből és meg akarta mutatni, hogy saját jogon is remek színész. Azt hiszem, sikerült.
Michael Wincott, aki Top Dollart, a film főgonosza alakítja, nihilista filozófiájával és fenyegető jelenlétével emlékezetes ellenfele Ericnek. Michael Wincott ikonikus mély hangja és hideg karizmája tökéletesen illik egy olyan karakterhez, aki a kaotikus világképét teljes görnyedt kéjjel mélyíti el. Top Dollar nemcsak a kegyetlenséget, hanem a teljes erkölcstelenséget is megtestesíti. Gondoljunk csak a vérfertőző kapcsolatára a saját testvérével.
A bűnözőkkel szemben ott van Ernie Hudson, aki Albrecht Őrmester szerepében egy igazi, emberi oldalt hoz a történetbe. Ez a józan karakter segít nekünk nézőknek még realisztikusabban csatlakozni a történethez azzal, hogy igyekszik a erkölcsileg helyes irányt tartani. Eleinte nem érti Eric-et, de aztán különleges kapcsolatot alakít ki vele. Albrecht a film morális iránytűje, aki rávilágít arra, hogy az igazságosságnak helye van a legnagyobb sötétségben is. Hudson játéka egyszerre empatikus és magabiztos, amely egy másik fajta, az Ericétől eltérő érzelmi mélységet ad a filmhez.
Muszáj még megemlítenem Rochelle Davis-t, aki Sarah-t, a fiatal tinit játsza. Az ő karaktere nem csupán Albrecht és Eric közötti kapocs, hanem Ericet is összeköti az élők világával. Sarah az egyik legemberibb figura a filmben, aki az ártatlanságot és a reményt képviseli ebben a sötét univerzumban. Rochelle játéka meglepően érett és hiteles, különösen annak fényében, hogy ez volt az első filmszerepe. Sarah karakterében ott van a fiatalok bátorsága, és ahogy Ericet segíti a bosszúhadjáratban, együttérzést és érettséget mutat, amely szépen ellensúlyozza a film brutálisabb és sötétebb elemeit.
Ez a film tele van szimbólumokkal, fontosak is neki és ez a szimbolika rendkívül gazdag és több rétegben értelmezhető. Nézzünk meg most ezek közül néhányat:
Talán a holló az egyik legkönnyebben azonosítható jelkép. Ő a film központi eleme, a túlvilág és az élők közötti kapcsolat. Egyszerre vezető és védelmező. Ő az, aki visszavezeti Ericet az élők világába és igyekszik őt a bosszú útján tartani. Egyszerre a halál és a megtorlás eszköze. A holló jelenléte Eric hatalmának forrása, de ennek a különös küldetésnek is a madár a metaforája.
És igen, tudom, van itt egy kis ellentmondás, amit nem árt, ha tisztázunk.
A film eredeti címe, The Crow, azaz A Varjú. A magyar változat készítésekor feltételhetően az egyszerűbb felismerhetőség és az erőteljesebb hangulat miatt lett a film magyar címe A Holló. Ez azért is lehet, mert a holló sokkal ismertebb és jelentőségteljesebb szimbólumként él a magyar kultúrában és mitológiában.
A holló gyakran társul misztikummal, halállal és a lélek túlvilági utazásával. Ez pedig épp olyan jól illik a film szimbolikájához, mint a varjú. Magyarországon a holló amúgy is erősebb kulturális kapcsolódással bír, például Edgar Allan Poe A holló című költeményén vagy a Hunyadiak hollós címerén keresztül. A „holló” szó hangzásában is erőteljesebb, drámaibb és így magyarul talán jobban is illik a film hangulatához.
Ám ha az eredeti címet nézzük és így elemezzük a madár szimbolikáját, akkor rájövünk, a varjú, akárcsak a holló, számos kultúrában misztikus és spirituális jelentéssel bír, igaz némi eltérés van a két madár értelmezése között. Mindketten gyakran a halál hírnökeként jelennek meg a hétköznapi babonákban. Emellett Eric karaktere jól tükrözi a varjak intelligenciáját és alkalmazkodóképességüket. Eric nem csak fizikai erejére, hanem találékonyságára is támaszkodik küldetése során. Ráadásul a varjú hétköznapibb madár, mint a holló, de ez nem csökkenti jelentőségét, sőt. Inkább azt jelzi, hogy a bosszú és a szeretet nem magasztos, távoli fogalmak, hanem hétköznapi emberi tapasztalatok, amelyeket bárki átélhet.
Amíg a Holló él, Eric sem tud meghalni. És ezt a képességét baromira élvezi.
Egy másik jelkép a helyszín, ahol a történet játszódik. A film sötét, esőáztatta városi környezete az erkölcsi hanyatlás és a káosz szimbóluma. Az omladozó épületek és elhagyatott utcák, mintha csak a társadalom morális állapotát tükröznék. Innen már rég eltűnt minden jó. A városi romlás szinte a képünkbe ordít.
Aznap éjjel, amikor Eric visszatér az élők közé, esni kezd. És nem is áll el, szinte az egész film alatt zuhog. A film egyik legtöbbet idézett mondata is ezzel kapcsolatban hangzik el: "Örökké nem eshet!" Ez a mondat jelenti a reményt, jelöli, hogy előbb vagy utóbb jóra fordulnak a dolgok. De amellett, hogy az eső állandó jelenléte nyomasztóvá teszi a film hangulatát, egyúttal a megtisztulás szimbóluma is. Eric küldetése során az eső „mossa le” a bűnösök vétkeit.
A maszk, az álarc, a festés rituális elem. El is választja Eric két énjét. A szerelmes, gyengéd férfi meghalt, ez itt már egy új, bosszútól fűtött lény és ezt meg is kell mutatnia. Egy harcos festése ez, ami egyszerre utal a halálra és ott van benne az egykori zenész színpadiassága is. A fekete-fehér ellentét a szeretet és gyász, az élet és halál kettősségét tükrözi. Eric sminkje egyfajta álarcként is értelmezhető, amely mögött az érzelmi sebezhetőség és a tragédia húzódik. És nem utolsósorban, megrémíti az ellenségeket. A film végére az eső lemossa a maszkot. Mintha ez is azt jelezné, hogy a bosszú lassan véget ér. Minden gonosz elnyerte méltó bünetetését. Mikor Eric Top Dollarral harcol a tetőn, szinte már alig látni nyomát a bosszú fekete-fehér maszkjának az arcán.
Aztán ott van Shelly eljegyzési gyűrűje. Egy lassan eltűnő élet emléke. Nemcsak az Eric és Shelly közötti szerelmet szimbolizálja, hanem az ígéretet és a kötelességet is, ami Ericet visszahozza az élők közé.
A tűznek kivételesen fontos szerepe van a filmben. Top Dollar bandája többek között úgy tartja rettegésben az embereket, hogy minden évben az Ördög Éjszakáján lángba borítják a várost. Az Eric és Shelly otthonát elpusztító tűz egyszerre a veszteség és a fájdalom szimbóluma. És azt is jelzi, hogy valami végérvényesen megváltozott, véget ért. Emlékszünk még Sarah rövidke monológjára, amit már megemlítettem? "A fáklyaként lobogó házból végül csak rakás hamu maradt." A film utolsó mondata is ebbe az irányba tart: "A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart!"
A lángoló jelenetek mellett megjelennek az utcai neonfények is és ezek egyszerre utalnak a káoszra és Eric belső világának hevességére.
Mint már említettem, a film külön szereplőt szentel a gyermeki ártatlanság megjelenítésére. Sarah karaktere képviseli az ártatlanságot és a reményt, ami még ebben a sötét világban is megmarad. Ő az Eric és Shelly iránti szeretet emlékének őrzője, és az a személy, aki még hisz az igazságban.
Ezek a szimbólumok nemcsak vizuális elemek, de őrületes mélységbe visznek és rengeteg réteget adnak a történethez, amely egyensúlyoz a sötét hangulat és az érzelmi katarzis között. A film ezek révén válik többé egy egyszerű bosszútörténetnél.
Az egykori zenész még a halála után is színpadias és drámai marad. Chic!
Ha be akarjuk azonosítani a műfaja alapján a filmet, nos elég nagy fába vágjuk a fejszénket. Persze, nem lehetetlen a dolog, csupán összetett. Akárcsak a film.
A Holló alapvetően több műfaj metszéspontján helyezkedik el, de a fő besorolása a dark fantasy és a gótikus thriller. Ezek mellett az alábbi alműfajok elemei fedezhetők fel benne:
Bosszúfilm: Eric története a klasszikus bosszútörténetek narratíváját követi, ahol az igazság szolgáltatásának középpontjában a személyes veszteség áll.
Akcióthriller: A film tartalmaz izgalmas, feszültséggel teli akciójeleneteket, amelyeket a küzdelem és üldözés dinamikája határoz meg.
Romantikus dráma: A halálon túl is tartó szerelem központi eleme miatt a romantika és az érzelem is jelentős szerepet játszik.
Noir: A sötét, esős városképek és az erkölcsi dilemmák megidézik a noir-filmek hangulatát, ahol a környezet szinte a történet szereplőjévé válik.
Képregényadaptáció: Bár ez technikailag nem műfaj, de a vizuális stílus és a történetmesélés egyértelműen a képregények dinamikus narratívájából merít.
Horror: A film helyenként horrorisztikus elemeket is tartalmaz, például Eric „feltámadásának” jelenetében és a misztikus holló szerepében.
A fenti műfajok és alműfajok keveredése teszi a filmet igazán egyedivé, mivel minden néző más-más aspektusát találhatja megkapónak, a romantikus drámától a gótikus akcióig.
A film látvány- és zenei világában is a fenti műfajok szempontjai dominálnak. A film gótikus esztétikája és a noir elemek dinamikus keveréke támogatja a történet drámaiságát. Az esőáztatta utcák, az omladozó házfalak és a neonfények szabdalta környezet egy olyan világot fest meg, amely egyszerre fenyegető és magával ragadó. A romos épületek és a zűrzavaros utcák a társadalmi hanyatlás tükrei, miközben a vibráló neonfények és a sötét árnyékok kontrasztja a képek dinamikáját emeli ki. A látvány képi világa nemcsak a hangulatot szolgálja, hanem Eric lelki állapotát is tükrözi: a sötétségben mindig ott van a fény, a remény halvány sugara. Ez a vizuális kettősség támogatja Eric utazását, amely egyszerre szól bosszúról és lelki megtisztulásról.
Fontos beszélni még a film ikonikus soundtrackjéről – amelyen olyan előadók szerepelnek, mint a The Cure, a Nine Inch Nails, a Stone Temple Pilots és a Rage Against the Machine. Ez a lemez tökéletesen visszaadja a történet hangulatát. Az alternatív rock, gótikus dallamok és a grunge elemek egyedi kombinációja a '90-es évek lázadó szellemiségét képviseli. A zene nemcsak kíséri a cselekményt, hanem annak szerves részévé válik, erőteljes érzelmi hátteret biztosítva Eric bosszújának. A dalok, mint a The Cure "Burn" vagy a Nine Inch Nails feldolgozása, a Joy Division "Dead Souls" című dalából, nemcsak hangulatot teremtenek, hanem elérhetetlenséget, érzelmi távolságot is szimbolizálnak. A soundtrack a karakterek belső konfliktusait és a történet feszültségét is visszhangozza, miközben átértelmezi a klasszikus gótikus tematikákat a modern kor kontextusában. Sokáig a kedvenc soundtrack albumom volt.
Aztán ott van a score, Graeme Revell zseniális munkája. Baromira fontos része a filmnek, csak úgy, mint a látvány és a színészi játék. Revell egyedi hangulatot teremtett zenéjével, ezekkel a sötét, misztikus és drámai dallamokkal, amelyek mesterien támogatják Eric Draven karakterének érzelmi útját, a bosszú és a veszteség kettőségét. Az elektronikus és szimfonikus elemek keverékével Revell egy modern, de időtlen hangzást hozott létre, amely a film minden egyes jelenetét tovább erősíti. Különösen emlékezetes a fő téma, amely egyszerre emeli ki a történet tragikumát és hősiességét. Ez a score nem csupán a film lényegének zenei megtestesítése, hanem önmagában is egy művészeti alkotás. Ha még nem hallgattad meg csak magában, ajánlom, hogy tedd meg, mert jó. Olyan szárnyakat ad a léleknek, amikről nem is hitte volna, hogy kellenek neki.
És hát nem lenne filmelemzés, hogy ha nem vizsgálnák meg azt is, milyen volt a korszak hangulata és milyen félelmeket tükröz vissza a film.
A '90-es évek társadalmi és kulturális bizonytalansága, valamint a gyors urbanizáció és az elidegenedés problémái mind itt vannak a Holló képkockáiba égetve. A sötét, romos város a bűnözés, a korrupció és a társadalmi egyenlőtlenség metaforája, amelyek az akkori közönség számára ismerős problémák voltak. A film ugyanakkor a személyes veszteség és a gyász univerzális félelmeit is ábrázolja, amelyek túlmutatnak a konkrét korszakon. Az Eric által megélt bosszú és megváltás kettőssége rámutat az emberi érzelmek mélyebb rétegeire, miközben egy olyan világot fest meg, amelyben a remény és az igazság megvalósulása éppolyan nehezen elérhető, mint az érzelmi gyógyulás. Tökéletes ez a társadalmi lenyomat, amelynemcsak a film ikonikus hangulatát erősíti, hanem örök érvényűvé is teszi annak mondanivalóját.
És mivel sok műfaj keveredik ebben a filmben, mindegyik hozta magával a saját társadalmi tükrét. Az olyan elemek, mint Eric feltámadása és a sötét városi környezet, egyértelműen hozzájárulnak a horrorisztikus hangulathoz. A noir a bűn és erkölcstelenség által uralt városok, valamint a moralitás hiánya gyakran a társadalmi hanyatlás félelmeit vetíti ki. A dráma a személyes veszteség és az érzelmi megpróbáltatások univerzális félelmeit képes megragadni.
Egy különös barátság kezdete - Eric és Albrecht először találkozik "élőben", miután Eric felrobbantotta Gedeon zálogházát.
Brandon Lee tragikus halála után komoly dilemmát jelentett a film befejezése. A stáb tagjai közül sokan érthető módon érzelmileg összetörtek, és felmerült az ötlet, hogy teljesen leállítják a forgatást. Azonban Eliza Hutton, Brandon menyasszonya, és Linda Lee Cadwell, Brandon édesanyja, határozottan támogatták, hogy a készítők fejezzék be a filmet. Az volt a két nő kívánsága, hogy a film egyfajta tiszteletadásként szolgáljon Brandon emlékére, és művészi öröksége így maradandóvá váljon.
A család kérését tiszteletben tartva a produkciós csapat – Alex Proyas rendező vezetésével – folytatta a munkát. Ezt követően fejlett technológiai megoldásokkal fejezték be a forgatást; a film korát messze megelőző CGI-technikákat alkalmaztak, hogy pótolják Brandon hiányát, és testdublőröket is bevontak, akiket gondos vágásokkal és digitális utómunkával tettek észrevétlenné. Ez az utómunka máig a filmkészítés egyik legendás teljesítménye, amely technológiai mérföldkővé vált és a későbbi filmes effektek fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. A film a következő úttörő megoldásokat használta:
1. Arc- és testdublőr CGI-felhasználás:
Brandon Lee hiányzó jeleneteit testdublőrökkel vették fel, az arcát pedig számítógépes utómunkával illesztették rá a dublőr testére. Ez az eljárás akkoriban hihetetlen újdonságnak számított, és megalapozta a digitális „arcpótlás” technikáit, amelyeket később széles körben használtak más filmekben.Ez a technológia vezetett el ahhoz, hogy a színészek arcát később CGI-jal animálják vagy más jelenetekbe integrálják. Példák: Gladiátor (2000), ahol Oliver Reed halála után hasonló technikát alkalmaztak. Emlékszem, ennek kapcsán mindenki arról beszélt, hogy hamarosan már színészekre sem lesz szükség, hogy leforgassanak egy filmet.
2. Digitális fény- és árnyékmanipuláció:
A film sötét, gótikus hangulatát fokozta a digitális utómunka, amely lehetővé tette a fények és árnyékok pontos manipulálását. Ez nemcsak vizuális egységet teremtett, hanem segített elrejteni a testdublőröket és a CGI-jeleneteket. A digitális fénykorrekció és árnyékképzés azóta az utómunka alapvető eszközévé vált.
3. Részleges CGI-helyettesítés:
Olyan jelenetekben, ahol Brandon Lee nem volt jelen, digitálisan megalkotott részleteket (például árnyékokat, távoli nézeteket) használtak. Ez akkoriban szintén szokatlan volt, de ma már megszokott technika a vizuális effektusok világában. Ez az eljárás inspirációt adott a későbbi teljes CGI-karakterek megalkotásához, például Gollam (A Gyűrűk Ura) vagy Tarkin (Zsivány Egyes).
4. Jelenetek digitális „újratervezése”:
A film több jelenetében a már felvett anyagokat újravágták, és digitális effektekkel toldották meg, hogy a folytonosságot biztosítsák.
Ezekkel az újításokkal A Holló bebizonyította, hogy a CGI képes érzelmileg intenzív és vizuálisan összetett filmek létrehozásában is kulcsszerepet játszani, nemcsak látványos blockbusterekben. Elindította azt az irányt, hogy a CGI nemcsak kiegészítő elem, hanem történetmesélési eszköz is lehet.Így, a film, a tragédiától függetlenül is hozzájárult ahhoz, hogy a digitális utómunka a modern filmkészítés egyik alappillérévé váljon.
Az pedig, hogy befejezik a filmet, végül kulcsfontosságú döntésnek bizonyult, hiszen A Holló mára kultikus filmmé vált, amely örökre összefonódott Brandon Lee emlékével. A film így nemcsak egy különleges alkotásként áll előttünk, hanem egy szívbemarkoló emlékműként is a fiatalon elhunyt színész számára.
A tragédia szimbolikusan illeszkedik a film sötét témáihoz, hiszen a halál és az áldozat gondolata áll a történet középpontjában is. Brandon valós élettörténete és karakterének fiktív sorsa közötti párhuzam mély érzelmi töltettel ruházza fel a filmet, amely emiatt még erősebben hat a nézőkre. A forgatás során történt szerencsétlenség ugyanakkor rámutatott a filmipar hiányosságaira, és a baleset után szigorúbb biztonsági szabályokat vezettek be a fegyverek és kellékek használatára vonatkozóan. Brandon Lee halála fájdalmas veszteség a filmvilág számára, de A Holló örökre őrzi tehetségének emlékét, és minden egyes jelenetben érezhetővé válik az az érzelmi mélység, amelyet a fiatal színész hozzáadott ehhez a különleges alkotáshoz.
Tehát, mint láthatod, A Holló sok szempontból is különleges. A gótikus elemekkel átszőtt történet nemcsak a félelmet, hanem a remény és a megváltás iránti vágyat is kifejezi, ezzel összekapcsolva a horror hatásmechanizmusát más műfajok narratívájával. Ezért az ilyen többdimenziós filmek – akár horror, akár más zsáner jegyeit viselik – rendkívül hatásosak lehetnek egy korszak érzéseinek és félelmeinek ábrázolásában.
Úgy gondoltam, hogy A Holló méltó kezdet egy új évhez a blogon. Ez a film nemcsak emlékeztet arra, hogy a szerelem és az igazság örök értékek, hanem arra is, hogy a művészet – akár a legnagyobb veszteség ellenére is – képes maradandót alkotni.
"A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart!"
Más.
Nos, örülök, hogy újra itt vagyunk, én, mint író, te, mint olvasó és remélem ott tudjuk felvenni blogilag a fonalat, ahol még decemberben elhagytam. Bár tudom, hogy nem kötelező, mégis szeretnék néhány mondatban beszámolni az itteni távolmaradásomtól. Már csak azért is, mert talán érdekelhet az új projektem.
Ugyanis nagy fába vágtam a fejszémet 2024. októberében. Egy, a három kedvenc filmes évtizedemre, tehát a '80-as, '90-es és '00-es évekre kiterjedő kutatást indítottam, mégpedig azért, hogy nyomonkövethesem a horror alműfajainak fejlődését a fenti három évtizeden keresztül. Ez lett a The Big Horror Legacy könyvsorozat.
A projektet hat kötetre bontottam, évtizedenként kettőre osztva. Az első kötetek az adott időszak legismertebb, a szélesebb közönség által kedvelt alműfajait mutatják be, amelyek a horror műfaj alapköveit jelentik. A második kötetek viszont a kevésbé ismert, gyakran innovatívabb alműfajokat helyezik előtérbe. Ezzel az elrendezéssel az első kötetek bevezetnek a horror világába, míg a második kötetek lehetőséget adnak arra, hogy mélyebb és részletesebb betekintést nyerj a műfaj sokszínűségébe.
Az első kötet címe: The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear lesz és idén, azaz 2025. májusában jelenik majd meg, egyelőre csak angolul. A könyben a '80-as évek legnagyobb hatású alműfajait vizsgálom többek között társadalmi és kulturális szempontok alapján: a slashert, a body horrort, a supernaturalt, az okkultot és a folk horrort. Megnézzük a fontosabb filmeket, ajánlok is párat, amelyek talán kevéssé ismertek. Szóval szuperizgi a dolog, alig várom, hogy kész legyek vele. Jelenleg a szerkesztési fázisban tart a munka, egészen jól haladok vele. A könyvre Kickstarter kapmányt is tervezek majd, szuper ajándékokkal. Ennek részleteivel később jövök.
Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá? Érdekesnek találod az öteltet? Izgalmasnak? Vagy tökéletesen feleslegesnek? Hadd halljak rólad, a véleményedről, akár itt kommentben, akár e-mailben is megtalálsz.
Itt a blogon, egyelőre heti egyszer találkozunk majd, aztán remélem ismét visszaállhatunk a heti két posztra itt is. Persze, ez leginkább tőlme függ, meg a jó időbeosztásomtól, de remélem, fogom tudni hozni a heti két bejegyzést neked.
Szóval jövő héten tali. Addig is, jó filmezést, jó hetet, jó hétvégét.
És ha nincs ötleted arra, hogy mit nézz, akkor fusd át a Nagyvászon és Hangszóró blog korábbi cikkeit. Hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Csumi
Faszi
Csumi skacok,
Úgy döntöttem, kis szünetet tartok itt a blogon. Húzós is a mostani időszak, meg másfeléis terelődnek az energiáim és bár eleinte azt hittem, hogy meg tudom osztani a figyelmemet a két tennivalóm között, a másik elhúzott az ő irányába. Mondjuk, az energia ugyanott hasznosul, mert a másik projektem is filmekkel kapcsolatos, viszont sokkal nagyobb volumenű és hát ez menet közben derült ki, pont úgy, ahogy szokott. Viszont tényleg annyira elmerültem benne, hogy ezt a posztot is napok óta tervezem, mégis csak most jutottam el odáig, hogy megírjam.
Nem búcsúzunk, legalábbis nem tervezem, inkább csak egy kis pihenő lesz, ami nem hiszem, hogy 1-2 hónapnál tovább tartana, aztán meglátjuk, hogy alalkul. Lehet nem kell ennyi szünet, de az is lehet, hogy többre lesz szükségem. Útközben szerintem ez is ki fog derülni.
Nem akartam eltűnni, anélkül, hogy nem szólok, hiszen rengetegen olvastátok a posztokat és ezzel baromi jó élményt szereztetek nekem. Ahogy újra lesz kapacitásom írni ide is, jelentkezem.
Addig is olvasgassátok a régi posztokat. Filmezzetek jó sokat és lehetőleg dumáljatok is róluk.
Csokis csuborka!
Faszi
Ez a film már legelőször színtiszta mozis élmény volt nekem. Már gyerekként is tudatos mozibajáró voltam, ráadásul a Batman, a denevérember után szinte tűkön ülve vártam, hogy elkészüljön a folytatás és nálunk is játszák majd ezt a filmet. Aztán mikor a Kelet-Matyiban szembejött a bemutató híre, hát azonnal mentem is anyuhoz, hogy akkor ezt a filmet én megnézném. Akár egyedül is. (Kelet-Matyinak a Kelet-Magyarország című napilapot becéztük. Csak, hogy nehogy azt hidd, hogy bármiből is kihagylak.)
Nem kellett sokáig könyörögnöm, addigra már mindenki tudta rólam a környezetemben, hogy elkapott a Batman-láz. Képregények, kitűzők, játékok, kértem mindent, amit csak lehetett és ha lehetett, akkor meg is kaptam. Amúgy is modern, szabadszellemben neveltek, tehát nem is volt kérdés, hogy ha nincs semmi aktuális büntetésem (mint, ami majd lesz a Mindörökké Batman bemutatójánál, aminek mozis élményéről egy csúnya egyes dolgozat miatt maradtam le), ott leszek a nézőtéren. És hát ott is voltam, egyedül, szülők nélkül.
Letartolt a film. Tátott szájjal bámultam és úgy szívtam magamba minden pillantát, mintha az életbenmaradáshoz kellett volna. Hosszú (nagyon hosszú) ideig ez volt a kedvenc filmem, amit aztán rongyosra nézett videokazetták is tanúsíthattak. Akkoriban még nem láttam a hibáit, őszintén, nem is nagyon érdekelt volna. (Igaz, most sem nagyon izgatnak ezek a hibák, mert épp olyannak szeretem ezt a filmet, amilyen.)
Most, ennyi év távlatából is az vezet ennek a posztnak az írásánál, ami a többi filmnél is hajtott; rájönni hogyan és mitől működik mind a mai napig ez a merész és gótikus alkotás.
Nos, drága uraim és hölgyeim, a Nagyvászon és Hangszóró blog Folytatások Hónapjának legújabb alanya nem más, mint Tim Burton 1992-es sötét és misztikus képregényfilmje; ezt itt a Batman visszatér.
Egy mélyen sebzett, összetett személyiség, egy modern Jekyll és Hyde; Bruce Wayne.
Mielőtt nekikezdünk a cincálásnak, a szokásos figyelmeztetés most is áll. Hiszen...
Továbbra is SPOLERezek, szóval csak lassan a testtel, ha még nem láttad és megnéznéd a filmet.
De most csak ennyi van, szóval akkor kezdjünk is hozzá a filmhez.
A Batman visszatér (1992) a világ egyik legkarizmatikusabb hősének, Batmannak a történetét folytatja, továbbra is Tim Burton rendezésében. A film nem csupán egy újabb epizód ennek a remek hérosznak az életéből, hanem egy mélyen egyedi, sötét tónusú alkotás, amely teljesen új megközelítésbe helyezte nem csak a Denevérember karakterét, de a szuperhős zsánert is. Burton már az első, 1989-es Batman filmmel megmutatta, hogy képes komplex és sötét atmoszférát teremteni, de a Batman visszatérben ezt az esztétikát és hangulatot még mélyebbre viszi.
Ekkoriban a szuperhősfilmek világában ritkaságnak számított ez a fajta groteszk, mégis elegáns látványvilág, amit Burton teremtett Gotham City és mindenki kedvenc denevére számára. A rendező stílusa tükrözi Gotham szorongató és veszélyekkel teli világát, ahol az igazság és a korrupció közti határvonal elmosódik. Ebben a filmben minden szereplő - Batmantől a Pingvinen át a Macskanőig - saját morális dilemmáival küzd, miközben Burton az emberi természet sötét oldalát is megmutatja nekünk. Ez a mélység és komplexitás különösen kiemeli a Batman visszatért nemcsak korabeli szuperhős-, de a thriller és akciófilmek közül is.
A mozi egyik legerősebb eleme, hogy nem pusztán egy szokványos folytatás, hanem valódi karaktertanulmány, amely újraértelmezi és kibővíti Batman világát, miközben olyan antagonista karaktereket mutat be, akik valójában maguk is a társadalom áldozatai. A film ezzel újfajta rétegeket ad Batman mítoszához, és a sötétséget nemcsak vizuálisan építi köré, hanem szimbolikusan is megjeleníti.
Már nem tudom, hol olvastam, vagy hol hallottam, de izgalmas meglátás, hogy a Batman visszatér épp olyan, mintha a Denevérember rémálma lenne. Az egész egy hatalmas, operasztikus tragédia, ahol nincs happy end és ahol a szereplők nem élnek boldogan addig, amíg meg nem halnak. Szóval, csakis lidércnyomás lehet.
Egy ilyen sötét és összetett szuperhősfilm abban az időben különlegesnek számított, és meghatározta Batman filmes ábrázolását a következő évtizedekre. A Burton által teremtett látványvilág és hangulat a mai napig kultikus, a Batman visszatér pedig örökös helyet szerzett magának a popkultúra térképén.
A Pingvin a felszínre vágyik, hogy bosszúszomját kitölthesse az őt kitaszító Gothamen.
Rövid összefoglaló a filmről, annak, aki még csak most ismerkedik ezzel a szuper filmmel:
A Batman visszatér története Gotham City-ben játszódik, ahol Oswald Cobblepot, azaz a Pingvin (Danny DeVito), aki gyermekkora óta száműzöttként élt a csatornákban, visszatér a felszínre, hogy bosszút álljon és hatalmat szerezzen. Miközben a Pingvint Max Shreck (Christopher Walken), egy korrupt üzletember segíti abban, hogy megkaparintsa a város feletti irányítást, Bruce Wayne/Batman (Michael Keaton) igyekszik megvédeni Gotham lakóit a közelgő káosztól.
Eközben megismerjük Selina Kyle-t (Michelle Pfeiffer), aki Shreck titkárnőjeként dolgozik és akit főnöke kidob az ablakon. De Selina nem csak túléli a zuhanást, hanem egy új tudattal tér vissza az életbe, ő lesz a Macskanő! Mint a többi állatember, ő is bosszúra szomjazik, és elindul egy sajátos, ellentmondásos úton: egyszerre szövetséges és ellenség Batman számára, mivel mindketten belső démonjaikkal és kettős identitásukkal küzdenek.
A történetben Pingvin először szimpátiát próbál kelteni a város lakóiban, de hamarosan kiderül, hogy valódi célja Gotham megbüntetése és irányítása. A Pingvin és a Macskanő szövetségre lépnek Batman ellen, ám végül egymás ellen is fordulnak. A végső összecsapás során a Pingvin halálos csapdát próbál állítani Gotham gyermekeinek, de Batman megakadályozza terveit. A film végén a Pingvin tragikus módon elbukik, míg a Macskanő további sorsa rejtve marad előttünk, Bruce Wayne pedig megérti, hogy bár sosem találhat teljes nyugalmat, mégis folytatnia kell küzdelmét Gotham védelméért.
Nem egy nagy sztori, igaz? Pedig sokkal, de sokkal több van mögötte, mint amit ez a rövid összefoglaló sejtet. Szépen sorra veszünk minden elemet, egyre mélyebbre ásva a filmben, tudod, ahogy szoktuk. Kezdjük is az elős és legfontosabb hozzávalóval, aki nélkül ez a film épp olyan lett volna, mint... nos, a Batman & Robin.
Tim Burton egyedülálló látásmódja, amely már az első Batman filmben is megmutatkozott, a Batman visszatérben teljes pompájában bontakozik ki, akár egy sötétben virágzó növény. Ez a film sokkal inkább egy sajátos, burtoni világba vezet minket, mint egy tipikus szuperhősfilmbe. (Az előző Batman film sikere után Burton itt már szabad kezett kapott, a stúdió nem igazán szólt bele abba, hogy mit, hogyan csinál.) Burton mind a vizuális elemeket, mind a történetvezetést olyan irányba tereli, amely Gotham City-t egy groteszk, morálisan szürke világgá változtatja, ahol a hősök és gonoszok közötti különbségek nem egyértelműek.
Burton Gothamet egy borongós, gótikus metropoliszként jeleníti meg, ahol az árnyak, a kőfaragványok és a grandiózus épületek az éjszaka sötétségében magasodnak. Gotham ebben a formában valósággal életre kel, és Burton stílusa által a város maga is egy szereplővé válik, amely tükrözi a karakterek belső konfliktusait és a történet szürreális vonásait.
A rendező ügyesen használja a világítást és a színpalettát – dominálnak a hideg, sötét árnyalatok és az erős kontrasztok. Ez a filmben egyfajta drámai erőt ad a jeleneteknek, és folyamatosan fenntartja a nézőben a nyugtalanság érzését. A látványvilág megteremtésével Burton nem csupán egy háttérben álló díszletet készít, hanem valami olyasmit, ami a történet szerves részévé válik.
Gotham City a képregényekben is jóval több, mint puszta díszlet: hozzátartozik a Batman-történetekhez, és szinte önálló karakterként viselkedik. A város atmoszférája, bűnnel és korrupcióval átitatott történelme, valamint gótikus, komor építészete mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy Gotham legyen a bűnözés bölcsője és ezáltal Batman küldetésének központi eleme. A város éjszakai látképe, a sűrű köd, a sikátorok és a masszív, sötét épületek olyan jellemző elemek, amelyek nemcsak hangulatot teremtenek, de a karaktert is formálják. Gotham az egyetlen hely, ahol Batman létezhet, ahol Bruce Wayne kettős élete értelmet nyer, és ahol a hős az igazságot keresve folyamatos harcban áll a korrupcióval és a bűnözéssel.
Gotham sosem volt még ilyen sötét és fenyegető a vásznon.
A karakterek ábrázolásában Burton még inkább eltér a szokványos szuperhősfilmes megközelítéstől. Batman és a Pingvin egyfajta sötét, eltorzult tükörképei egymásnak: mindketten a társadalom peremére szorultak, ám a sorsuk különböző irányokba sodorta őket. A rendező a Pingvint egy groteszk, szörnyűséges teremtményként mutatja be, aki ugyanakkor tragikus és emberi is – áldozata a társadalmi elutasításnak, és ezért is válik kegyetlen, bosszúálló karakterré. A Pingvin egyszerre szánni való és félelmetes; egyszerre lesz szimpatikus, mégis elborzasztó figura.
A Macskanő karaktere szintén sokkal több, mint egy egyszerű „rosszfiú”; ő is egy önálló, bonyolult karakter, aki szintén a saját traumájával küzd. Selina Kyle/Macskanő Burton keze alatt a patriarchális társadalom szorításából felszabaduló nő szimbóluma lesz, aki saját identitását keresve megküzd Batmannel és közben önmagával is folyton harcban áll. Burton megengedi, hogy ezek a figurák teljes mélységükben bontakozzanak ki, így a történet sokkal inkább hasonlít egy karaktertanulmányra, mint a szokványos jó és rossz összecsapására.
Burton gyakran alkalmazza az átalakulás és a szörnyeteg-alak szimbólumait, és ebben a filmben is több szinten megjelenik ez a téma. Mind a Pingvin, mind a Macskanő a történet során eltorzult lényekké válnak, de ezek az átalakulások mélyen szimbolikusak: a Pingvin gonoszsága éppúgy társadalmi megvetésének eredménye, mint Selina Kyle Macskanővé válása, aki a benne rejlő sötét oldallal, a hatalom iránti vággyal és a bosszúvággyal viaskodik. E kettősség révén a Batman visszatér karakterei többek lesznek egyszerű gonosztevőknél – mindannyian Burton világának áldozatai.
Burton egyébként mindig is szerette a tragikus karaktereket, és a Pingvin és a Macskanő esetében is olyan háttérsztorikat akart, amelyekkel a nézők együtt tudnak érezni, és amelyekkel ezek a szereplők sokkal összetettebbé válnak.
A képregényben a Pingvin egy gazdag család sarja, aki a társadalmi megbecsülés hiányától szenved, míg a filmben egy kitaszított, deformált alak, aki a társadalom szélére sodródott. Ez a tragikus háttérsztori közelebb hozza őt a közönséghez, és jobban illeszkedik a Burton által elképzelt, kívülálló karakterek sorába.
A Macskanő háttérsztorija szintén radikálisan eltér a képregénytől, ahol Selina Kyle egy utcai tolvaj, akinek éles eszével és ügyességével sikerült felemelkednie az átlagos bűnözőkön. A filmben azonban egy elnyomott, félénk nő, aki a patriarchális társadalmi környezetben nem tud kiteljesedni. Az „újjászületése” és átváltozása egy bosszúra szomjazó karakterré tragikus, ám emberibb háttértörténetet ad neki, és megmutatja a női karakterek belső konfliktusait is.
Tim Burton tehát a Batman visszatérben egy olyan, vizuálisan és érzelmileg sötét világot alkotott, amely komplex, morális dilemmákkal küzdő karaktereket állít a középpontba. A film a társadalom kitaszítottjainak és azok bosszúvágyának történetét meséli el, ahol a szörnyek is emberek, és az igazság hőse sem mentes a belső sötétségtől.
A Pingvin és Max; bármire képesek a hatalomért.
Tehát azt már láttuk, hogy mennyire összetettek a Batman visszatér karakterei, nem nehéz hát rájönnünk, hogy a színészi alakítások emiatt különösen hangsúlyosak a történet drámai vonalának és a karakterek belső küzdelmeinek kiemelésében. Ezért sem volt mindegy, hogy kik játszák a szerepeket. Michael Keaton, Michelle Pfeiffer, Danny DeVito és Christopher Walken alakításai mind kulcsfontosságúak abban, hogy a film atmoszférája ennyire erőteljes és rétegzett legyen.
Michael Keaton visszatérése Batmanként különösen erős, hiszen a színésznek egy újfajta úton kellett elindulnia, hogy a karakter sötétebb oldalát is kihangsúlyozhassa. A Batman visszatér Batmane már nem pusztán egy hős, hanem egy árnyakkal körülvett, magányos figura, aki folyamatosan küzd saját belső démonjaival. Keaton játéka visszafogott, minimalista, ami tökéletesen illik a karakter zárkózott természetéhez. Batman csendes jelenléte és érzelmeinek elfojtása mögött egy mélyen sebzett, összetett személyiség rejtőzik.
Keaton Bruce Wayne-je egyfajta kettős életet él, amely állandó feszültségforrást jelent a karakter számára. A film több jelenetben is kihangsúlyozza Bruce vívódását, amely abból fakad, hogy megpróbálja megtalálni az egyensúlyt a hősiesség és a saját, hétköznapi élete között. Keaton alakítása sokkal inkább egy belső karakterdrámára fókuszál, amely megkülönbözteti őt a későbbi, harsányabb Batman-ábrázolásoktól.
Michelle Pfeiffer Macskanője szintén igazi ikonikus alakítás. Selina Kyle karaktere egy félénk, elnyomott titkárnőből válik önálló, bosszúszomjas figurává, aki a trauma és elutasítás hatására teljesen új személyiséget ölt magára. Pfeiffer átalakulása Selina Kyle-ból Macskanővé a film egyik legerősebb jelenete: a színésznő tökéleseten adja át a karakter sorsának drámaiságát, belső összetettségét és sajátos kettősségét.
Selina/Macskanő Batmanhez hasonlóan kettős életet él, ám az ő belső konfliktusa még élesebb, hiszen a Macskanő sokkal impulzívabb és kiszámíthatatlanabb. Igazi macska. :) Pfeiffer alakításában ez a karakter nem pusztán szexuális vonzalmat jelent Batman számára, hanem egyfajta kihívást is. Selina testesíti meg azt az erőt, amelyet Batman is érez, de sosem enged szabadjára. Pfeiffer játéka révén a Macskanő egyetlen megjelenésével is képes dominálni a vásznat, ezért a jelenetei a film érzelmi csúcspontjai közé tartoznak.
Danny DeVito Pingvinje a film leggroteszkebb és egyben legtragikusabb karaktere. DeVito teljesen átalakult a szerep kedvéért: nemcsak külsőleg, hanem érzelmileg is beleéli magát a Pingvin figurájába, aki egyszerre agresszor és áldozat. A Pingvin egy magányos, társadalomból kitaszított figura, akinek minden cselekedete az elutasítottságból és a bosszúvágy érzéséből fakad. DeVito a Pingvint egyszerre teszi undorítóvá és szimpatikussá, egyfajta groteszk antihőssé változtatva ezzel a karaktert.
A figura külső megjelenése – a különleges smink és jelmez – csak még erőteljesebbé teszi DeVito alakítását. A Pingvin nemcsak fizikai értelemben, hanem érzelmi szinten is deformálódott, és DeVito játékának köszönhetően mindannyian tisztában vagyunk azzal, milyen veszélyes alakról van szó.
Mivel nagyon sokáig tartott míg DeVitot Pingvinemberré maszkírozták, ezért ameddig csak lehetett, jelemezben maradt és ezáltal nem DeVito mászkált a stábtagok között a forgatási szünetekben, hanem sokkal inkább a Pingvin. A kollégák beszámolói szerint DeVito a maszk és smink viselése közben végig a Pingvin karakterét idéző, morcos, torzított hangon beszélt, és sokszor a Pingvin grimaszait és modorosságait is megtartotta. DeVito ezzel a módszerrel tökéletesen átszellemült, így még mélyebbre tudott merülni a groteszk és tragikus Pingvin szerepébe.
Max Shreck karaktere eredeti figura a Batman univerzumban, akit Tim Burton ennek a filmnek a kedvéért alkotott meg. Christopher Walken alakítása egyszerre karizmatikus és baljós, Shreck pedig tökéletesen testesíti meg Gotham korrupt elitjét. A karakter azzal válik különlegessé, hogy szemben a Pingvinnel és a Macskanővel, ő maga nem rendelkezik semmilyen külső deformitással vagy szuperképességgel – ő "csupán" egy hétköznapi gonosz, aki saját hatalmát kihasználva próbálja manipulálni a többieket.
Walken Shreckje Gotham politikai és gazdasági elitjének szimbóluma, aki csakis saját érdekeit nézi, és habozás nélkül árul el másokat. Walken alakítása hideg és számító, amely hozzájárul a karakter hitelességéhez, és újabb réteget ad a film korrupciót és árulást ábrázoló vonalához.
Kiszámíthatatlan és impulzív. Mint egy igazi macska.
Tim Burton a Batman visszatérben mélyebb, sötétebb témákat és szimbolikát vizsgál, mint azt addig bármikor korábban, és ezeken keresztül fedi fel a karakterek jellemvonásait és motivációit. Már említettem, a történet nem csupán egy harc a jó és a rossz között, hanem a kívülállóság, identitáskeresés és a hatalommal való visszaélés témáit is felvillantja.
Ezért is a film egyik legmarkánsabb témája a társadalomból kiszorultak és peremre kényszerültek drámája. Batman, a Pingvin és a Macskanő is számkivetett a maga saját módján, akik mind más-más okból lettek azzá, amivé váltak. Bruce Wayne kettős életet él, amely elválasztja őt a hétköznapi emberektől. A Pingvin bosszúvágyát a deformitása és a társadalom által való elutasítottsága fűti, míg a Macskanő a saját, elnyomott énje ellen lázadva válik Gotham egyik félelmetes és kiszámíthatatlan szereplőjévé.
A kívülállóság témája Burton rendezésében új mélységet kap, hiszen minden karakter valamilyen módon áldozat is – Bruce a szülei halála miatt, a Pingvin a deformitása és elutasítottsága miatt, míg Selina Kyle az elnyomás miatt. Ez a megközelítés emberibbé teszi a karaktereket, és rávilágít arra, hogy a hős és a gonosz közötti határ nem mindig egyértelmű.
Emellett mindhárom fő karakter identitásválsággal is küzd, és ez a belső konfliktus teszi őket összetett szereplőkké. Bruce Wayne nem tudja, hogyan egyensúlyozzon a Batman identitása és a saját, hétköznapi élete között. A Macskanő szintén kettős életet él: Selina Kyle, a félénk titkárnő és a szabadságát, hatalmát kereső Macskanő között váltakozik. Az ő kettőssége épp olyan éles, mint Bruce-é, és a Macskanő sok tekintetben egyfajta tükörképe Batmannak. Mindketten a sötétség részei, de különböző célok és módszerek vezérlik őket.
A Pingvin is keres egyfajta identitást: szeretne emberként elismerést kapni és mellé sok hatalmat szerezni, de közben képtelen levetkőzni azt az állati énjét, amely az évek során a csatornákban fejlődött ki.
Batman, a Pingvin és a Macskanő mindannyian küzdenek a belső szörnyetegükkel, és Burton ábrázolásában a film inkább szól a szörnyek emberi oldaláról, mint a hősies küzdelemről. Ez a megközelítés sokkal mélyebbé és érdekesebbé teszi a karaktereket.
És akkor ott van még a sötét város analógiája; Gotham City egy romlott, sötét hely, ahol a hatalom és a korrupció folyamatosan jelen van. Max Shreck, Gotham befolyásos üzletembere a hatalom megszállottja, és mindenkit hajlandó feláldozni saját céljai érdekében. Shreck alakja a mindennapi gonoszságot szimbolizálja: ő nem szupergonosz, hanem egy hétköznapi, hideg és számító üzletember, aki pénzt és befolyást akar. A karakter egyfajta karikatúrája a vállalati hatalommal való visszaélésnek, és Burton rendezésében tökéletesen megtestesíti a Gotham-et átható korrupt elit réteget.
A Pingvin szintén hatalomra vágyik, ám az ő célja inkább a bosszú: a város ellen fordítja saját sötét vágyait, és a hatalom iránti vágya pusztítóbb, kaotikusabb, mint Shrecké. A Pingvin és Shreck ellentétes céljaik ellenére szövetséget kötnek, ám a végül hatalomvágy mindkettőjük bukását okozza.
Batman készen áll szembeszállni Gotham újdonsült gonoszaival.
Burton híres arról, hogy szimbolikus, vizuális elemeket épít be a filmjeibe, és ez alól a Batman visszatér sem kivétel. Gotham grandiózus épületei, a hideg, szürke tónusok és az állandó sötétség mind allegórikus elemek, amelyek a város és a karakterek sivár világát tükrözik. A Pingvin élete a város alatti csatornarendszerben szintén szimbolikus: ezzel a "társadalom aljára szorult" metaforát Burton vizuális is egyértelművé teszi.
A Macskanő szimbóluma, a macska kilenc élete, szintén meghatározó. Burton ezt a mitikus elemet drámaian átértelmezi, és Selina Kyle minden feltámadását újjászületésként mutatja be, amely során a karakter erősebbé, ugyanakkor veszélyesebbé is válik.
Ezek a szimbólumok is azt mutatják, hogy a Batman visszatér sokkal több, mint egy szuperhősfilm; kritikus képet ad a 90-es évek társadalmi kérdéseiről és politikai problémáiról. Az akkori kulturális és politikai közeg visszhangzik a karakterek történetében, és a film által bemutatott morális dilemmák és társadalmi témák napjainkban is relevánsak maradtak.
A 90-es évek elején, az amerikai társadalomban erősen jelen volt a nagyvállalati hatalommal való visszaélés és a politikai korrupció elleni kritika. Gotham városában Max Shreck karaktere testesíti meg ezt a kapzsiságot és korrupt hatalmat. Shreck - aki a jótékonykodás álcája mögé bújik, szándékosan manipulálja a város politikai életét -, azokra a nagyvállalatokra emlékeztet, amelyek saját érdekeik szerint igyekeztek befolyásolni a közpolitikát és közvéleményt.
A Pingvin története emlékeztet arra, hogy az amerikai álom valójában csak egy illúzió és nem mindenki számára érhető el. A groteszk külseje, a testi deformitása miatt elutasított Pingvin a társadalmi előítéletek áldozata. Ez az elnyomás és megvetés vezetei ebbe a tragikus életbe.
A Pingvin politikai kampánya, amely során el akarja nyerni Gotham lakóinak bizalmát, szatirikusan mutatja be a populizmus és a média manipulációs technikáinak veszélyeit. A Pingvin kampánya során a lakók szimpátiájára játszik, miközben valójában saját sötét céljai vezérlik. Ez a vonal tükrözi a politikai populizmus veszélyeit, és azt, ahogyan a média gyakran hajlamos befolyásolni a közvéleményt az elérendő cél érdekében.
A Macskanő karaktere erősen tükrözi a női emancipáció és identitáskeresés kérdését, amely a 90-es évek elején különösen erősödött. Selina Kyle elnyomott szerepből tör ki, amikor Macskanővé válik, és a karaktere a nők önállóságának és felszabadulásának vágyát jeleníti meg. A karakter kettőssége – félénk titkárnőből öntudatos, erős nővé válás – visszhangozza a társadalomban zajló változásokat, amelyben a nők saját identitásukat és helyüket keresik.
A Macskanő nem engedi, hogy a férfiak uralkodjanak rajta.
A Batman visszatér vizuális világának megteremtése központi szerepet játszott abban, hogy a film egyedi, időtálló hangulatot sugározzon. Tim Burton látványvilágban gazdag, gótikus stílusa itt teljesedik ki igazán, és a díszletek, a jelmezek, valamint a speciális effektek közös munkája teremti meg Gotham szürreális, borongós atmoszféráját. A filmben a praktikus effektek keverednek a kreatív filmes technikákkal, így minden elem harmonikusan járul hozzá a történet érzelmi és vizuális súlyához.
Burton Gothamje az elnyomó, sötét város jelképe, amely állandó fenyegetettséget áraszt. A díszletek gigantikus, gótikus épületek, melyek árnyai és sötét felületei Gotham elnyomó jellegét hangsúlyozzák. A város építészete szándékosan túlzó: hatalmas szobrok, homályba burkolódzó sikátorok és szigorú szögletek teszik a várost félelmetes hellyé. Gotham egyfajta modern gótikus kastély, ahol a karakterek elvesznek a hatalmas, félelmet keltő környezetben, és épp ez a környezet tükrözi belső konfliktusaikat és sötét múltjukat. A díszletek szinte labirintusszerűek, ami a város komorságát és a karakterek küzdelmeit is szimbolizálja.
A jelmezek, mivel egy szuperhős filmról van szó, a film látványvilágának fontos részét képezik, és mindegyikük a karakterek egyediségét és mélyebb rétegeit tükrözi.
Batman jelmeze páncélos, árnyékos megjelenést kölcsönöz neki (hiszen ő a Sötét Lovag), amely éppoly félelmetes, mint a sötét alak, aki viseli. Ez az ikonikus fekete jelmez egyszerre erősíti Batman titokzatos, árnyékos figuráját és kontrasztot képez a fényes nappallal, amely Gotham városától teljesen idegen.
A Macskanő jelmeze különösen figyelemre méltó: fekete lakkruhája, amelyet szándékosan durva öltésekkel varrtak tükrözi karakterének megszállott és impulzív természetét. A varratok és a feszülő anyag egyaránt a karakter szétesettségét és önállóság iránti vágyát szimbolizálja. Selina Kyle „újjászületését” is kifejezi, ahogy egy új személyiséget ölt magára Macskanőként, és minden varrat egyfajta „foltozást” jelent, amely próbálja összetartani a karakter kettősségét.
A Pingvin jelmeze groteszk és hátborzongató. Danny DeVito karakterét egy vastag, szinte állati jegyeket hordozó ruhában látjuk, amely tükrözi testi deformáltságát és az alvilággal való kapcsolatát. A karakter által viselt hosszú kabát és cilinder mind a groteszk jellegre, mind a sötét humorra utal, amely a Pingvin személyiségéhez kapcsolódik. Ez az egyedi megjelenés segít kifejezni a Pingvin elidegenedettségét és bosszúvágyát.
A film jelmeztervezője, a 1989-es Batman ruhát is készítő Bob Ringwood volt, a Pingvin megjelenéséért pedig Stan Winston és csapata feleltek.
A film nagy hangsúlyt fektetett a praktikus effektekre. A Pingvin karaktere például teljes átalakuláson ment keresztül a smink- és maszkmesterek keze alatt: különleges sminket és protéziseket használtak, hogy DeVitót felismerhetetlenné tegyék.
A Macskanő szemei körül elhelyezett smink és vad kinézetű, szétzilált haja szintén része annak a praktikus eszköztárnak, amely segít karakterét még dühösebbé, még szabadabbá tenni. Burton különösen ügyelt arra, hogy a smink és a jelmezek összhangban legyenek a karakterek érzelmi világával, így minden részlet a személyiségük egy-egy aspektusát fejezi ki.
A Pingvin mózeskosarát messze viszi a víz a csatorna mélyére.
Bár a filmben még nem használtak CGI-t abban a mértékben, ahogy ma szokásos, a különleges effektek mégis kimagaslóak. Számos robbanást, járműcsatát és egyéb látványos akciójelenetet használtak, amelyek mind praktikus eszközökkel, díszletekben vagy miniatűr modellek segítségével valósultak meg. A Batmobil is kulcsfontosságú látványelem a filmben: a jármű egyedi kialakítása, a sötét, aerodinamikus formája szinte Batman meghosszabbításaként jelenik meg, és a különleges effektek révén a Batmobil akciójelenetei különösen látványosak lettek.
A film olyan akciójeleneteket is tartalmaz, amelyekben a speciális effektek segítenek kiemelni Batman hősiességét és a karakterek harcát. Az effektek közül különösen kiemelkedőek azok, amelyek a Macskanő harci jeleneteit teszik látványossá: Pfeiffer karaktere éles mozdulatokkal, akrobatikus képességeivel szinte koreográfiai pontossággal vesz részt az összecsapásokban.
A Batman visszatér egyébként egyike azoknak a nagy költségvetésű filmeknek, amelyek még jórészt CGI nélkül készültek.
A CGI ekkoriban még gyerekcipőben járt, és csak ritkán használták, főként olyan futurisztikus vagy sci-fi alkotásokban, mint a Terminátor 2 vagy a Jurassic Park. A Batman visszatér azonban teljes mértékben a hagyományos filmes technikákra épít, és ezzel hozzájárult ahhoz a kézzelfogható, hiteles világához, ami miatt a film különleges vizuális élményt nyújt a mai napig.
És akkor ha már lehetőségem van írni a Batman visszatérről, mindenképpen szeretnék egy szekcióban megemlélkezni a film zenéjéről, ami szerintem az egyik legjobban sikerült Elfman alkotásai közül.
A Batman visszatér zenéje Danny Elfman zeneszerző tehetségét dicséri, aki Tim Burtonnel való együttműködése révén egy új szintre emelte a film hangulatát. Elfman már az első Batman film zenéjével nagy sikert aratott (még egy Grammy-t is nyert vele), de a Batman visszatérben még mélyebb, árnyaltabb zenei palettát teremtett. Zenéje egyszerre epikus és hátborzongató, különleges atmoszférát adva Gotham komor városának és a történet érzelmi vonalainak.
Batman témája maradt, ami volt, csupán a hangszerelése igazodik az új műhöz; epikus, de egyben titokzatos is, amely kifejezi a hős kettősségét: az éjszakai árnyak közé bújt megmentőt, aki saját démonaival is küzd. Ez a téma különböző formákban bukkan fel a filmben, gyakran a csendesebb, belső küzdelmet ábrázoló jelenetek során. Az Elfman által komponált dallamokban érezhető az a kettősség, amely Batman karakterére is jellemző: egyszerre fenséges és félelmetes.
A Pingvin karakterének témája különösen fontos a film zenei palettáján. Míg Batman zenéje epikus és hősies, a Pingviné sokkal tragikusabb és groteszkebb, gyakran rézfúvósokkal és különféle ütős hangszerekkel, amelyek torz, sötét atmoszférát teremtenek. Elfman itt a zene segítségével fejezi ki a karakter fájdalmát és deformáltságát, ugyanakkor a gyermeki vágyát is megjeleníti az elfogadás és a hatalom után. A Pingvin témájában felcsendülő zenei megoldások miatt a karakter egyszerre szánalmat keltő és hátborzongató.
A Macskanő témája egyfajta misztikus, csábító hangulatot áraszt, amely tükrözi Selina Kyle kettős életét és belső konfliktusait. A lágyabb, szinte fátyolos zenei megoldások a Macskanő érzékenyebb oldalát jelenítik meg, míg az élesebb hangzású zongora- és vonósbetétek a karakter bosszúszomjas, kiszámíthatatlan oldalát hangsúlyozzák. Csak úgy nyávognak azok a vonósok! Elfman zenéje tehát tökéletesen kifejezi a Macskanő kettősségét: egy olyan veszélyes és szenvedélyes figura, aki mindenek fölött vágyik a szabadságra.
A Batman visszatér zenei anyagában a kórus is fontos szerepet kap, amit Elfman gyakran alkalmaz kiegészítésként, hogy fokozza a gótikus atmoszférát, és szinte szakrális jelleget kölcsönözzön a jeleneteknek. Ez a zenei megoldás különösen hangsúlyos a Pingvin karakterének háttérzenéjében, aki szinte egy gótikus mese tragikus hőse. A kórus hangzásának köszönhetően a jelenetek nagyobb drámai súlyt kapnak, és Gotham városa valódi mitikus, sötét világként elevenedik meg.
Danny Elfman és Tim Burton együttműködése a Batman visszatér zenei világában is harmonikusan teljesedik ki. Elfman tökéletesen érzi Burton gótikus, sötét világát, és ennek megfelelően komponálta meg a film zenéjét, amely nemcsak tökéletesen illeszkedik a látványhoz, hanem kiegészíti és elmélyíti azt. Burton vizuális megoldásai és Elfman kompozíciói együttesen hozzák létre a Batman visszatér egyedi atmoszféráját, amely sejtelmes, rejtélyes, és egyszerre tragikus is.
Az árnyékok már odarajzolják a Macskanőt Selina arcára.
Amikor a Batman visszatér 1992-ben megjelent, vegyes fogadtatásban részesült, mind a közönség, mind a kritikusok körében. A film azonnal felhívta magára a figyelmet egyedi stílusával, sötét tónusával és a karakterek komplex, szokatlan ábrázolásával, ám éppen ezek a sajátosságok osztották meg a nézőket és a filmes elemzőket.
A Batman visszatér komorabb és groteszkebb megközelítést alkalmazott, mint a korábbi szuperhősfilmek, és ez nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Miközben az első Batman film még hagyományosabb, akcióközpontú szuperhősfilmnek számított, a Batman visszatér sokkal inkább karakterdrámává alakult, amely a sötét és bonyolult szereplőkre, mint a Pingvin és a Macskanő fókuszált. A film erős művészi látásmódja és vizuális elemei révén inkább a művészfilmekre emlékeztetett, ami egyes nézők számára túlságosan elvontnak és nehezen követhetőnek bizonyult. Ez különösen a fiatalabb közönséget tántorította el, akik inkább könnyed, akciódús szórakozásra számítottak.
A film tehát nem aratott akkora kereskedelmi sikert, mint az első rész, és bár jól teljesített a jegypénztáraknál, a stúdió számára nem hozta meg a várt eredményeket. Ennek hatására döntött úgy a Warner Bros., hogy a folytatásokat már egy könnyedebb, mindenki számára fogyaszthatóbb stílusban készíti el, és így került a rendezői székbe Joel Schumacher, aki merőben új irányt adott a sorozatnak, egyenes ívben semmisítve meg a Denevérember komolyságát és sötétségét a vásznon.
A kritikusok körében a film pozitív visszhangot váltott ki, főként Burton látványvilágának és a komplex karaktereknek köszönhetően. A The New York Times és a Los Angeles Times kritikái dicsérték a rendezést és a színészi alakításokat. Pfeiffer Macskanőként külön elismerést kapott a kritikusoktól, akik dicsérték karakterének mélységét és kiszámíthatatlanságát. DeVito Pingvinje szintén emlékezetes alakításnak számított; egyszerre groteszk és tragikus figura lett, aki a szokványos gonosztevőkön túlmutató érzelmi mélységgel bírt.
Azonban voltak olyan vélemények is, amelyek túl sötétnek, groteszknek és hátborzongatónak találták a filmet egy szuperhősfilmhez képest. Egyes kritikusok szerint a karakterek komplexitása és a film sötét világa elnyomta a történet fő szálát, és túl komor hangulatot eredményezett.
Annak ellenére, hogy megosztó volt a fogadtatás, a Batman visszatér az évek során kultikus státuszra tett szert, különösen Burton stílusa és Elfman zenéje miatt. A film karakterábrázolása és a látványvilága meghatározó hatással volt a szuperhősfilmek fejlődésére. A későbbi Batman-filmek, különösen Christopher Nolan trilógiája, Burton sötét és komoly tónusára építve haladtak tovább a karakter komplexebb, pszichológiai megközelítésében.
A Batman visszatér népszerűsége különösen Michelle Pfeiffer ikonikus Macskanő-alakításában mutatkozott meg, amely mind a mai napig etalonnak számít a karakter adaptációi között. A Pingvin karaktere is visszatért a modern Batman-univerzumba, különösen a legutóbbi, 2022-es The Batman című filmben, ahol Colin Farrell játssza a figurát, ám karakterének inspirációi visszavezethetők Danny DeVito alakításához.
A film kultikus örökségének része, hogy bemutatta, hogyan lehet egy szuperhősfilmet vizuálisan és tematikusan komplex és művészi szintre emelni. A Batman visszatér tehát nemcsak a 90-es évek egyik ikonikus filmje maradt, hanem új irányt jelölt ki a sötétebb hangvételű szuperhősfilmek számára is, amelyre a modern adaptációk gyakran építkeznek.
Mindig tartogat valami meglepetést; Batman cuccai szuperjók!
Mint te is láthatod, a Batman visszatér nem csupán egy újabb szuperhősfilm, hanem egy sötét, gótikus karaktertanulmány, amely Tim Burton rendezésében és Danny Elfman zenéjével új dimenziót adott a Batman-mítosznak. A film bátran nyúlt a szuperhős műfaj mélyebb rétegeihez, bemutatva, hogy a hősök és gonoszok közötti határvonal elmosódhat, és hogy a kívülállók is küzdenek saját démonaikkal. A karakterek összetettsége, az ikonikus látványvilág, és az intenzív zenei háttér miatt a Batman visszatér egy művészi és sötét univerzumot teremt, amely megelőzte korát, és előkészítette az utat a szuperhősfilmek mélyebb, pszichológiai megközelítései számára.
Az évek során a film igazi kultuszfilmmé vált, amely a mai napig hatással van a popkultúrára és a Batman-mítoszra. Gotham városa ebben a filmben nemcsak díszlet, hanem egy valódi karakter, amely tükrözi a benne élők fájdalmát, sötét vágyait és elfojtott érzelmeit. Tim Burton látásmódja és a színészek emlékezetes alakítása révén a Batman visszatér nemcsak egy szuperhősfilm, hanem egy érzékeny, sötét mese is, amely méltán nyerte el a nézők és a kritikusok hosszú távú elismerését.
A Batman visszatér egy maradandó művészeti alkotás, amely egyszerre mutatja meg a hősöket és a „szörnyeket” emberi oldalról, és rávilágít arra, hogy a sötétség minden karakterben jelen van. A film egy örökérvényű klasszikus, amely továbbra is inspirál és elgondolkodtat, és amely méltán érdemli ki helyét a Batman-mítosz és a filmkultúra nagyjai között.
És hát itt a vége. De csak azért, mert már nem akartam tovább húzni, különben meg tudod, hogy még legalább ennyit tudtam volna írni erről a filmről. De ahogy korábban a szerkesztőim is mondták; a fókusz megtartása és a feleslegek kigyomlálása fontos feladat a szövegeimnél. Persze, nem mondom, hogy akár ebben az esetben is tökélestesen sikerült -e ezt megvalósítanom, de úgy gondolom, ez a film megérdemel ennyit. Már csak a félreértettsége miatt is.
Ikonikus a zárókép. Megborzongatja az embert.
Így a végén engedd meg, hogy pár szóban írjak arról, hogy 2024. november 6-án, hosszan tartó betegség után meghalt Tony Todd, aki olyan remek filmekkel ajándékozott meg minket, mint a Kampókéz, az Élőhalottak éjszakája, a Holló vagy a Végső Állomás sorozat. Köszönjük a szolgálatot, Tony! Jár a taps és az ováció!
Na, de most lépek. Hagyom, hogy emészd a fentieket. A héten még nem lesz MovieGeek,a jövő héten viszont szeretnék, szóval duplán találkozunk majd, folytatva a Folytatások Hónapját, itt a blogon.
A képek most is a Film-grab.com-ról érkeztek.
Addig is, jó filmezést, jó hétvégét. És ha nincs ötleted arra, hogy mit nézz, akkor fusd át a Nagyvászon és Hangszóró blog korábbi cikkeit. Hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Csumi
Faszi
Tudom, csak egy trashfilmet ígértem erre a hónapra, de épp a hétfői ötletelés közben jutott eszembe, hogy végül is ez a mozi is lazán belefér a trash kategóriába, ráadásul éppen abban a pozitív értelemben, ahogyan én szeretem itt a blogon a "trash" jelzőt használni. (Valamikor majd elmagyarázom a szempontjaimat, amelyek alapján a trashfilmeket azonosítom, de ez a poszt kicsit hosszabb lett, mint terveztem és nem akarom rétestésztaként a végtelenségig elnyújtani, pedig hidd el, tudnám. :D )
Emellett, mivel ez a filmünk 1990-ben érkezett meg közénk, vagyis a határvidéken helyezkedik el, ezért kicsit megnézzük, mit hozott magával a 80-as évek horrorjából és mit adott a 90-es évek horrorjainak. (Amúgy is érdekel mostanában ez a téma, már a horror műfajának változása az évtizedek során.) Szóval, eléggé vegyesvágott lesz ez a poszt, remélem, nem bánod.
Mielőtt hozzákezdünk, tudod, a szokásos közérdekűek:
Csa úgy, mint máskor, SPOLIER, SPOLIER, SPOLIER.
Aztán pedig, ezt a bejegyzést sem ajánlom csak 18 éven felüleknek.
Innen indulunk. Drága urak és hölgyek, ez itt a Gyerekjáték sorozat második, számomra legkedveltebb része, John Lafia rendezésében; A Gyerekjáték 2.
Ez maradt Chuckyból az előző rész után. Nem túl bizalomgerjesztő.
És hogy miért is szeretem ezt jobban, mint az első részt? Valószínűleg azért, mert ezt láttam hamarabb. A sztori a szokásos: a VHS korszakban találkoztunk, szokásos uncsitesós filmes estéken és mivel nagybátyám átmásoltatta maguknak ezt a kazit, ezért lehetőségem volt annyiszor megnézni, ahányszor csak akartam. És tudod, nálam fontos kapcsolódás a sokszor megnézés. :)
A tetszésben pedig az is benne lehet, hogy egyszerre van jelen a filmben a 80-as és 90-es évek hangulata és nekem ez a néhány köztes év a mozis látványban (és gondolok itt 1986-1993 közötti periódusra) nagyon beleégett a tudatomba. Nem csak a kert-, de a külvárosi jelenetek is szuperül sikerültek, jó a casting, Chucky is elég jól néz ki. Szóval, nem panaszkodhatunk.
De először nézzük egy jó kis összefoglalót a filmről:
Andy, a már jól ismert kissrác visszatér, de nyugalomat ezúttal sem remélhet. Azt hiszi, gyilkos babája elpusztult, de a Jófiú játékgyárban valaki úgy dönt, hogy újra összerakja Chucky megégett, szétszórt darabjait – óriási hiba! Így Chucky életre kel és miután megölte az igazgató semmirekellő asszisztensét, újra kész arra, hogy saját lelkét fekete mágiával Andy testébe költöztesse, mielőtt ő maga végleg a műanyag baba foglya marad.
Chucky megtudja, hogy Andy időközben nevelőszülőkhöz került, akik persze nem hiszik el, hogy egy játékbaba képes lenne gyilkolni. Ezt a hitetlenséget kihasználva Chucky mindent megtesz, hogy elérje a célját és bárki is áll az útjába, legyen az egy nevelőszülő, az árvaház igazgatónője vagy épp egy tanár, kínok között pusztul el.
A végső leszámolásra a Jófiú babák játékgyárában kerül sor, ahol Andy és újdonsült segítője, a szintén árva Kyle összecsapnak Chucky-val egy utolsó, életre-halálra menő küzdelemben. Chucky teste ismét elpusztul, de egy dologban a néző biztos lehet; nem utoljára látta kedvenc gyilkos babáját a vásznon.
Tehát a Gyerekjáték 2 (Child's Play 2) a kultikus horror-sorozat egyik ikonikus része, amely Chucky, a gyilkos baba és Andy, az előző részben kezdődött történetének folytatását meséli el. Ez a 1990-ben megjelent film különleges helyet foglal el a horrorfilmek világában, és méltán vált a műfaj rajongóinak egyik kedvencévé. Az alábbiakban részletesen megnézzük a film keletkezését, hatását a horror műfajára, valamint megvizsgáljuk azokat az elemeket is, amelyek hozzájárultak Chucky karakterének kultikus státuszához.
A Gyerekjáték 2 tehát a közvetlen folytatása az 1988-as első résznek, amelyben Chucky története kezdetét vette.
(Ha nem haragszol, ennek az első filmnek a részletes ismertetőjét most kihagyom; a lényeg, hogy az útszéli folytogató, Charles Lee Ray, halála előtt fekete mágiával átköltözteti lelkét egy Jófiú babába, amit Andy anyukája vesz meg a fiúnak karácsonyra. Chucky pedig szeretné a lelkét Andy testébe költöztetni, ezáltal nyerve új életet magának.)
Ebben a filmben is Andy Barclay történetét követhetjük nyomon, és a második rész ott folytatódik, ahol az első véget ért, tovább mélyítve a történetet és Andy pszichológiai traumáit. A film egy új helyszínt is bevezet, hiszen Andy most nevelőszülőknél találja magát, akik szkeptikusak a baba iránti félelmeivel kapcsolatban. Chucky pedig ismét életre kel, hogy megszerezze magának a kiválaszott emberi testet. De ezt már egy párszor megbeszéltük.
Chucky karaktere a Gyerekjáték 2-ben még intenzívebben bontakozik ki, mint az első részben. Míg az Gyerekjátékban a baba erőszakos megnyilvánulásai voltak a sokk eszközei, tehát erre fektettek a készítők nagyobb hangsúlyt, addig a második részben Chucky személyisége lesz a főszereplő, ahogy egyre komplexebbé, kifejletebbé válik. A film igyekszik Chucky karakterét minél emberibbé tenni, persze a lehető leggroteszkebb módon, azáltal, hogy egyre jobban felfedi a humoros, ugyanakkor a manipulatív és a brutális oldalát is. Ez a fajta kettősség, a humor és a vérszomj keveredése teszi a babát különösen félelmetessé és egyedivé a horror történetében. Szerintem Chucky kultikus szörnystátusza ezzel a filmmel indult be igazán. Már nem kellett rejtegetni a karaktert, hiszen mindenki tudja, kiről van szó; itt, ebben a filmben (persze okosan) csak a tétet és az erőszakot kellett fokozni és a forgatókönyvíró, Don Mancini nem is csinált mást, mint amit a klasszikus recept megkíván; folyton akadályt állít Andy és Chucky közé, hogy lássuk, hogyan bánik el minden útjába kerülő emberrel ez a babatestbe kényszerült gonosztevő. Mi pedig faljuk, hiszen ezért jöttünk, ezt vágyjuk látni.
A Gyerekjáték 2 különleges hangulatát viszont nem csak a baba erőszakossága, hanem a horror és a humor egyedi keveredése is adja. Chucky karaktere egyszerre félelmetes és vicces, ez segít a film groteszk tonalitását kialakítani. És hát ez a kettősség teszi lehetővé azt is, hogy a nézők egy különleges élményt éljenek át: egyszerre félnek és nevetnek; bizonyos részeknél megdöbbennek, míg másoknál felkacagnak. Ez a fajta sötét humor jellegzetessége ennek a mozinak, és épp ez vetíti előre azon későbbi horrorfilmek és horrorkomédiák irányvonalait, ahol a készítők humorral próbálják oldani a feszültséget, miközben a horror intenzitását is igyekeznek megőrizni. Egyfajta libikóka ez, ha sok a rémület, nevess egy kicsit. Ha pedig már feloldódtál, akkor újra a frászt hozzuk rád! Hihetelen, milyen jól működik.
Chucky Andy nyomát kutatja; a baba egyszerre vicces és félelmetes.
Gondolom senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy a film a megjelenésekor vegyes fogadtatásban részesült. Persze, értem én, hogy nem a legtutibb horrorok egyike, ezért míg a rajongók többsége élvezte Chucky visszatérését, addig a kritikusok közül sokan elutasították a filmet, mondván, hogy nem hozott újításokat az első részhez képest.
(Mindig elgondolkodom, nem unják még felhozni ezeket a frázisokat állandó kifogásként, főleg egy slasher alapokon nyugvó misztikus horrorral kapcsolatban? Ráadásul ez egy folytatás, szóval hasonló dolgokat akarunk látni, mint amit az elsőben láttunk. Emellett meg lehet nézni, mit is tesz egy ilyen műfajú filmmel az, mikor rá akarják erőltetni, hogy újítson és újat adjon. Csak meg kell nézni a 2019-es remake-et. Baromira jót tett a sztorinak az "újdonság", igaz? )
Szerencsére mindezen fanyaló kritikák ellenére a Gyerekjáték 2 mára kultikus státuszt ért el, és a sorozat egyik kedvelt darabja lett. Az utókor sokkal nagyobb elismeréssel tekint rá, és Chucky karaktere azóta is a horror ikonikus figurái közé tartozik.
Szóval, a Gyerekjáték 2 egy izgalmas, intenzív horrorfilm, amely sikeresen ötvözi a technikai bravúrokat (mindjárt kifejtem) a történetmesélés és a karakterfejlődés elemeivel. Chucky ebben a filmben bontakozik ki igazán, (és hát az már ebben a filmben is kiderül, hogy egy horrorikont kaptunk Chucky személyében, hiszen Charles Lee Ray lelke a babában ragadt mindörökre) miközben a film a traumák és a társadalmi elidegenedés kérdéseire is reflektál. (Erről is beszélünk mindjárt.) Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a Gyerekjáték 2 a horrorfilm-történelem egyik meghatározó darabja legyen, amely továbbra is hatást gyakorol a műfajra és annak fejlődésére.
Nos, ezek az első skiccek, de remélem, azt azért tudod, hogy nálam ennyinél nem állunk meg. Ha kevés infó van a felszínen, akkor nem kapargatunk tovább, hanem elő a csákánnyal, aztán ássunk a mélyére. Most is ez történik. Csemegéket ígérek, szóval, ajánlott tovább olvasni. :) Folytassuk a forgatással és a rendezéssel.
A gyönyörű forgatási helyszínek a 80-as évek hangulatát őrzik.
A Gyerekjáték 2 című filmet az a John Lafia rendezte, aki az eredeti Gyerekjáték film egyik társírója volt. Lafia jól ismerte Chucky karakterét, és ezt az ismeretet fel is használta a folytatásban. Rendezői megközelítésében nagy hangsúlyt fektetett a feszültség fenntartására és arra, hogy Chucky még félelmetesebb, még kiszámíthatatlanabb legyen a vásznon. Lafia emellett kreatívan játszott a kamerabeállításokkal és a perspektívával, hogy a nézők még közelebb érezzék magukat az eseményekhez.
Emellett a Gyerekjáték 2-ben nagy hangsúlyt kapnak az üldözési-, és az akciójelenetek, amelyek dinamikus tempót diktálnak a filmnek. A finálé pedig, amelyben Chucky és Andy összecsap a játékgyárban, különösen emlékezetes. A díszlet és a vizuális effektek intenzív élményt nyújtanak, és a gyár hangulata is tökéletesen hozzájárul a film egyedi atmoszférájához.
Ezt a játékgyárat egyébként a forgatás kedvéért teljesen nulláról építettek fel. Az elhagyatott, de élénk színvilágú gyár díszletei rengeteg aprósággal voltak tele: mozgó szalagok, forgó alkatrészek és játékbabák hatalmas halmokba rakva. A stáb számos balesetveszélyes szituációval is szembesült, különösen a mozgó gépsorok és a szűk helyek miatt, de ezek még inkább fokozták a klausztrofób érzést, szóval elérték, amit akartak.
Egyébként a srác, Alex Vincent, aki Andy Barclay-t alakította, mint minden horrorban szereplő gyerekszínész, komoly mentális felkészítést kapott a forgatáson. A rémisztő jelenetek megterhelőek voltak számára, hiszen szinte folyamatosan rettegnie kellett vagy menekülni Chucky elől. A stáb persze gondosan ügyelt rá, hogy Alex ne érezze magát túlságosan megfélemlítve vagy traumatizálva a szerep miatt, így a jelenetek között sok pihenőt hagytak neki, ezáltal lehetőséget biztosítva arra, hogy a gyerek megértse, mindez nem más, csak játék.
Andy igyekszik új életet kezdeni. A nevelőszülők szimpatikusak neki.
A Gyerekjáték 2 egyik különlegessége a technikai megvalósításban rejlik. Az alkotók a bábtechnológiát magas szintre emelték, és rendkívül precíz munkával hozták létre Chucky részletes mozgását és mimikáját. A bábok használata, a speciális effektek és az animatronika lehetővé tette, hogy Chucky valóban előnek és félelmetesnek tűnjön. A horror ezen aspektusa hozzájárult a film realisztikusságához és emellett elég hátborzongatónak is hatott ahhoz, hogy elmossa a határt a valóság és a horror között.
A Gyerekjáték 2-ben a speciális effektcsapat élén Kevin Yagher állt, aki az eredeti Chucky-babát is megalkotta. Ehhez a filmhez több változatot készítettek Chuckyból, különböző célokra: voltak animatronikus bábok, amelyeket egy egész csapat mozgatott, valamint statikus modellek a közelikhez. Egy-egy jelenethez akár kilenc különböző operátor is kellett, hogy Chucky arckifejezései és mozgása élethű legyen. Az mimikát és a végtagok mozgásait külön-külön irányították, ami rendkívül időigényes és összetett munka volt – egy egyszerű jelenet felvétele így akár órákat is igénybe vehetett.
A bábokat, mint már említettem, egy egész csapat vezérelte, akik minden egyes mozdulatot alaposan megterveztek és koordináltak. Bár egyes jelenetekre digitálisan is rásegítettek, a felvételek túlnyomó többségét hagyományos bábtechnikával oldották meg. Ez a valós érzetű megjelenés tette aztán sokkal nyugtalanítóbbá ezt a karaktert, hiszen mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy nem csupán egy halom számítógépes effektus látható a vásznon, hanem egy valódi, fizikai entitás. Egyébként újranézve a filmet, külön figyeltem a baba mozgását és ahhoz képest, hogy ez a film 34 éves lett idén, szerintem rohadt jól sikerült megoldani ezt az illúziót.
Mert hogy ilyen is volt! Bár a legtöbb jelenetben Chucky-t egy báb személyesítette meg, néhány jelenethez gyerekszínészt használtak, aki beöltözött Chucky jelmezébe, így Chucky valóban életnagyságúvá vált a kamerák előtt, ha arra volt szükség. A gyerekszínészt természetesen ügyesen felöltöztették, hogy szakasztott úgy nézzen ki, mint Chucky, ami különösen az üldözési jelenetekben keltett még ijesztőbb hatást. A nézők számára szinte észrevehetetlen, mikor cserélnek a báb és a gyerekszínész között, de ez nagy mértékben hozzájárult Chucky természetesebb, fenyegetőbb megjelenéséhez. Nem véletlenül futkos a hideg a hátadon, ha ezt a filmet nézed. Bravó!
Igaz, hogy a magyar szinkronban, Szatmári György felejthetetlen Chuckyként, mégis Brad Dourif, Chucky eredeti hangja, nemcsak a karaktert formálta meg, hanem szinte eggyé is vált vele. (Egyébként Dourif alakítja az első részben Charles Lee Ray-t, azt az útszéli fojtogatót, aki végül a Jófiú babába költözteti a lelkét) Az animátorok és bábosok folyamatosan figyelték Dourif hangfelvételeit, hogy a baba mimikáját és mozgását a színész hanghordozásához igazítsák. Dourif érzelemgazdag, groteszk hangját úgy használták fel, hogy az egyszerre keltsen félelmet és szórakoztasson. Érdekesség, hogy Dourif azóta is Chucky hangja maradt a franchise-ban, amivel mára horrorikonikus státuszt ért el. Ha teheted, akkor nézd meg eredeti szinkronnal is ezt a filmet, élvezni fogod, garantálom. (A 2019-es remake-ben egyébként Mark Hamill a baba hangja.)
Chucky nem szórakozik, bárki aki közé és Andy közé áll, meglakol.
A film zenéjét Graeme Revell szerezte (a második kedvenc zeneszerzőm Elfman után és ebben a filmben is zseniális), akinek sikerült ehorrorfilmhez méltó zenét komponálnia. Revell dallamai már az első pillanattól fogva bebújnak a bőröd alá, mind tele van feszültséggel és sejtelmességgel. Az üldözéses jelenetek pedig jó kis ritmusokat kapnak a képek alá. És mint általában a horrorfilmekben, a hanghatások itt is különösen fontos szerepet játszanak a félelemkeltésben: Chucky lépteinek zaja, a sikolyok és a hirtelen csattanások mind mind hozzájárulnak ahhoz, hogy soha ne érezzük magunkat teljesen biztonságban.
A zene és hanghatások révén a film eléri, hogy szinte halljuk Chucky jelenlétét, még akkor is, amikor nem látjuk. Ez a rejtett fenyegetettség folyamatos feszültséget kelt, és a zene ritmusa szinte vezeti a nézők félelemérzetét, fokozatosan emelve azt a csúcspontokra.
A Gyerekjáték 2 Andy karakterén keresztül gyermekkori traumákra és a felnőttek világának kétkedésére is reflektál. Andy félelmei és tapasztalatai valódiak, de a felnőttek ezt nem veszik komolyan, sőt, gyakran megpróbálják elnyomni vagy bagatellizálni azokat. A film azzal, hogy Andy küzdelmeit és rettegését állítja középpontba, egyfajta társadalmi kommentárt is közvetít a gyermekkori traumák és az elhanyagolás kérdésében.
Azt, hogy ezeket a kérdéseket érdemes minél inkább előtérbe helyezni, a 90-es évek elején ismerték fel igazán. Ezek a témák egyre nagyobb figyelmet kaptak a közbeszédben és a pszichológiai kutatásokban. Rájöttek, hogy a gyermekkori élmények, különösen a negatív tapasztalatok, mint a testi és érzelmi elhanyagolás, családi erőszak, mély, hosszú távú hatással lehetnek a mentális egészségre és a személyiség fejlődésére. A médiában és a szociális szolgáltatások területén egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a gyermekkori traumák felismerésére és kezelésére, és ekkoriban kezdtek több figyelmet fordítani a gyermekvédelemre is, bár még messze nem olyan tudatossággal, mint ahogy azt manapság megszokhattuk. Szóval, egyáltalán nem véletlen, hogy egy filmben is felbukkananak ezek a kérdések. A horror a 90-es évekre amúgy is bebizonyította, hogy remek környezetet tud teremteni a társadalmi félelmekkel való szembenézésre vagy egy adott korszak aggodalmainak csillapítására.
Tehát a film egyik érdekes eleme a gyermekkori trauma bemutatása. Andy karaktere, aki már az első részben is Chucky áldozata volt, komoly érzelmi sebeket hordoz. A Gyerekjáték 2 ezen történetszála arra koncetnrál, hogy ezek a sebek hogyan alakulnak ki és milyen következményekkel járhatnak egy gyermek számára, különösen, ha a felnőttek nem veszik őt komolyan sem őt, sem a panaszait. Andy nevelőszülei szkeptikusak a fiú történetével kapcsolatban, és a környezete is folyamatosan bagatellizálja a félelmeit. Ez a megközelítés egyfajta pszichológiai mélységet is ad a filmnek, és lehetőséget kínál nekünk, nézőknek arra, hogy együttérezzünk Andyvel.
A trauma és az elhanyagolás ábrázolása fontos társadalmi üzenetet közvetít: a gyermekek félelmei és problémái valósak lehetnek, és ezekkel törődni kell. A filmben Andy olyan karakterré válik, aki saját erőforrásaira támaszkodik, és kénytelen maga szembenézni Chucky-val, ami a felnőtté válás és a félelem leküzdésének allegóriájaként is értelmezhető.
A Gyerekjáték 2 másik különlegessége a sötét humorában rejlik. Chucky karaktere, a film szándékosan abszurd és ironikus stílusa sok esetben komikus megjegyzésekkel oldja a horror által keltett feszültséget. Ez a humor azonban, szerencsére nem csökkenti a horror erejét; éppen ellenkezőleg, groteszk módon még félelmetesebbé teszi Chucky-t, hiszen a közönség ráeszmél, hogy ez a játék baba, amellett, hogy néha vicces is tud lenni, bizony képes erőszakra és brutalitásra is.
A humoros megközelítés egyaránt lehetőséget nyújt a feszültség oldására és a karakterek hátterének gazdagítására. Chucky magabiztossága és önbizalma szinte egy túlvilági erőt kölcsönöz neki, miközben abszurd kijelentései ironikusan reflektálnak arra, hogy a gyermekek számára készült tárgyak is lehetnek félelmetesek és veszélyesek.
A forgatáson egyébként több alkalommal is improvizáltak a színészek, köztük Brad Dourif is, aki különösen élvezte Chucky szarkasztikus megjegyzéseit. Egyes ikonikus sorokat, például amikor Chucky cinikus módon közli Andy-vel, hogy visszajött és nem hagyja el soha többé, véletlenszerű rögtönzéssel alakult ki a forgatáson.
Chucky felhasználja Kyle-t, hogy könnyebben Andy nyomába érhessen.
Tehát, mint azt te is látod, a Gyerekjáték 2 forgatása egy összetett és kreatív kihívás, ami tele volt bábos trükkökkel, merész ötletekkel és emlékezetes alakításokkal. Chucky karakterének életre keltése a horrorfilmek egyik legnagyobb technikai és színészi bravúrja volt, amely a film sikeréhez és Chucky kultikus státuszához nagymértékben hozzájárult. Nem is hitted volna, igaz?
Na, akkor gyere, mert van még pár különleges infóm a számodra.
Például, azt észrevetted, hogy a filmben sokszor alkalmaznak alacsonyabb perspektívát, főként a felnőttek esetében? Nos, ez egyáltalán nem véletlen. Ennek több jelentősége is van, különösen egy olyan film esetében, ahol szinte a legfontosabb szerepet a gyerekszemszög és Chucky perspektívája játsza.
Az alacsonyabb perspektíva a filmezésben azt jelenti, hogy a kamerát a szereplőnél vagy tárgynál alacsonyabb pozícióba helyezik, így az egy felfelé néző szögben veszi fel az adott jelenetet. Tehát a karakterek vagy tárgyak méretével, erejével, illetve a nézőre gyakorolt hatásával játszik, hogy az érzelmeket és a feszültséget fokozza a jelenetben.
Mivel a történet középpontjában Andy áll, aki egy kisgyermek, az alacsony perspektíva az ő szemszögét tükrözi. Ezáltal a néző is azonosulhat Andy ártatlanságával és kiszolgáltatottságával. Az, hogy a felnőtteket alacsonyabb perspektívából látjuk, olyan érzetet kelt, mintha ők lennének az irányítók, ők azok, akik fölöttünk állnak – legyen szó szülőkről, tanárokról vagy nevelőkről –, miközben Andy elérhetetlenül alárendelt helyzetben van velük szemben.
A filmben gyakran váltanak Chucky szemszögére is, és de ő, az alacsony perspektívája által sokkal fenyegetőbbnek, ijesztőbbnek tűnik. Attól, hogy szó szerint Chucky szemével láthatjuk a világot, még izgibb lesz a jelenet, és így a támadásai is még félelmetesebbé válnak. Az alacsony perspektíva tehát nemcsak Chucky kicsiny, de veszélyes méretét emeli ki, hanem egyfajta alattomos nézőpontot is ad a jelenetekhez, ami a horrorélményt fokozza.
Érdemes megnézni, hogyan különítik el a két alacsony szemszöget; hogyan jelzik, ha Chucky szemével látunk és hogyan, mikor Andy szemén át.
Amúgy a horrorfilmek gyakran használnak alacsony látószöget, hogy a feszültséget és a kiszolgáltatottság érzetét fokozzák. A Gyerekjáték 2-ben az alacsony perspektíva fenyegetőbbé teszi a felnőtteket és a helyszíneket, hiszen a nézők úgy érzik, hogy a „kis” Chucky vagy Andy szempontjából nagyobb, veszélyesebb világba kerültek. Ez a vizuális megoldás hozzájárul ahhoz, hogy az olyan hétköznapi helyek, mint például a ház vagy a játékgyár, sokkal rémisztőbbé és nyomasztóbbá váljanak.
Az alacsony perspektíva tehát rendkívül tudatos választás, és ezek a különböző látószögek együttesen járulnak hozzá a film atmoszférájához, és segítenek egy sajátos, szorongást keltő világot teremteni, ahol a nézők szó szerint kicsinek érezhetik magukat.
Minden és mindenki fenyegető Andy perspektívájából.
Bármennyire is tartják egyesek gagyinak ezt a filmet, a Gyerekjáték 2 a kezdeti vegyes fogadtatás ellenére gyorsan kultikus státuszra tett szert, részben Chucky karakterének köszönhetően. Chucky a horror történetének egyik legismertebb antagonistája lett, aki azóta is meghatározó figura a popkultúrában. Az első filmet számos folytatás követte és a sztori nem maradt meg csak a vásznon; DVD-n megjelenő folytatások, egy három évados tévésorozat, egy öt számból álló képregény sorozat, két rövidfilm és (tudomásom szerint) két dokumetumfilm is készült, a legutóbbi néhány hete jött ki, Doc of Chucky címen. Chucky sikerének egyik oka az ikonikus megjelenés és a karakter groteszk humora, amelyek révén egyszerre nevetteti és rémiszti meg a közönséget.
Chucky figurája azóta is állandóan visszatérő elem a horror világában, és egy olyan archetípust képvisel, amely a gonosz, ártalmatlan külsejű tárgyakat, így a gyermekjátékokat is, a horror történetében rendkívül hatásos metaforává teszi. A karakter népszerűsége többek között azért is tartós, mert a filmek mindig újabb és újabb rétegekkel gazdagítják, a karakter fejlődését pedig különféle folytatások és új médiumok segítségével ábrázolják.
A Gyerekjáték 2 a horrorfilm történetének egyik olyan fejezete, amely új irányokat mutatott a műfaj számára. Azáltal, hogy a horror és a humor elemeit egyesítette, inspirációt nyújtott olyan későbbi horrorfilmek számára is, amelyek humorral próbálták oldani a nézőben a feszültséget. Ilyen például a Sikoly vagy a Freddy vs. Jason. A film emellett új perspektívát nyitott a bábok és játékok horror kontextusban való használatára, amely később más horrorfilmekben is visszaköszönt, például a Halott hallgatás vagy a Fűrész című filmekben.
A Gyerekjáték 2 a horror műfaj aranykorában jelent meg, és Chucky karakterének hatása azóta is érezhető a modern horror alkotásokban. Azáltal, hogy egy egyszerű gyermekjátékot tett félelmetessé, a film megszólította az emberek legmélyebb rettegését az ismeretlen és ártalmatlan dolgokkal kapcsolatban. Ez a megközelítés új irányt mutatott a horror számára, és ma is az egyik legnépszerűbb témának számít.
Összességében a Gyerekjáték 2 egy olyan horrorfilm, amely nemcsak vizuális hatásaival és karaktereivel, hanem pszichológiai mélységével és ironikus megközelítésével is lenyűgözi a nézőket. Chucky, a gyilkos baba örökre bevéste magát a horror ikonok sorába, és a film máig hatással van a műfaj fejlődésére.
Miközben készültem erre a cikkre, felbukkant egy gondolat; a film két korszak határmezsgyéjén született, ráadásul egy olyan mozi folytatása, amelyik már kifejezetten a 80-as évek kiforrott horrorfilmjei sorába tartozik. Eltűnődtem rajta; vajon milyen hatásokat hozott magával az előző évtizedből a Gyerekjáték 2 és melyek azok az elemei, amelyek már az új korszak horrorját vetítik előre.
Gyakorlati effektek hangsúlya
A 80-as évek horrorjában elterjedt praktikus speciális effektek dominanciája itt is megmaradt. A filmben a báb- és animatronikai megoldásokkal keltették életre Chuckyt, tehát a kezdeti CGI-alapú megoldások helyett inkább kézzel fogható, mechanikus technikákra támaszkodtak. Ez az eszköztár hozzájárul ahhoz, hogy a film az előző évtized vizuális és technikai világát idézhesse fel.
Gonosz tárgyak horrorja
A 80-as évek horrorjaira jellemző trend, amely hétköznapi tárgyakat (például babákat, autókat vagy játékokat) változtat félelmetes szereplőkké, erőteljesen jelen van a Gyerekjáték 2-ben. Az ilyen típusú horrorfilm, amelyben egy ártalmatlan tárgy válik veszélyessé, a 80-as évek egyik kedvelt alműfaja volt, gondoljunk csak Stephen King Christine-jére vagy Maximális túlhajtására.
Gore és erőszakos jelenetek
A 80-as évek végére a horrorban elfogadottabbá vált az erőszakos és sokkoló jelenetek ábrázolása. Bár a Gyerekjáték 2 esetében ez visszafogottabb, a sorozat és Chucky karakterének ismertetőjegye lett az intenzív, mégis groteszk brutalitás, ami jól illeszkedik az évtized horrorjának véres és vizuálisan hatásos megközelítéséhez.
Színes és stilizált látványvilág
A 80-as évek horrorfilmjeire jellemzően élénk, néha már szinte karikatúraszerű színvilág szintén megjelenik. A Gyerekjáték 2-ben a játékgyár jeleneteinek színes, stilizált háttere, vagy épp Chucky baba ruházata a 80-as évek világát idézi, amely a korszak egyik kedvelt vizuális megközelítése volt, hiszen hozzájárult a realitás eltorzításához és egyfajta groteszk hangulat megteremtéséhez.
A színes látványvilág a 80-as évekből maradt itt.
Sötétebb pszichológiai dimenzió
A 90-es évek horrorfilmjei elkezdték mélyebben feltárni a karakterek pszichológiai motivációit és az érzelmi traumákat. A Gyerekjáték 2 ezeket a megrázkódtatásokat központi témává emeli Andy karakterén keresztül, ami más, későbbi horrorfilmekben még nagyobb hangsúly kap. Andy és a felnőttek közti feszültség, a kételkedés és az átélt trauma már a későbbi, érettebb horrorfilmek pszichológiai komplexitását vetíti előre.
Ironikus humor és önreflexió
A 90-es évek horrorjaiban, különösen Wes Craven Sikoly sorozatában megjelent az irónia és az önreflexió. Chucky groteszk, ironikus humora, amely a Gyerekjáték 2-ben is markánsan jelen van, előrevetíti ezt a trendet. Chucky karaktere egyszerre rémisztő és vicces, és az, hogy a közönség vele együtt nevethet a horror elemein, egyfajta előkép a későbbi, 90-es évek horrorjaihoz.
Franchise-építés és közönségközpontúság
A 90-es években a horrorfranchise-ok egyre nagyobb teret nyertek, és a filmkészítők igyekeztek olyan karaktereket létrehozni, akik évről évre visszatérhettek. Chucky, mint központi antagonist és horrorikon, a stúdiók franchise-orientált megközelítését tükrözi, amely a 90-es évek végére vált még hangsúlyosabbá, amikor a karakterek köré komplett brandet építettek.
Szélesebb közönségre való törekvés
A 90-es években a horrorfilmek egyre inkább a mainstream közönséget is megcélozták, és a Gyerekjáték 2 szintén ezen a vonalon indult el. Chucky groteszk, mégis komikus karaktere olyan közönség számára is szórakoztató lehet, akik nem feltétlenül rajonganak a horrorért, így a film nem csupán a hardcore horrorrajongókat célozta meg.
A Gyerekjáték 2 tehát a 80-as évek gyökerein alapul, de már bevezet olyan elemeket, amelyek a 90-es évek horrorjának kulcstulajdonságai lesznek. Egyfajta átmeneti alkotás, amely a hagyományos 80-as évekbeli horror kézjegyeit ötvözi a 90-es évek frissességével és a későbbi évtized pszichológiai és ironikus megközelítésével.
Kis kitérőként a végére, elgondolkodtam azon, hogy a Gyerekjáték 2 története mennyire sajátos fénytörésbe kerül(hetne) a mai „woke” érzékenység és társadalmi normák tükrében. Többször is leírtam ebben a posztban a film alapszituációját – egy felnőtt férfi lelke egy játékbabában, aki egy kisfiú testére pályázik – és az jutott eszembe, hogy a mai kontextusban sokkal többrétegű üzenetet és értelmezési lehetőséget is kaphat, ami bizonyára kellemetlen kérdéseket vetne fel a mai közönségben.
Szokatlan testvágy
Egy felnőtt férfi, aki egy kisfiú testébe szeretne költözni; az eredeti koncepcióban ez egy horrorisztikus elem, amely egy ártatlan gyerek és egy gonosz figura harcára épít. De a mai értelmezési keretben könnyen előfordulhat, hogy ezt a felállást egyesek bizarrnak vagy félreérthetőnek találják. Ráadásul az a tény, hogy Chucky célja egy új, „ártatlan” test megszerzése, bizonyos szempontból problematikus lehet, főleg a mai érzékeny társadalmi normák fényében.
Gyermeki testek iránti érdeklődés – bizarr horror-koncepcióként
Chucky szándékának lényege, hogy megszerezzen egy testet, az sem baj, ha az éppen egy kisfiúé. A „gyermeki testbe zárva élni” motívum ma már mélyebb, bizarrabb hatást kelthet, mint 1990-ben, ami a karaktert még kényelmetlenebbé teszheti a modern nézők szemében.
Az új kontextus – ellenállás a „woke” kultúrával szemben
Chucky karaktere szándékosan a lehető leginkább polgárpukkasztó, hiszen groteszk és szinte ironikus kegyetlensége révén mintha szembe menne a mai „woke” érzékenységgel. Az, hogy egy felnőtt férfi lelke egy gyerek testébe akar költözni, szándékosan provokatív és kényelmetlen; az alkotók éppen ezzel igyekeztek új színt adni a horrorérzetnek.
Nem egy könnyű történet ez a "woke" ideológia követőinek.
A modern közönség talán többféle módon is reagálna erre a történeti elemre. Egyrészt sokak számára a Gyerekjáték 2 trash-hangulata, túlzó és önironikus stílusa miatt elfogadható és szórakoztató maradna, hiszen Chucky egy tipikus gonosz karakter, aki önmagában is a társadalmi normák szándékos megbontására épít.
Másrészt, a társadalom érzékenyebb része számára mindez akár visszatetszést is kelthet, hiszen Chucky vágyai és céljai ma könnyen válhatnak a „nem megfelelő” vagy „határokat feszegető” narratíva példájává. A film szándékosan tabudöntögető jellege viszont éppen ezt a reakciót válthatja ki, hiszen a horror műfaj szerves része, hogy kényelmetlen kérdéseket vet fel.
A Gyerekjáték 2 és Chucky karaktere sok tekintetben időtálló, hiszen újra és újra képes megszólítani a közönséget, és mindenkori társadalmi normákat feszegetni. A mai woke-érzékenység tükrében Chucky kényelmetlenebbnek tűnhet, de éppen ez a provokatív hangnem teszi őt az egyik legemlékezetesebb horror-karakterré – akitől a „woke” kultúra követőinek talán nem véletlenül állna fel a szőr a hátukon.
Mondjuk, egy másik szempontból pedig épp a "woke" ideológiát szolgálja ki és felettébb haladónak tűnhet ez a film, hiszen egy olyan kisfiúról szól, aki maga dönti el, hogy babázik vagy autóval játszik.
Tehát megint kiderült, hogy minden csak nézőpont kérdése. Főképp egy olyan film esetében, amely más társadalmi viszonyok között és más kulturális normák szerint készült, mint amik meghatározzák a jelenünket. Megpróbálhatjuk rákényszeríteni egy régebbi alkotásra a ma elforduló gondolkodásmódok bármelyikét, de szinte biztos, hogy nem fog tudni abban a környezetben jól teljesíteni vagy épp felettébb visszataszítónak hathat. Emiatt is fontos mindig a keret, ami az adott mozit körbevette a készítésekor, már ha az ember objektíven szeretne véleményt mondani, illetve meg akarja érteni az alkotókat, mi is volt a céljuk az adott filmmel. Kár rémeket látni ott, ahol valójában nincsenek.
Ettől függetlenül az ember odabiggyesztheti a saját véleményét és látásmódját egy-egy mozi mellé, hiszen nem vagyunk egyformák, nem egyformán hatnak ránk a filmek sem. És persze, én is osztom a régi mondást; jobb félni, mint megijedni. Csak ne rettegjen folymatosan az ember.
Én mindenesetre szeretem ezeket a filmeket meghagyni abban a korban, amikor készültek; szeretem azon a lencsén keresztül nézni őket, ahogyan az alkotójuk szerette volna, hogy lássam. Talán túlzottan is védelemezem őket? Lehet. Sőt, nagyon is valószínű. Mindenestre hiszem, hogy amikor Don Mancini megírta a Gyerekjáték 2. forgatókönyvét (vagy akár említhetném az első rész íróit is, hiszen az alaptörténet az ő kreálmányuk) szinte 100%-ig biztos vagyok abban, hogy nem mentális betegségekre akart mentséget találni, csupán készíteni egy remek horrort, ami még évtizedek múlva is hatással van a közönségére. És azt, hogy ezt milyen félelmen keresztül éri el, mindet minden horrorfilm, ránk bízza.
Andy és Kyle pácban; hátborzongató a Jófiú játékbaba gyár.
Na, és akkor ki is kanyarodok ebből az eszmefuttatásból, és szeretnélek emlékeztetni téged, ez is csak egy vélemény, az enyém, és ha a tiéd vagy valaki másé ettől eltérő, az is rendben van. ;)
Most viszont lépek. A héten sem lesz MovieGeek poszt, sorry, a jövő héten viszont folytatjuk a folyatatások hónapját itt a blogon és igyekszem újra úgy beosztani az időmet, hogy már visszatérhessenek a MovieGeek posztok is.
Jó filmezéseket a hétvégére. És ha nincs ötleted arra, hogy mit nézz, akkor fusd át a Nagyvászon és Hangszóró blog korábbi cikkeit. Hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!
Csumi!
Faszi
Tudom, hogy még ezen a héten fut ki az október, de "hivatalosan" már lezártam a horrorhónapot, hiszen a hétévgén már kezdődik a november. De ez nem jelenti azt, hogy nem jöhetnek még horrorfilmek. Meg kell mondjam, a kedvenc műfajom, szóval, remélem ti is szerettek olvasni róla. :)
Szóval a horrorhónap letudva, viszont úgy döntöttem, hogy szeretnék továbbra is tematikus maradni itt a blogon, azaz egy téma - egy hónap. A november pedig a folytatásoké lesz, amiben olyan filmeket hozok, amelyeknek valamiért közelebb állnak a szívemhez, mint az első rész. Most minden héten a 90-es évek, számomra egyik kedves folytatása érkezik és a 4. héten pedig újabb trashfilmmel várlak majd titeket.
Apropó, olvastad a múlt heti trashmozis posztot? A Hullajóról írtam, csekkold le, ha még nem tetted.
Aztán, a közérdekűek:
Tudod, hogy imádok kontroll nélkül beszélni a filmekről, ezért a bejegyzés szokás szerint tele van SPOILERekkel, szóval csak odafigyelve.
A téma és a műfaj felzaklathatja azt, aki érzékeny az erőszakosabb témákra, emiatt inkább csak 18 éven felülieknek és erős idegzetűeknek ajánlom ezt a posztot. Köszi, hogy együttműködsz.
Na, hát akkor itt van. Az egyik legkedvesebb mozim, nagyon erős érzelmek fűznek hozzá. Valószínűleg azért is, mert ezt is, mint sok más horrort, gyerekként láttam és nagyon bevésődött a hangulata, a mondandója, a története. Mint majd látni fogod, ez a film sok fronton teljesít észvesztően jól, akár úgy is mondhatom, hogy baromi jó csillagzat alatt született. Nem csak a pszichotriller műfaját formálta, de a karakterek és az őket játszók is sosem látott eszközökkel próbálnak bebújni a bőrünk alá. És sikerül is nekik. Ez itt a egyik legjobb folytatás, ami valaha készült: Jonathan Demme mesteműve; A bárányok hallgatnak.
Van-e nála okosabb, manupulatívabb gonosz a vásznon? Anthony Hopkins halhatatlanná tette Hannibalt.
Szinte biztos vagyok benne, hogy az egyik legsimertebb film. És ha rajongója vagy a moziknak és ennek a műfajnak, akkor pedig tudod, épp annyira mgekerülhetetlen, mint a modern horrorirlodalomban Stephen King. Ez a film olyan hatással volt csak a szakmára, de a popkultúrárak is, ahogy azt csak kevés mozi tudta eddig megtenni. A bárányok hallgatnak 1991-es megjelenése óriási hatással volt a bűnügyi és pszichothriller műfajára, különösen a sorozatgyilkosok pszichológiai megközelítésében. (A sorozatgyilkosok filmes megjelenítéséről is írtam, katt az olvasáshoz.) A film Thomas Harris 1988-as azonos című regényéből készült, amely a második része Hannibal Lecter történetének (Vörös Sárkány volt az első regény, amelyet később szintén megfilmesítettek, én is írtam róla, katt a címre, ha elolvasnád). Harris saját újságírói és kutatói tapasztalataiból merített inspirációt, különösen a bűnözői profilalkotás terén, amely az FBI számára új eszköz volt a sorozatgyilkosok felkutatásában.
A film története Clarice Starling, az FBI akadémián tanuló fiatal gyakornok és Hannibal Lecter, a zseniális, de veszélyes kannibál pszichiáter körül forog. Az FBI segítségét kéri Hannibalnak egy új sorozatgyilkos, Buffalo Bill ügyében, aki szintén különös kegyetlenséggel szedi áldozatait. Clarice és Hannibal szoros, ugyanakkor veszélyes kapcsolatot épít ki, amely egyrészt Hannibal manipulációira épül, másrészt Clarice kitartó és határozott nyomozói munkájára.
A film az amerikai társadalom számára is kihívást jelentő időszakban érkezett, amikor a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos félelem és médiaérdeklődés egyre jobban felerősödött. A 80-as években az amerikai bűnüldözés új szintre emelkedett az FBI profilalkotási osztályának megjelenésével, amely többek között a sorozatgyilkosok viselkedésének és pszichológiai mintázatainak megértésére összpontosított. Ennek megfelelően A bárányok hallgatnak nemcsak egy szórakoztató thriller, hanem egyfajta pszichológiai tanulmány is a bűnözői gondolkodás és az FBI nyomozói módszerek evolúciójáról.
A '90-es évek elején ez a film új fényt vetett a bűnügyi nyomozások módszereire, különösen az olyan női karakterek helyzetére, mint Clarice Starling, aki egyszerre szembesül a rendőri közegben és a saját pszichéjében rejlő kihívásokkal. A figura, amelyet Jodie Foster briliánsan alakított, az egyik első erőteljes női nyomozói karakterré vált a mozivásznon, és új irányt mutatott a női karakterek ábrázolásában a bűnügyi thrillerekben.
Amikor A bárányok hallgatnak a mozikba került, gyorsan kultikus státuszt szerzett. A filmet mind a kritikusok, mind a közönség lelkesen fogadta, különösen a pszichológiai mélysége és a rendező, Jonathan Demme stílusa miatt, amely a thriller műfajt új szintre emelte. Demme zsenialitása abban rejlett, hogy a filmet inkább pszichothrillerként rendezte meg, mintsem pusztán egy véres és borzongató horrorfilmként. Így a mozi az emberi elme legmélyebb zugaiba hatol és ezzel egy újfajta thriller született, amely a színészi játék, a rendezés és a forgatókönyv egyensúlyának köszönhetően pszichológi szinte is elmélyítette a nézők filmélményét.
A mozi végül 5 Oscar-díjat kapott, köztük a legjobb film, legjobb rendező (Jonathan Demme), legjobb színész (Anthony Hopkins), legjobb színésznő (Jodie Foster) és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban is. Ezzel nemcsak az első horrorfilm lett, amely elnyerte a legjobb film díját, hanem egyike a mindössze három filmnek, amelyek magukénak tudhatták "nagy ötöst" az Oscar-gálán.
Clarice gyerek volt még, amikor elvesztette az apját.
A bárányok hallgatnak sikere nemcsak a feszült történetnek, hanem a két fő karakter, Clarice Starling és Hannibal Lecter összetett kapcsolatának is köszönhető. Clarice (Jodie Foster) és Hannibal (Anthony Hopkins) pszichológiai szempontból rendkívül gazdag karakterek, nemcsak egymás ellentétei és kiegészítői is egyben. A film során a kettejük közötti macska-egér játék és az érzelmi manipuláció olyan pszichikai és érzelmi dinamikát hoz létre, amely különlegessé és emlékezetessé teszi a történetet.
Clarice Starling egy ambiciózus, fiatal FBI gyakornok, akit erős erkölcsi érzék és belső motiváció hajt. A karakter megformálásában Jodie Foster érzékenyen jeleníti meg Clarice sebezhetőségét és bátorságát, amely kihívást jelent a férfiak által dominált nyomozói környezetben. Clarice nem csupán egy nyomozó; gyermekkorában átélt traumái (mint az ártatlan bárányok sikolya vagy az apja halála) olyan meghatározó élmények, amelyek belső motivációit, empátiáját és küzdőképességét erősítik. Az általa vezetett nyomozás nem csupán egy sorozatgyilkos kézre kerítéséről szól, hanem saját félelmeinek legyőzéséről és gyermekkori traumáinak feldolgozásáról is.
Clarice karaktere különleges, mert a film bemutatásakor nem volt gyakori, hogy egy női karakter olyan erőt és intellektust mutasson, amely nemcsak a környezetében lévő férfiakat, hanem a nézőket is inspirálja. Clarice olyan belső sebezhetőséggel és mélyebb igazságkereséssel rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy Hannibalhoz hasonlóan "lásson" mások pszichológiai motivációin keresztül, még ha nem is olyan manipulatív módon, mint az egykori pszichiáter teszi. A történet során Clarice-nak nemcsak Hannibal manipulációival és az FBI nyomásával kell megküzdenie, hanem a saját múltjával és a női lét kihívásaival is egy férfiak által dominált szakmában.
Hannibal Lecter, az egykori pszichiáter és kannibál sorozatgyilkos, az egyik legismertebb és legösszetettebb antagonistává vált a filmtörténelemben. Anthony Hopkins alakítása brilliáns; egyszerre tette Hannibal karakterét elegáns, intelligens és rémisztő figurává, aki azonnal magára vonja a nézők figyelmét. Hannibal nem csupán egy sorozatgyilkos; kivételes intelligenciával és éles pszichológiai megérzésekkel rendelkezik, amelyek révén képes bárkit manipulálni, beleértve Clarice-t is. Lecter karakterének legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy a brutalitása ellenére képes kifinomultan és intelligensen kommunikálni, ami szinte hipnotikussá teszi őt.
Hannibal különleges kapcsolatot alakít ki Clarice-szal, amelyben egyszerre lát kihívást és értéket. Clarice tiszta szándékait és gyermekkori traumáit pontosan érzékeli, és úgy tűnik, élvezi, hogy manipulálhatja őt, hogy felszínre hozza rejtett félelmeit. Lecter mindezek ellenére nem tekint Clarice-re pusztán áldozatként; a történet során egyfajta torz tiszteletet alakít ki iránta, amely különbözik más emberek iránti viselkedésétől. Hannibal nem próbálja fizikailag bántani Clarice-t, ehelyett intellektuális kapcsolatot teremt vele, amiben mindketten valamiféle mentális játszmát folytatnak. Ez a kapcsolat egyszerre hátborzongató és különleges, mivel Hannibal egyedi módon látja meg Clarice ártatlanságát és kitartását.
A Clarice és Hannibal közötti kapcsolat egyszerre személyes és pszichológiai természetű. A közös jelenetekben Hannibal módszeresen próbálja feltárni Clarice legmélyebb félelmeit. Különösen a gyermekkori traumája érdekli, mert ő is tudja; ez a nő karakterének egyik legfontosabb motivációja. Ezért van olyan szenvedélyesen Buffallo Bill nyomában, ezért keresi fel újra és újra Hannibalt. A film egyedi módon mutatja be, hogy míg Hannibal az intellektuális fölénye által próbál irányítani és manipulálni, Clarice emberi tisztasága és erős erkölcsi iránytűje végül megvédi őt attól, hogy Hannibal teljesen befolyása alá vonja. Ez az összecsapás köztük egyfajta pszichológiai harc, amely mindkét karaktert mélyen érinti.
Bár vannak, aki szerelemről beszélnek a két karakter között, Clarice és Hannibal kapcsolatának kimenetele bizonyos értelemben inkább egy kölcsönös tisztelet kialakulásához vezet, amelynek alapja a megértés és az intelligencia. Clarice-nak Hannibal segít abban, hogy jobban megértse saját magát, és erőt merítsen traumáinak feldolgozásából. Ezzel szemben Hannibal számára Clarice egy olyan személy, aki az emberséget és a tisztaságot képviseli abban a világban, amelyet ő maga kegyetlennek és bűnösnek lát. Kettejük története ezzel nemcsak egy nyomozás részévé válik, hanem egyfajta pszichológiai felfedezésé is, amely megmutatja, hogy a gonoszság és az ártatlanság hogyan találhat közös nevezőt az intellektuális és érzelmi összefonódásban. Mintha lett volna Hannibal életében valamikor egy nő, egy asszony, akire Clarice emlékzetetni. Egy erős nő, aki okos és nem fél Habbinal ellen fordítani a doktor saját játékszabályait sem ha arról van szó, hogy így ő is információhoz juthat; "Quid pro quo..."
A sorsdöntő első találkozás; a film során kettejük kapcsolata egyre szorosabbá válik.
És hát ne hagyjuk ki a félelem legfőbb forrását a filmben, a legrejtélyesebb karaktert, ugyanis Buffalo Bill a.k.a. Jame Gumb karaktere épp oly összetett, mint Hannibal Lecteré és Clarice Starlingé, bár kevésbé kifinomult és tudatos, inkább az elfojtott és torzult érzelmek által vezérelt figura. A bárányok hallgatnak három kulcsfontosságú szereplője közül Buffalo Bill az, aki leginkább a rejtély és félelem forrása, és ő az, aki miatt a történet elindul.
Buffalo Bill karakterének megértéséhez fontos látni, hogy ő egy olyan figura, aki komoly identitásválságot él át, és pszichológiai problémái miatt rendkívül erőszakos tettekbe menekül. A karaktert számos valós sorozatgyilkos ihlette, akik mindegyike a brutalitásukról és pszichológiai zavaraikról vált ismertté, így Harris figurája mélyen zavaró és hiteles pszichológiai profil alapján lett megformálva.
Buffalo Bill gyermekkora és élete tele van traumákkal és elutasítással. Nemcsak önmagát, hanem saját testét is elutasítja, és ezt a feszültséget a gyilkosságokban vezeti le. Buffalo Bill áldozatokat választ, hogy a bőrükből "ruhát" készíthessen, amellyel egy új, önmaga számára ideálisnak vélt identitást akar megalkotni. A karakter tehát egyszerre válik a film egyik legbrutálisabb alakjává és egy olyan személyiséggé, aki képtelen feldolgozni az önazonossága körüli konfliktusokat. Ez a torz személyiség, aki saját testét is ellenségnek látja, különösen hátborzongóvá és összetetté teszi őt.
Buffalo Bill motivációja alapvetően a saját testével való elégedetlenségéből fakad, ami azonban kegyetlen tettekhez vezet. Az önazonosság elérésének vágyát szó szerint a bőr megszerzésével próbálja megoldani, és ehhez fiatal nők életét oltja ki. Módszerei rendkívül aprólékosak és precízek, de nem a Hannibalra jellemző kifinomultságot tükrözik. Ő sokkal ösztönösebb és nyersebb, gyilkosságait nem érzelmi manipulációval, hanem brutális fizikai erővel és megfélemlítéssel hajtja végre.
A történet során Buffalo Bill alakja fokozatosan teljesedik ki, mint az emberi gonoszság és az őrület szimbóluma. Míg Hannibal Lecter egy kontrollált, intelligens gonosztevő, addig Buffalo Bill egy kaotikus, elfojtott érzelmek által vezérelt szörnyeteg. Lecter pontosan látja Buffalo Bill mentális problémáit, és képes hideg távolsággal elemezni őt, míg Clarice teljes empátiával próbálja megérteni, mi hajtja ezt a szörnyet.
Buffalo Bill a történetben egyfajta félelmetes tükörkép, amely az önazonosság kérdését radikális formában vetíti ki. Míg Clarice önmagát keresve erőt merít a múltjából és a saját traumáját feldolgozva fejlődik, addig Buffalo Bill az önutálatát pusztítással és rombolással vezeti le. Buffalo Bill karaktere így a kontrollálatlan és elfojtott belső démonok szimbóluma, amelyek az embereket a legsötétebb tettek elkövetésére is képesek vezetni.
Buffalo Bill alakja tehát jól kiegészíti és még inkább kiemeli a másik két főszereplő pszichológiai rétegeit, miközben ő maga is a pszichológiai horror egyik legikonikusabb és legnyomasztóbb figurájává válik.
Bufallo Bill, a kontrollálatlan és elfojtott belső démonok szimbóluma.
A bárányok hallgatnak különleges abban, ahogyan a pszichológiai horror és suspense elemeit ötvözi, létrehozva egy olyan atmoszférát, amelyben a feszültség szinte tapintható. A film célja nem pusztán a nézők ijesztgetése, hanem a pszichológiai mélységek felfedezése, amelyek a karakterek viselkedését és döntéseit irányítják. Ez a fajta fókusz és a feszültségkeltés mesteri építése miatt a film a műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotásává vált.
Jonathan Demme rendező sajátos stílusával elérte, hogy a feszültség szinte végig fennmaradjon a film során. A suspense az aprólékosan megtervezett beállításokban, a karakterek közötti interakciókban és a zenei aláfestésben gyökerezik. A feszültség építése különösen erős Hannibal Lecter és Clarice Starling találkozásainál, ahol minden szó, minden gesztus és arckifejezés újabb rétegeket tár fel a karakterek motivációiról. A néző szinte érezheti a Clarice-ra nehezedő nyomást, miközben Hannibal ravaszul próbálja irányítani és manipulálni őt. Ezek a jelenetek nem a vizuális horrorra építenek, hanem arra, hogy pszichológiai szinten keltsenek félelmet és feszültséget.
Demme gyakran alkalmaz szoros közelképeket Hannibal és Clarice beszélgetései során, amivel olyan intenzív kapcsolatot hoz létre a karakterek és a néző között, hogy a néző szinte közvetlenül érzékeli a feszültséget. A közelképek lehetővé teszik, hogy a néző láthassa a legapróbb arckifejezéseket és szemmozgásokat, amelyek fontos részleteket árulnak el mindkét karakter érzelmi állapotáról. Ez a technika nemcsak Hannibal manipulációit, hanem Clarice sebezhetőségét is felfedi, miközben a nézőt folyamatos bizonytalanságban tartja.
A pszichológiai horror különösen erős Hannibal Lecter karakterén keresztül, aki egyszerre intelligens és vérfagyasztóan kegyetlen. Hannibal tettei nemcsak fizikai szinten borzasztóak, hanem pszichológiai síkon is hatással vannak a környezetére. Azáltal, hogy a karakter a brutalitást kifinomultsággal és intelligenciával ötvözi, Hannibal egyszerre zavarba ejtő és megrázó. A nézők számára a horror abból a felismerésből fakad, hogy mennyi esélyünk lenne egy olyan gyilkossal szemben, aki intellektuálisan fölényben van, és szinte művészi szinten képes manipulálni másokat.
A suspense és a pszichológiai horror összjátéka tovább fokozódik a Buffalo Bill utáni nyomozás során. Buffalo Bill karaktere, a valóság és a fikció találkozási pontjaként jelenik meg a filmben. A film érzelmi szintje különösen intenzívvé válik, amikor Clarice a nyomozás során egyre közelebb kerül hozzá, és végül szembesül a szörnyű valósággal. Buffalo Bill karaktere nemcsak a fizikai fenyegetést testesíti meg, hanem egy olyan szörnyeteg képét is, aki az emberi gonoszságot a legbrutálisabb módon jeleníti meg.
A feszültségkeltés kialakításában a zene és a hanghatások kulcsszerepet játszanak. Howard Shore zeneszerző minimalista és sötét zenei aláfestést használt, ami finoman, mégis hatásosan vezeti a néző érzelmeit. (Itt jegyzem meg, bár sosem találtam vallomást erről, a zene bizonyos aspektusai mintha Danny Elfman Batman mozijának egyes zenei fráziasait használnák kiindulópontként. Ahonnan persze Shore nagyon ügyesen másfelé építi a dallamot, de az a pár hang nekem nagyon összecseng.) A zene nem próbálja meg túlságosan hangsúlyozni a félelmet, hanem inkább aláfesti a történet szomorú és nyomasztó hangulatát. Az éles hangok, a csend és a visszhangos effektek mind hozzájárulnak a pszichológiai feszültség fokozásához, amely a film minden egyes pillanatában érezhető.
Az olyan apró hanghatások, mint az ajtók nyikorgása, a lépések visszhangja vagy a légzés ritmusa, mind egy sötét atmoszféra részei, amelyek fokozzák a félelmet és a paranoiát. Különösen emlékezetes az a jelenet, amikor Clarice végül szemtől szemben találkozik Buffalo Bill-lel a sötét pincében. A szűk hely és a gyenge fényviszonyok hatására a néző szinte érzi a zsigeri rettegést és a bezártságot. Ebben a jelenetben a hanghatások, például a ventilátor zúgása és Buffalo Bill lépéseinek visszhangja, még erőteljesebbé teszik a horror hatását.
Ez a nézőpont például egy tök új aspektust adhat a filmnézéshez. Tudod, már meséltem erről a trükkömről, vagyis Hogyan lehet akár több százszor is megnézni egy filmet? Hát ez az egyik lehetőség. Legközelebb, ha ezt a filmet nézed, csak arra figyelj, hogyan építi a feszültséget a film a hanghatások, a csend és a zene különös keverékével. Meglepődsz majd, mennyire más élményt ad és menniyt hozzá tud tenni.
Viszont illik figyelmeztetni; ezzel a trükkel bizonyos mértékű varázsalt is eltűnik a moziból egy idő után. Hiszen lehet, hogynem lesz már annyira érdekes, ha mikor már tudod, mi van a függöny mögött. Szóval, ezt is csak saját felelősségre.
Na, de most vissza a filmhez. Mert van még miről beszélni.
Clarice igyekszik a legjobban teljesíteni egy férfiak által uralt világban.
Jonathan Demme mesterien használta a vizuális és auditív elemeket A bárányok hallgatnak során, hogy erősítse a film pszichológiai mélységeit és fokozza a feszültséget. A rendezés, a kameraállások, a világítás, és a színek (vagy épp a színtelenség) mind fontos szerepet játszanak abban, hogy a nézőként a lehető legmélyebben elmerülhessünk a karakterek lelki világában és a történet hátborzongató légkörében.
Már említettem, hogy Demme szereti ebben a moziban az arcunkba tolni a szereplők arcát. A film egyik legemlékezetesebb technikai megoldása a szoros közelképek használata, különösen a Hannibal és Clarice közötti beszélgetések során. Demme szándékosan viszi közel a kamerát a karakterek arcához, hogy a néző szinte közvetlen kapcsolatba kerüljön velük. Ez a megoldás lehetővé teszi, hogy a legapróbb arckifejezéseket is észrevegyük, amelyek Clarice sebezhetőségét és Hannibal intellektuális fölényét egyaránt felfedik. Micsoda színészi munka kellett ehhez! Képzeld el, itt nem lehetett elmismálni semmit sem. Hát csoda, hogy Oscart kaptak érte?
Ez a kameraállás egyébként különösen hatásos Hannibal esetében, mivel a karakter kifejezetten nyugodt és kontrollált marad, mégis képes rettegést kelteni egyetlen pillantással. A közeli felvételek Hannibal mély, kifejezéstelen tekintetét hangsúlyozzák, ami különösen félelmetessé teszi őt. Azáltal, hogy a néző szinte szemtől szemben áll vele, érzi annak a pszichológiai játéknak a nyomasztó intenzitását, amit Hannibal folytat a karakterekkel és a nézőkkel egyaránt. És hát nem is pislog Lecter túl sokat, ezt észrevetted már? Hopkins zseniális ötlete a figurához.
A film színvilága és világítása szándékosan sötét és komor, amely tökéletesen kiegészíti a történet nyomasztó atmoszféráját. Ezek aztán szépen fokozzák a feszültséget, különösen a börtönbeli jelenetekben, ahol Hannibalt tartják fogva. A rideg és tompa színek, a fakó falak, a gyenge világítás mind az elszigeteltség és a bezártság érzetét erősítik. Ezek az elemek segítenek abban, hogy a nézők megértsék Hannibal életének és gondolatainak sötét és kilátástalan oldalát.
A világítás különösen fontos Clarice karakterének megjelenítésében is. Amikor Clarice belép Hannibal cellájába, a világítás erős kontrasztot teremt kettejük között: Hannibal arca árnyékban van, míg Clarice tisztán megvilágított, ami szimbolizálhatja ártatlanságát és tisztaságát Hannibal sötét és veszélyes személyiségével szemben. Ezzel a kontrasztos világítással Demme megteremti a vizuális kettősséget, ami a karakterek közötti különbséget is hangsúlyozza.
Az árnyék és a fény; bár Clarice sem csak az a szende nőci, akinek elsőre látszik.
Futólag már említettük, de itt is ki kell emelnem milyen fontosak a filmben a hangok és a csendek játéka, amielyek azért kapnak kiemelkedő szerepet, hogy ezek is fokozzák a pszichológiailag ránknehezedő feszültséget. Demme sokszor használ csendet és visszhangokat a félelem és a feszültség fokozására, különösen akkor, amikor Clarice nyomozása egyre közelebb viszi a veszélyhez. A csendek gyakran a legfélelmetesebb részeket előzik meg, ami lehetővé teszi, hogy a néző szinte fizikailag érezze a jelenetek fenyegető légkörét. Például amikor Clarice végül szemtől szemben találkozik Buffalo Bill-lel, a csend és a visszhangok olyan feszültséget teremtenek, amely szinte elviselhetetlenné válik. (És milyen jó, hogy nem pocsélkolták el a csendeket holmi üres jumpscare-ekre. Hogy én mennyire utálom azokat!)
A zene mellett a hétköznapi zajok, mint például a lépések vagy a cella ajtajának nyikorgása is hozzájárulnak a nyomasztó atmoszférához. Ezek az apró hangok hatékonyan teremtik meg a veszély és a paranoiás légkört, mivel mind Clarice, mind a néző azt érzi, hogy egy ismeretlen, fenyegető erő rejtőzik a háttérben.
A film beállításai és díszletei szintén a pszichológiai horror szolgálatában állnak. Hannibal cellája például szándékosan szokatlan és rideg: a többi fogvatartottól eltérően, őt egy vastag üvegfallal választják el a látogatóktól, ami tovább erősíti a karakter elszigeteltségét és különlegességét. Ez a megoldás szimbolikus is, mivel Hannibal az emberi érintéstől elszakítva él, ugyanakkor az üvegfal révén szinte "kiállítják" őt, mintha egy veszélyes, egzotikus lény lenne.
Buffalo Bill háza szintén tele van nyomasztó részletekkel, amelyek megragadják a karakter brutalitását és torz személyiségét. A sötét, zsúfolt pincerendszer, a szűk folyosókkal és a poros, elhagyatott terekkel mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézők feszültséget és félelmet érezzenek, amikor Clarice belép ebbe a térbe. Ez a beállítás és díszlet különösen emlékezetes, mert a helyszín szinte a karakter részeként működik, és vizuálisan is ábrázolja Buffalo Bill zavaros és sötét gondolatvilágát. Nem beszélve a felszínt, azaz a ház felső részét elborító káoszról és koszról. Micsoda remek megjelenítése ez ennek a kifacsart, szétesett karakternek.
A bárányok hallgatnak nemcsak a pszichológiai horror egyik mesterművévé vált, hanem mélyebb társadalmi és kulturális hatásokkal is bírt, amelyek messze túlmutatnak a műfaji addigi keretein. A történet és a karakterek olyan kérdéseket helyeztek új megvilágításba, mint a nemi szerepek, a női nyomozók ábrázolása és a sorozatgyilkosok iránti társadalmi érdeklődés. Ezek a mai napig aktuálisak maradtak, és sok későbbi bűnügyi thriller és pszichológiai dráma számára jelentettek inspirációt.
Clarice Starling karaktere mérföldkő volt a női nyomozók filmes ábrázolásában. Akkoriban ezek a karakterek általában sztereotipikus módon jelentek meg a filmekben, különösen a bűnügyi thrillerekben, ahol ritkán kaptak vezető szerepet. Clarice viszont egy olyan női karakter, aki intelligenciája, kitartása és erkölcsi iránytűje révén képes helytállni egy olyan környezetben, ahol általában a férfiak dominálnak. A film nemcsak a nyomozói képességeit mutatja be, hanem a saját belső harcait és sebezhetőségét is feltárja, ami komplexebb és valósághűbb karakterré teszi őt.
A Clarice által megtestesített erős női karakter hozzájárult a női nyomozók szerepének és ábrázolásának átalakulásához a populáris kultúrában. Számos későbbi film és sorozat (pl. Gyilkos elmék vagy a Dr. Csont) épített hasonló karakterekre, akik mind intelligenciával és elkötelezettséggel harcolnak a bűnözés ellen. Clarice karaktere így olyan minta lett, amely bemutatta, hogy a női nyomozók a bűnüldözésben is képesek meghatározó szerepet betölteni, és nem pusztán mellékszereplőként vagy romantikus érdeklődésként jelennek meg.
Cathrine még nem is sejti, hogy a végzete felé száguld.
A film megjelenésével egy időben a sorozatgyilkosok iránti érdeklődés is fokozódott, különösen az amerikai társadalomban. Az 80-as és 90-es években az FBI profilalkotási technikáinak fejlődése lehetővé tette, hogy a sorozatgyilkosok viselkedését jobban megértsék és kategorizálják. A bárányok hallgatnak nemcsak ezt a nyomozói munkát mutatta be, hanem Hannibal Lecter és Buffalo Bill karakterein keresztül a sorozatgyilkosok pszichológiai oldalát is feltárta. A film nem egyszerűen félelmet akart kelteni a nézőkben; mélyebb kérdéseket is felvetett a bűnözői psziché természetéről és arról, hogy mi motiválhat egy embert ilyen tettekre.
A sorozatgyilkosok ábrázolása A bárányok hallgatnakban egyfajta mélyebb érdeklődjön is kiváltott a nézőkben e különleges bűnözők iránt. Ennek köszönhetően az ilyen jellegű karakterek – különösen Hannibal Lecter – a bűnügyi thrillerek visszatérő alakjaivá váltak, és később számos tévésorozat és film épített az ő sikerére. Olyan műsorok, mint például a Dexter vagy a Mindhunter, részben A bárányok hallgatnak által inspirálva vizsgálják a bűnözők pszichológiai motivációit és a rendőrök vagy nyomozók mentális kihívásait.
A bárányok hallgatnak egy új, reálisabb és szakmai alapokon nyugvó képet festett az FBI-ról és a bűnügyi profilalkotásról. A profilalkotás művészete, amely az FBI bűnügyi viselkedéselemző osztályának köszönhetően vált ismertté, a filmben a Buffalo Bill ügy kapcsán nyer különös jelentőséget. Clarice és Hannibal kapcsolata a profilalkotás módszerén alapul: Hannibal pszichológiai betekintést nyújt a sorozatgyilkos gondolkodásmódjába, amelyet Clarice a nyomozás során felhasznál. Ez az ábrázolás pontosan visszaadja az FBI profilalkotóinak munkáját, akik a sorozatgyilkosok viselkedésének tanulmányozásával és megértésével próbálnak közelebb kerülni a tettesekhez.
Ez a részletgazdag ábrázolás hitelességet kölcsönzött a bűnügyi thrillerek számára, és segített elterjeszteni a profilalkotás mintáját a popkultúrában. A film bemutatta, hogy a nyomozás során a pszichológiai tudás és a pszichiátriai háttér hogyan játszik kulcsszerepet a tettesek azonosításában és megértésében. Az FBI ábrázolása inspirációt adott olyan sorozatoknak, mint az X-akták vagy a Gyilkos elmék, amelyek hasonló módon építik fel a bűnügyi profilalkotást.
A bárányok hallgatnak gyorsan a popkultúra ikonjává vált, és számtalan hivatkozást, idézetet és paródiát ihletett. Hannibal Lecter karaktere, a már ikonikus státuszba emelkedett mondatai mind a film legismertebb elemei közé tartoznak, amelyek a mai napig élénken élnek a popkultúrában. A film egyes elemei újra és újra feltűnnek különféle műfajokban, de nem csak horrorfilmekben, hanem krimikben és komédiákban is és megismétlődnek a popkultúrában, különösen Hannibal maszkos pillanatai, amelyek a horror szimbolikus képévé váltak.
A film kulturális hatása a pszichológiai horror és a bűnügyi thriller műfajára is nagy hatással volt. Azóta számos hasonló témájú film és sorozat született, amelyek a bűnözők pszichológiai hátterét és a nyomozók küzdelmét helyezik középpontba. A bárányok hallgatnak kultikus státusza és a karakterek ikonikus mivolta biztosította a film helyét a filmtörténetben és a populáris kultúrában, mint a pszichológiai thriller egyik legkiemelkedőbb alkotása.
Hannibal nem szívbajos, még végighallgatja a szimfónikusokat, mielőtt végleg kereket old.
A bárányok hallgatnak 1991-es bemutatása után szinte azonnal közönség- és kritikai siker lett. A film egyszerre váltotta ki a szakma elismerését és a rajongók lelkesedését, ami különösen figyelemre méltó a horror és pszichothriller műfajában, amelyet ritkán díjaznak az akadémiai körökben. A történet pszichológiai mélysége, a karakterek rétegzettsége és Jonathan Demme rendezői stílusa mind hozzájárultak ahhoz, hogy a film kiemelkedő státuszt érjen el mind a kritikusok, mind a nézők körében.
A kritikusok dicsérték a film pszichológiai mélységét és intelligenciáját, ami elválasztotta A bárányok hallgatnakot a "hagyományos" horrorfilmektől. A film különösen azért kapott elismerést, mert nem csupán egy brutális sorozatgyilkos történetét mesélte el, hanem a karakterek közötti pszichológiai játékot és a nyomozás részleteit is megmutatta, ami sokkal inkább drámai, mintsem horrorisztikus szempontból tette izgalmassá a cselekményt. A kritikusok Jonathan Demme rendezői munkáját is nagyra értékelték, aki mesterien kezelte a suspense-t és a pszichológiai horror elemeit, anélkül hogy a gore vagy az erőszak vizuális megjelenítésére támaszkodott volna.
A színészi alakítások, különösen Anthony Hopkins és Jodie Foster szereplése szintén hatalmas dicséretet kapott. Hopkins mindössze 16 perces (!) képernyőidő alatt sikeresen alakította ki Hannibal Lecter karakterének rémisztő, mégis elegáns személyiségét. Foster hitelesen ábrázolta Clarice Starling sebezhetőségét és bátorságát, ami különösen hatásos volt egy olyan korban, amikor a női karakterek ritkán kaptak ilyen komplex és fontos szerepeket a filmekben.
A bárányok hallgatnak 1992-ben öt Oscar-díjat nyert, az úgynevezett "nagy ötös" kategóriában, amelyek a legjobb film, legjobb rendező (Jonathan Demme), legjobb színész (Anthony Hopkins), legjobb színésznő (Jodie Foster) és legjobb adaptált forgatókönyv (Ted Tally) voltak. Ezzel a film történelmet írt, hiszen ez volt az első horrorfilm, amely elnyerte a legjobb film Oscar-díját, és mindössze harmadikként nyerte meg a nagy ötöst (az Ez történt egy éjszaka és a Száll a kakukk fészkére mellett).
Ez az elismerés különösen figyelemre méltó, tekintve, hogy az Oscar-díjak történetében a horrorfilmek és pszichothrillerek ritkán kapnak ekkora elismerést. Az akadémiai körökben gyakran mellőzik ezeket a műfajokat, ám A bárányok hallgatnak rendhagyó módon elnyerte a kritikusok elismerését és a szavazók támogatását is, ami bizonyította, hogy a film több volt, mint egy egyszerű thriller. Az Oscar-díjak olyan mértékű hitelességet adtak a filmnek, amely segített biztosítani, hogy a pszichológiai thriller műfajban mérföldkőként emlékezzenek rá.
A film Oscar-díjai és kritikai elismerése részben annak köszönhető, hogy A bárányok hallgatnak egyedülállóan mély és komplex módon közelítette meg a bűnözés és a pszichológia témáit. A történet pszichológiai érettsége és a színészek hiteles ábrázolása lehetővé tette, hogy a nézők empátiát érezzenek a karakterek iránt, különösen Clarice iránt, aki nem csupán a nyomozói képességeivel, hanem emberi sebezhetőségével is megragadta a közönséget. Hannibal Lecter karaktere pedig annyira különleges és komplex volt, hogy a közönség egyszerre érzett félelmet és kíváncsiságot iránta, ami hozzájárult ahhoz, hogy a karakter az egyik legismertebb antagonistává váljon.
A bárányok hallgatnak sikere mögött az is áll, hogy a film egyszerre szól a személyes küzdelemről és az igazságkeresésről, miközben a pszichológiai horror elemeit a suspense-szel ötvözi. Ez a kombináció egy olyan filmélményt nyújtott, amely mély hatást gyakorolt a közönségre és a kritikusokra egyaránt, és a mai napig a pszichológiai thriller egyik legjobban értékelt darabjává teszi.
Clarice slamasztikában; vajon sikerül elfognia Billt, mielőtt az megölné?
A bárányok hallgatnak az egyik legnagyobb hatású pszichológiai thrillerként írta be magát a filmtörténetbe, amely nemcsak az 1990-es évek, hanem az egész thriller és horror műfaj számára is mérföldkőnek számít. A film sikere és elismertsége megnyitotta az utat a pszichológiai horror mélyebb és kifinomultabb ábrázolásához, valamint a sorozatgyilkosok karaktereinek komplexebb megjelenítéséhez. Továbbá olyan ikonikus karaktereket és jeleneteket hozott létre, amelyek a mai napig megjelennek a popkultúrában, és amelyek megannyi későbbi művet inspiráltak.
A film sikerét követően az érdeklődés Hannibal Lecter karaktere iránt nem csak folyamatos maradt, hanem egyre nőtt is és számos folytatás, előzmény és spin-off készült, amelyek tovább bővítették a karakter történetét. 2001-ben megjelent Hannibal című film, amely a Bárányok hallgatnak eseményei után játszódik, és Lecter szökése utáni életét mutatja be. A Vörös Sárkány és a Hannibal ébredése című filmek szintén Lecter történetét színesítik, valamint a karakter személyiségének eredetére koncentrálnak. (Mondjuk, szerintem az utóbbiért kár volt. Semmitmondó történetté degradálta a Kannibál életét és épp azok a birlliáns húzások hiányoznak belőle, amelyek az elődöket olyan naggyá tették.)
A karakter sikerét az NBC által készített Hannibal című televíziós sorozat is tovább növelte, amely 2013 és 2015 között futott. A sorozat Lecter és a különleges nyomozó, Will Graham kapcsolatára fókuszál, mély pszichológiai és vizuális ábrázolással. A Hannibal sorozat nemcsak Lecter karakterét tette újra népszerűvé, hanem hozzájárult a sorozatgyilkosok és pszichológiai thriller műfajának újraértelmezéséhez is. A sorozat bátor vizuális stílusa és intenzív pszichológiai feszültsége tovább mélyítette a karakter örökségét, és ismét bizonyította, hogy Lecter az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb karakter a thriller műfajában.
A bárányok hallgatnak megjelenése után a pszichológiai thriller műfaja új irányokat vett, mivel a film megmutatta, hogy a feszültség és a félelem létrehozásában a pszichológiai mélység éppoly hatékony lehet, mint a vizuális horror. A későbbi filmek és sorozatok, mint például a Hetedik, a Dexter, és a True Detective, mind merítettek A bárányok hallgatnak által képviselt pszichológiai ábrázolásból, amelyben a bűnözők és nyomozók közötti kapcsolat és a karakterek lelki világa központi szerepet kapott.
A film sikerének hatására a pszichológiai thriller műfajában egyre több film kezdett a bűnözői pszichológia és az emberi viselkedés mélyebb rétegeivel foglalkozni, amit a sorozatgyilkosok karakterének komplex ábrázolása kísért. Hannibal Lecter karaktere szimbolikus figurává vált, aki az emberi elme legsötétebb részeibe engedett betekintést, és ezzel sok későbbi antagonistának lett az inspirációja. A bárányok hallgatnak megmutatta, hogy a horror és a thriller egyaránt képes lehet intellektuálisan stimuláló és pszichológiailag gazdag történeteket létrehozni, amelyeket a nézők nemcsak érzelmi, hanem intellektuális szinten is élveznek.
Hannibal vacsorához öltözve; ezek után senki sem hallott többé Dr. Chiltonról.
A film kultikus státusza és az ikonikus jelenetek – például Hannibal Lecter maszkkal a börtönben, vagy a híressé vált mondatai a bárányok sírásáról és a népszámláló májának elfogyasztásáról – mélyen beépültek a popkultúrába. Ezeket a jeleneteket újra és újra idézik, parodizálják és utalnak rájuk különféle műfajokban, például animációs sorozatokban, komédiákban és más filmekben. Hannibal karaktere annyira emblematikus lett, hogy az egyik legismertebb filmes „gonosztevőként” emlegetik, aki egyszerre borzasztó és lebilincselő.
A film karakterei és jelenetei továbbra is inspirációt jelentenek, nemcsak a filmkészítők számára, hanem a közönség számára is, akik Lecter karakterében valami különösen hátborzongatót és vonzót látnak. A film a horror és thriller rajongói között máig az egyik legjobban tisztelt alkotás, amely a pszichológiai thriller mércéjévé vált. Lecter és Clarice összecsapása, valamint a film hangulata és atmoszférája biztosította a Bárányok hallgatnak helyét a filmes kánonban, mint a pszichológiai thriller egyik csúcspontja.
És egy kis érdekesség a végére.
A film plakátját közelebbről megnézve kiderül, hogy a halálfejes lepke Calrice szája előtt, egy különleges easter egg. A plakáton a lepke torján látható koponya ugyanis valójában egy híres fénykép, amelyet Salvador Dalí tervezett, és amelyet szürrealista társa, Philippe Halsman készített, és amelyen több meztelen nőt rendeztek el egy túlméretezett koponya alakú tablóban. A posztert Dawn Baillie tervezte, aki bár több sikeres film plakát design-jáért felelt, (például a Dirty Dancing, Született gyilkosok vagy Chigaco), szerintem ez a lgjobban sikerült és legikonikusabb alkotása.
Nem csak a film, a plakát is különleges.
És akkor ennyi lett volna A bárányok hallgatnak. Ezen a héten, mint már említettem kimarad a MovieGeek poszt, talán egész hónapban is, meglátom majd, hogy alakul a szabadidőm.
Viszont búcsúzásként szeretnék egy havi összesítést adni. És el kell mondajom, nagy örömmel írom le ezeket a számokat:
A hónap bejegyzései közül a legjobban a MovieGeek #07-es posztot szerettétek, amiben a testhorrorról írtam; ezt a mai napig (2024-10-29) 1515-en olvastátok el. A második kedvenceteka múltheti Trashmozi #02-es poszt volt, a Hullajó című filmről; ezt a mai napig (2024-10-29) 1304-en olvastátok. A harmadik helyre 690-es olvasással a soroztagyilkosok filmes megjelenítéséről szóló MovieGeek #09-es poszt került. A legkevésbé a gótikus horroról szóló MovieGeek #08-as posztot kedveltétek; ezt csak 78-an olvastátok el.
Persze, nem kesergek, hiszen éppen ezekből a számokból igyekszem tanulni én is. Hiszen ez mutatja, melyik az a téma, ami jobban érdekli a többséget. Persze igyekszem továbbra is a saját megérzéseim szerint szervezni a posztokat, aztén ha betalál nálatok, csak még nagyobb az örömöm.
Most viszont lépek, találkozzunk a jövő héten is. Addig is, élvezzétek a hosszú hétvégét, olvassatok régebbi posztokat itt a blogon, nézzetek annyi filmet, amennyit csak tudtok és jövő héten jövök egy újabb, kedvenc folytatással.
Ja, és a képek szokás szerint a film-grab.com-ról érkeztek.
Csumiscsákó
Faszi
Először is, egyszerűen muszáj beszámolnom valamiről. A hétvégén megnéztük A szer című filmet Demi Moore főszereplésével és meg kell mondjam, kevés ilyen jó filmélmény ért eddig az életemben. Nem akarok semmilyen poént lelőni, hisz tudod, az a véleményem, hogy nem érdemes spoilermentesen beszélgetni egy moziról, ezért várok addig, amíg kijön majd digitálisan is elérhető formában, de aztán muszáj lesz kivételt tennem és írnom róla, hiába új film, és nem illeszkedik a blog alaptematikájába, mert egyszerűen ZSENIÁLIS alkotás! Annyira sokrétű, annyi mindenben igyekszik görbe tükröt tartani a társadalom elé, és mindenzt olyan stílusban és formában teszi, hogy csak kapkodtam a levegőt és képtelen voltam felállni a székből a film végén. És mindenki félremegy, aki csak a testhorrort, meg az urdorító jelenteket látja meg benne. Ez a film sokkal, de sokkal több ennél és egy dolog tuti; ez már a most egy kultfilm, és soha többé nem lesz a horror műfaja az, ami ezelőtt volt, mert alapjaiban változik, itt most, a szemünk előtt. Szóval, ha bírja a gyomrod és szereted az ilyen típusú filmeket, akkor menj moziba azonnal! :) Mert imádni fogod!
És akkor a rövidke élménybeszámolóm után rá is térünk az eheti Trashmozinkra, ami tudod, a horrorhónap utolsó darabja itt a blogon. Bár igaz, hogy az október még átcsúszik a következő hétre is, és útravalóként jövő hónapban is kapsz majd horrorokat, de ott már más tematikát követünk majd.
Ez itt Peter Jackson véres trashhorrorja, a Hullajó.
Lionell nem is érti, hogy vehetett ekkora fordulatot az élete.
Az írás szokás szerint SPOILERes és a tartalom, valamint a kép világ miatt a bejegyzést csak 18 éven felülieknek ajánlom. Ráadásul az arra érzékenyeknek felkavaró lehet, szóval, csak csínján az olvasással. A véres jelenetek miatt nem rakok a posztba túl sok képet, szóval amiatt nem kell aggódnod.
Peter Jackson nevét a legtöbben A Gyűrűk Ura trilógiájával azonosítják, amely lenyűgöző tájakon, mély karakterábrázolással és epikus történetvezetéssel operál. Ám kevesebben tudják, hogy mielőtt Jackson hollywoodi nagyágyúvá vált volna, szörnyen groteszk, mégis zseniális horror-vígjátékokkal teli út vezetett számára a világhírhez. Ebben a sötét humorú világban született meg a Hullajó (Braindead vagy Dead Alive, majd a címekről később ejtünk szót), amely talán minden idők egyik legbrutálisabb, legvéresebb filmje, és egyben a hozzám hasonló horror-rajongók kultikus kedvence.
A Hullajó egy olyan film, amely nem fél szembemenni a józan ész és a társadalmi normák szabályaival. Valójában inkább az a célja, hogy mindent a feje tetejére állítson; sokkoljon, undorítson és megnevettetsen. Jackson megmutatja, hogy a horror lehet egy elképesztően szórakoztató, abszurd műfaj is, ha az ember megfelelő mértékben tolja el a zsáner határait.
Rövid összefoglaló a filmről:
A történet központjában Lionel, egy átlagos, félénk fiatal férfi áll, aki elnyomó anyja árnyékában él. Az események azután indulnak be, hogy egy szumátrai patkánymajom megharapja Lionel anyját, aki ettől zombivá változik. Az anyai kontrollnak ezzel új, még groteszkebb formája születik és Lionelnek nem csak az élőhalott anyjával kell megküzdenie, hanem az egyre több, zombivá váló emberrel is.
A cselekmény alapja tehát egy klasszikus horror-klisére épül, vagyis a zombikra, ám Jackson azt olyan extrém szintre emeli, hogy az szinte már az első pillanattól kezdve paródiaszerűvé válik. Ez a fajta túlzás adja a film egyediségét. A horror elemek abszurditása miatt a film tulajdonképpen nem is igazán rémisztő, hanem sokkal inkább komikus. Ahogy a zombi-invázió terjed, úgy válnak a jelenetek egyre inkább szürreálissá és Lionel minden tőle telhetőt megtesz, hogy kordában tartsa a káoszt.
A Hullajó talán leghíresebb vonása a brutális gore és a vér kiapadhatatlannak tűnő mennyisége. A filmet gyakran minden idők egyik legvéresebbjeként tartják számon, és nem is ok nélkül. A Jackson által alkotott világban a vér nem csak eszköz a horror megjelenítésére, hanem egyfajta vizuális humorforrás is. Ahogy a zombik támadásba lendülnek, a képernyő szó szerint vörösbe borul, és patakokban folynak a testnedvek.
Az egyik legikonikusabb rész, a film tetőpontja, amikor Lionel találkozik a fűnyíróval. Miután a zombik teljesen elszabadulnak, Lionel kénytelen radikális megoldásokhoz folyamodni, és itt jön képbe a fűnyíró, mint egy végső fegyver. A jelenet elképesztően véres, undorító és annyira eltúlzott, hogy már-már nevetséges. Jackson itt arra játszik rá, hogy minél nagyobb a túlzás, annál komikusabb lesz az eredmény.
Ez a jelenet remek példa arra, hogy a Hullajó miért állja meg a helyét a trash filmek kategóriájában, miközben műfaji bravúrt is jelent. A fűnyíróval széttrancsírozott zombik nemcsak a nézők gyomrát viselik meg, hanem groteszk humorral is operálnak. Az ilyen megoldásokban Jackson briliánsan egyensúlyoz a horror és a vígjáték határán, a vér pedig, mint már említettem, a rémület helyett inkább a humor forrása lesz.
A film egyik legerősebb eleme a szereplők és azok eltúlzott ábrázolása. Lionel anyja, Vera, az egyik legemlékezetesebb karakter, aki a szigorú, elnyomó anya tipikus példája és akinek zombivá változása egy bizarr metamorfózis. Ahogy a fertőzés elhatalmasodik rajta, Vera egyre különösebben vislekedik, mígnem egy félelmetesebb lény lesz belőle, aki a mozi végére egy hatalmas, szörnyeteg anyává alakul át.
Ez az átváltozás szimbolikusan is értelmezhető: a Hullajó nem csupán egy vérbeli (és igen, ezt értheted szó szerint) horrorfilm, hanem egy sötét családi dráma is, amely az anya-fia kapcsolatokat és az elfojtott érzéseket feszegeti. Vera szörnnyé változása Lionel belső küzdelmeinek kivetülése, a fiú végső elszakadását szimbolizálja anyjától.
De nem csak Vera az egyetlen groteszk karakter. A film tele van furcsa mellékszereplőkkel, például a kung-fu pappal, aki Bruce Lee-t is megszégyenítő harcmodorral küzd a zombik ellen. Ez a karakter tökéletes példája annak, hogy Jackson hogyan keveri össze a teljes abszurditást a horrorral.
A Hullajó nemcsak a tartalmával, hanem a formájával is meglepi a nézőt. Jackson már a korai filmjeiben is megmutatta, hogy milyen ügyesen képes használni a kamera mozgását, a speciális effekteket és a stop-motion technikát. A Hullajóban ezeket a tökélyre fejlesztette, és egy olyan világot hozott létre, amely egyszerre rémálom-, és rajzfilmszerű.
A zombik ábrázolása különösen érdekes, hiszen a film korszakhoz képest rendkívül látványos speciális effektekkel dolgozik. A maszkok és a protézisek tökéletesen illenek a film groteszk világába. Az effektek leglátványosabb példája Vera szörnnyé alakulása,amikor is Jackson egészen szürreális mélységekbe viszi el a történetet. Ez a finálé egy abszurd opera, ahol a vér és a horror összefonódik a családi dráma eltorzult változatával.
Ezen kívül érdemes megemlíteni a film tempóját is. Jackson ügyesen váltogat a lassabb, feszült pillanatok és a hirtelen robbanásszerű akciójelenetek között. A lassan felépített feszültség a vérfürdős csúcspontokban éri el a tetőpontját, ami miatt a film folyamatosan fenntartja a nézők érdeklődését.
A Hullajó legnagyobb bravúrja talán az, ahogyan egyensúlyoz a horror és a vígjáték között. Az ilyen típusú horrorvígjátékok gyakran egyik vagy másikba hajlanak el, és nehezen tudnak kiegyensúlyozttak lenni. Ezzel szemben Jackson filmjének sikerül ez a bravúr.
A humor forrása sokszor a váratlan helyzetekből adódik. Ahogy Lionel próbálja elrejteni az anyját, majd a zombikat, a helyzet egyre abszurdabbá válik. Ezek a jelenetek emlékeztetnek a slapstick komédiákra (egyfajta bohózat, helyzetkomikum) ahol a fizikai humor dominál. Ugyanakkor a film sosem válik teljesen vígjátékká, mert mindig ott van a háttérben a horror groteszk jelenléte.
A Hullajó humora emellett sötét és morbid, tele olyan jelenetekkel, amelyek talán sok néző gyomrát próbára teszik. Jackson mégis eléri, hogy ezek a pillanatok ne legyenek annyira undorítóak, igyekszik annyira szórakoztatóvá tenni őket, amennyire csak lehet. Ez az a pont, ahol a film a trash és a művészet határvonalán egyensúlyozik.
A Hullajó ma már kultfilmnek számít, és a gore-horror műfaj rajongói körében hatalmas népszerűségnek örvend. Peter Jackson ezzel a filmmel megmutatta, hogy a horror lehet egyszerre brutális és nevetséges, és egy olyan irányba terelte a stíluselemeket, amely a horror műfaj újfajta megközelítését jelentette.
A film hatása későbbi horrorvígjátékokra is nagy, hiszen rávilágított, hogy a túlzás eszköze a kulcs; így lehet igazi horror-komédiát alkotni. Az olyan filmek, mint a Haláli hullák hajnala is hasonlóan groteszk humorral operálnak, és a Hullajó nélkül talán sosem jöttek volna létre ebben a formában.
Összességében a Hullajó egy olyan film, amely képes egyszerre megrémíteni és megnevettetni, miközben Jackson technikai bravúrjait és a horrorhoz való egyedi hozzáállását is megcsodálhatjuk.
Forgatási pillanatok; Peter Jackson és a stábja a film szettjeiben.
Ezen pozitív tulajdonságaitól függetlenül, a Hullajó kritikai fogadtatása vegyes volt a megjelenésekor, de talán ez nem túlzottan meglepő, tekinteve, hyg nem egy hétköznapi témát feldolgozó hétköznapi moziról van szó. A film szokatlan stílusa és brutális gore-jelenetei mind a közönséget, mind a kritikusokat megosztották. Nézzük meg részletesen, hogyan reagáltak rá a különböző csoportok:
Az 1990-es évek elején, amikor a Hullajó megjelent, a kritikusok részéről nem mindenki volt egyértelműen elragadtatva a film extrém stílusától. Peter Jackson alkotása egyértelműen kihívást jelentett az akkor megszokott horrorfilmes konvencióknak. Bár néhány kritikus felismerte a film technikai bravúrját és egyedi humorát, sokan egyszerűen túl soknak tartották a véres jeleneteket, a groteszk testhorrort és a trashfilm határait feszegető abszurditást.
Pozitív visszhangok: Azok a kritikusok, akik értékelték Jackson kreativitását és egyedi látásmódját, gyakran dicsérték a film vizuális megvalósítását, különösen a speciális effekteket. Ezen kritikusok szerint Jackson bátor húzása az is, hogy nem csupán vérengzést nyújt, hanem igyekszik egy szórakoztató, humoros, sőt néha művészi megközelítést is kínálni. A Hullajót ezért a horror és a vígjáték olyan egyedi kombinációjának tartották, ami frissítően hatott a zsánerben.
Negatív visszhangok: Az ellenzők viszont éppen a film túlzottságát kifogásolták. A rendkívüli mennyiségű vér és belezés sokakat megbotránkoztatott, és gyakran bírálat érte a filmet, hogy inkább a sokkra játszik, mint a valódi történetmesélésre. szerintük a Hullajó a határait feszegeti annak, hogy mi számít szórakoztatónak és mi taszítónak – emiatt sok kritikus egyszerűen értelmetlenül brutálisnak tartotta.
A film közönsége is két táborra szakadt. Míg a mainstream mozinézők nagy része számára a Hullajó túl extrém és groteszk volt, a horrorrajongók és a trashfilmek kedvelői gyorsan a szívükbe zárták.
Horrorrajongók és trashfilmek kedvelői: A horror közönség egy része kifejezetten imádta a filmet. Azok a nézők, akik már Jackson korábbi, hasonlóan abszurd horrorja az Ízlésficam alapján ismerhették a rendezőt, jól fogadták ezt a brutális stílust. Számukra a Hullajó a tökéletes horrorvígjáték volt, tele hihetetlenül kreatív és nevetségesen groteszk jelenetekkel. A film kultikus státusza éppen ezen rajongótábor révén erősödött meg, akik értékelték a véres jelenetek humorfaktorát.
Mainstream nézők: A mainstream közönség viszont nem feltétlenül értékelte Jackson kísérletező megközelítését. Számos néző számára a film groteszk és véres mivolta egyszerűen sokkoló volt, és nem tudtak jól szórakozni rajta. Abban az időszakban, amikor a horrorfilmek még gyakran komolyan vették magukat, a Hullajó abszurditása és parodisztikus megközelítése meglepő lehetett. Nem mindenki tudta hova tenni ezt a sajátos műfaji mixet.
Érdekes módon, bár a Hullajó nem lett azonnali kasszasiker és nem aratott egyöntetű elismerést, az évek során kultikus státuszt ért el. A rajongók lassan, de biztosan elkezdték felfedezni Peter Jackson különleges, nyers humorral és véres látványvilággal operáló filmjét, és mára a horrorvígjáték egyik legjelentősebb alkotásaként tartják számon.
Kultfilm státusz: Az olyan fesztiválok és vetítések, mint a Midnight Movie programok, kulcsszerepet játszottak abban, hogy a Hullajó lassan bekerült a horrorrajongók kedvencei közé. A szokatlan, brutális és szürreális világ, amit Jackson megalkotott, különösen vonzó volt azok számára, akik értékelik a szándékos túlzásokat és a groteszk humorral vegyített vérfürdőt.
Retro visszatekintés: A Hullajót ma már sokan úgy emlegetik, mint a horrorvígjáték műfaj egyik mesterművét, és Peter Jackson későbbi sikeres karrierjének érdekes előfutárát. A rendező, aki végül A Gyűrűk Ura epikus világában aratott elsöprő sikert, ebben a korai alkotásában már megmutatta, hogy képes radikálisan eltérő műfajokkal és esztétikákkal dolgozni.
Az idő előrehaladtával a Hullajó új kritikai megítélésben részesült. A későbbiekben gyakran pozitívan emlegetik a filmet, mint a gore-horror egyik csúcspontját és Peter Jackson elképesztő kreatív tehetségének bizonyítékát. Jackson technikai bravúrjai, különösen a speciális effektek és a stop-motion használata, elismerést kaptak, és a film technikai oldala gyakran dicséret tárgya.
Sok kritikus most már elismeri, hogy a Hullajó túllépett a szimpla sokkolás határán, és valójában egy jól megkomponált, vizuálisan lenyűgöző alkotás, amely tiszteletteljesen használja a horror elemeit, miközben mesterien vegyíti azokat a komikummal.
Nos, mint ahogy várható volt, a Hullajó fogadtatása megjelenésekor vegyes volt, és bár a mainstream közönség számára túl extrémnek és groteszknek bizonyult, a horror- és trashfilm rajongók azonnal kultuszfilmként kezelték. Idővel a film újraértékelése is pozitívabb lett, és ma már a horrorvígjátékok egyik mérföldkövének tartják. Peter Jackson ezzel az alkotásával beírta magát a filmtörténetbe, bizonyítva, hogy képes megalkotni a horror zsáner egyik legextrémebb, mégis szórakoztató darabját.
Viszont azt is tudni kell, hogy Hullajó nem egy légüres térben született; számos klasszikus horror- és trashfilm, illetve a korábbi években megjelent alkotások egyértelmű hatása érződik rajta. Jackson a groteszk és túlfűtött vizuális stílusával a horror zsánerének szélsőséges vonalához kapcsolódott, ugyanakkor újabb generációkat is inspirált később a filmjeivel. Nézzük meg részletesen, hogy mely alkotások inspirálták Jacksont a Hullajó készítése során, és hogyan hatott ez a film másokra.
A szumátrai patkánymajom; minden baj forrása.
Jackson korábbi filmjei már mutatták, hogy erősen befolyásolták a ’70-es és ’80-as évek horrorjai, a trash-filmek világa, valamint a groteszk komédia. A Hullajóban ezek a hatások összefonódnak, ami egy teljesen sajátos, véresen vicces filmmé áll össze.
Jackson egyik legnyilvánvalóbb inspirációs forrása George A. Romero klasszikus zombifilmje. Romero volt az, aki a modern zombifilm műfaját megalapozta, és a zombikat a társadalom bomlásának szimbólumaként használta. Jackson a Hullajóban Romerótól kölcsönözte a zombik brutalitását, valamint az élőhalottak fizikai bomlását, amit aztán sokkal groteszkebb, eltúlzottabb formában vitt tovább. Jackson zombijai nemcsak lassan rohadó lények, hanem undorító, testnedveket spriccelő szörnyetegek, amivel még tovább tolta a gore elemeit.
A másik fontos inspiráció Jackson számára Sam Raimi Gonosz halott sorozata volt, különösen a Gonosz halott 2. Ez a film ötvözte a horror és a komédia elemeit, amit Jackson aztán tökélyre fejlesztett a Hullajóban. Raimi filmjei híresek voltak a vizuálisan kreatív, ám groteszk testhorror jeleneteikről, valamint arról, hogy a túlzottság egy idő után komikussá vált. Jackson pontosan ezt a stílust használta fel, és még extrémebb irányba vitte a Hullajóban, ahol a vér, a bél és a humor szinte összemosódik.
Stuart Gordon Re-Animator című filmje is jelentős hatással volt Jacksonra. Ez a film H.P. Lovecraft novellája alapján készült, és egy olyan történetet mesél el, amely a zombifikáció és az orvosi kísérletek központi témája köré épül. A Re-Animator a groteszk humor és a testhorror zsánerét keveri, amit Jackson átvett és tovább fokozott a Hullajóban. A Re-Animator vizuális stílusa és a feltámadó holttestek abszurd ábrázolása nyilvánvalóan inspirálta a Hullajó groteszk jeleneteit.
Talán furcsának hathat első hallásra, mivel a Hullajó alapvetően horrorfilm, mégis, talán nem örödgtől való, ha azt mondom, hogy a film a humorának gyökerei visszavezethetők az abszurd brit komédiákra, különösen a Monty Python alkotásaira. Jackson sokszor a testhorror jeleneteket is nevetséges, szinte slapstick-szerű komédiába fordítja át, amit Pythonék is gyakran alkalmaztak. Például Lionel fűnyírós jelenete nem áll túlságosan távol a Monty Python-féle szélsőséges humortól.
Jackson korábbi filmje, az Ízlésficam, szintén inspirációként szolgált a Hullajó számára. Ebben a korábbi alkotásában a rendező már bemutatta, hogy kiváló érzékkel nyúl a groteszk és véres látványvilághoz, miközben képes humorral fűszerezni azt. A Hullajó ennek a stílusnak a továbbfejlesztett, akár mondjhatujuk úgy is,hogy a 2.0-ás változata, ahol a rendező már nagyobb költségvetéssel és kiforrottabb technikai eszközökkel dolgozhatott.
A Hullajó hatása a filmművészetre elsősorban a horror és horrorvígjáték műfajokban érződik, ahol későbbi rendezők is Jackson példáját követték azzal, hogy a horror elemeit groteszk humorral ötvözték.
A Haláli hullák hajnala Edgar Wright brit horrorvígjátéka közvetlenül merít a Hullajó humoros és véres stílusából. Wright filmje a zombiapokalipszist mutatja be olyan humorral fűszerezve, ami nagyon hasonló Jackson alkotásához, ahol a zombik fenyegetése ugyan jelen van, de az abszurd helyzetek és a túlzások uralják a filmet. Wright filmjében szintén fontos szerepet kapnak a slapstick-szerű komikus jelenetek, amik a Hullajó stílusát idézik.
Drew Goddard Ház az erdő mélyén című horror-paródiája szintén idézi a Hullajó hatását, bár sokkal kifinomultabban és inkább metaszinten játszik a horror zsáner elemeivel. Ugyanakkor a film véres jelenetei és azok groteszk humorral való ábrázolása egyértelműen a Jackson-féle irányvonalat követi. A film túlságosan is abszurd és kiszámíthatatlan fordulatokat használ, ami sokban emlékeztet a Hullajó stílusára.
De komolyan, már a magyar cím is a Hullajó ízét idézi fel az ember szájában. Ez a horrorvígjáték szintén követi a Hullajó hagyományát, ahol a brutális erőszak komikus és abszurd kontextusban jelenik meg. A film két jóindulatú karakterről szól, akiket tévesen gyilkosként azonosítanak, és véletlenül brutális, de komikus helyzetekbe keverednek. A Hullajóhoz hasonlóan itt is a horror-klisék parodizálása és a vérontás extrém módon eltúlzott ábrázolása jelenti a film komikus forrását.
Nem mindenkinek való ez a különleges hangulatú film.
Így a vége felé még egy érdekességet szeretnék elmondani neked ezzel a filmmel kapcsolatban. Mint azt a bejegyzés elején említettem, a Hullajó angolul két különböző címmel is ismert: Braindead és Dead Alive. ENézzük meg, hogy mi volt ennek az oka.
A film eredeti címe Braindead volt, amikor 1992-ben bemutatták Új-Zélandon, Ausztráliában, valamint Európa több országában, köztük az Egyesült Királyságban. Ez a cím utal a film központi témájára, a zombikra és az élőhalottakra, akik szinte „agyhalott” állapotban válnak vérszomjas szörnyekké. A Braindead egy találó, tömör kifejezés, amely egyszerre hordozza a zombi műfajra utaló elemeket és a film abszurd, groteszk humorát.
Amikor a filmet az Egyesült Államokban akarták forgalmazni, jogi problémákba ütköztek. Már létezett egy másik film, amelynek címe Brain Dead volt (egy 1990-es, Bill Pullman és Bill Paxton főszereplésével készült pszichothriller és ráadásul nem is egy legjobban sikerült darab), és az amerikai forgalmazóknak jogi okokból nem volt lehetőségük használni a Braindead címet. Ezért új címet kellett találniuk az amerikai piac számára, így lett a film neve Dead Alive.
Ez az új cím szintén utal a zombikra és az élőhalott témára, bár kevésbé egyedi, mint az eredeti cím. A „Dead Alive” szó szerint azt jelenti, hogy „halott, de élő”, ami ugyanúgy leírja a zombik kettős állapotát, de nem olyan játékos, mint a Braindead.
Nos, ezzel a végére is értünk a heti trashfilmek és ezzel a horrorhónapot is lezárjuk. Remélem, élvezted boncolgatni ezeket a filmeket.
A héten elmarad a MovieGeek poszt, sajnos elúsztam más irányú kötelezettségeimben ileltve egy új projektet készítek elő, emiatt sem jut időm a szokásos, második posztunkra.
A jövő héttől is félgőzzel működök majd, legalábbis itt a blogon. Még kitalálom, hogy pontosan, hogy is legyen, hogy te se maradj olvasás nélkül, és én is tudjak időt és teret teremteni az újabb ötleteim megvalósításának.
Ami biztos, hogy bár csak egy possztal, de jövök a jövő héten is. Addig is minden jót, jó filmezést a hétvégén, A szert mindenképpen nézd meg. Ígérem, döbbenetes mozi, de hagyd, hogy hasson rád és engedd, hogy elmondja, amit akar. Ha pedig valamiylen formában magadra ismernél a történetben, ne lázadozz ellene, inkább gondolkozz el rajta. A nyitott elméjű ember sokat tanulhat abból a filmből.
Csokisperec srácok!
Faszi
Ezen a héten a szétcincált filmünk a Vörös sárkány volt. Ennek okán arra gondoltam, nézzük meg, hogyan jeleníti meg Hollywood a sorotagyilkosokat, hogyan romantizálja bizonyos esetben őket vagy épp tűntei fel a történet kedvéért pozitív színben a ténykedésüket. Emellett megnézzük, melyek a legkedveltebb sorozatgyilkos karakterek, illtve milyen nehézségekkel kell szembenéznie az őket megformáló színészeknek. Tehát az eheti MovieGeek poszt a filmvászon soroazatgyilkosairól szól. Máris indulunk, de előtte...
Tudod, a szokásos SPOILER figyelmezetés most sem maradhat el.
Emellett a téma egyeseket zavarhat, felkavarhat, kérelek, ennek tudatában olvass tovább. Köszönöm.
És akkor...
A 80-as, 90-es és 00-es évek horrorfilmjei és thrillerei rengeteg olyan karaktert mutattak be nekünk, akik ilyen-olyan traumáik hatására váltak sorozatgyilkosokká. Ezek a filmek a nézők félelmeivel játszanak, hiszen a legtöbben képesek vagyunk átélni a traumáik és szenvedéseik által okozott torzulásokat, néha talán még szánjuk is őket (de általában csak az első gyilkosságig) és ezek a filmek gyakran elgondolkodtatnak bennünket az emberi természet legsötétebb bugyrairól. Nem mellesleg, úgy hiszem, hogy ez az egyik legkönnyebben átélhető félelem, ami feltűnhet a vásznon, hiszen általában nem egy fantázialény tizedelei a szomszédségot, hanem egy ravasz, emberi lény, egy gyilkos mészárolja le különös kegyetlenséggel az áldozatait, azt üzenve; ez bárhol, bárkivel megtörténhet.
Michael Myers; a gyermekkori trauma archetípusa, már ami a vászon sorozatgyilkosait illeti.
A Vörös sárkányban Francis Dolarhyde lelki torzulásást a gyerekkorában elszenvedett lelki és fizikai bántások számlájára írják a készítők, egyébként maga a regényíró Thomas Harris is. Arra gondoltam, hogy elsőként ezen az ösvényen induljunk el és nézzük meg, milyen filmek használták még fel az ilyen fajta abuzálást magyarázatként a gyilkos tetteire.
Igen, tudom, hogy ez a film kicsit korábban jelent meg, mint az általam itt a blogon méltán imádott 80-as évek, pontosan 1978-ban találkoztunk vele először, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy a Halloween hatását nem lehet megkerülni. Michael Myers karaktere a gyermekkori trauma archetípusa lett, és az egyik legfélelmetesebb sorozatgyilkossá vált a filmes történelemben.
A sztori szerint Michael hatéves korában brutálisan megölte a nővérét, Judith Myerst, majd a tettéért elmegyógyintézetbe zárták. Bár a gyilkosság okát nem magyarázzák el egyértelműen a készítők, a film során nyilvánvalóvá válik, hogy Michael gyerekkori traumái és elnyomott érzelmei tették őt azzá, akivé vált: egy lelketlen, szinte természetfeletti gyilkossá, aki mindent és mindenkit elpusztít, ami az útjába kerül.
A Halloween legfélelmetes eleme egyébként éppen ez; Michael indítékai homályosak, így a szörnyű tettei szinte felfoghatatlanok. De azért érezzük, hogy mindez gyerekkorára vezethető vissza, ám a pontos mechanizmus ismeretlen, így a csak magunkra hagyatkozhatunk, hogy megpróbáljuk megérteni a gonoszságának a természetét.
A Rémálom az Elm utcában című filmben Freddy Krueger egy szintén ikonikus sorozatgyilkos, aki gyermekkori traumák következtében válik szörnyeteggé. Freddy-t gyermekkorában elhagyták, majd az emberek kitaszították és kigúnyolták, ami később szadista természetéhez vezetett. A film nemcsak a fizikai szörnyűségekre fókuszál, hanem a pszichológiai terrorra is.
Freddy tetteit ezek a traumák határozták meg. A film egyik központi témája az elfojtott érzelmek, valamint a gyermekkori bántalmazások hatása, amelyek Freddy-ből később brutális gyilkost faragtak. Bár a film inkább a természetfeletti rémálomvilágra koncentrál, Freddy eredete mélyen gyökerezik gyermekkori szenvedéseiben.
És persze itt sem kapunk egyértelmű magyarázatott a gonosz kialakulásásra, ami érthető, hiszen ezekben az években inkább a slaher effektre, a mészárlásra helyezték a hangsúlyt a készítők. Nem igazán a gyilkos természetét akarták megragadni vagy épp átadni, hanem a szörnyű vérontással rémisztgettek minket. Ezért általában ezek a gyilkosok "csak" kiszolgáló szereplők, nem ők állnak a középontban, hanem az áldozataik.
Az Alfred Hitchcock által rendezett 1960-as Psycho az egyik legikonikusabb pszichológiai horrorfilm, amelyben gyermekkori traumák állnak a középpontban. Norman zaklatott gyermekkora, az anyjával való beteges kapcsolata, valamint az anyja manipulációi miatt válik gyilkossá. És ebben az esteben ez teljesen egyértelmű a néző számnára. A Psycho II című folytatás 1983-ban jelent meg, és még tovább megy Norman karakterének vizsgálatában, aki újra és újra megpróbál normális életet élni, de anyjának halála és az ebből fakadó pszichés sérülések ezt lehetetlenné teszik.
Ebben rejlik Norman Bates karakterének félelmetes volta, hiszen a bűnei szoros kapcsololatban állnak a gyermekkori elnyomással. Az anyja hatalmaskodó viselkedése és manipulációja miatt Norman képtelen volt normális kapcsolatokat kialakítani az emberekkel, és végül sorozatgyilkossá vált. Norman kettős személyisége – a szeretett és rettegő fiú, valamint az anyját megszemélyesítő gyilkos – kiváló példája annak, hogyan formálhatják a gyermekkori traumák egy ember identitását.
Bár mellékvágány és kívül is esik az általunk vizsgált évtizedeken, de a 2013 és 2017 között futó Bates Motel - Psycho a kezdetektől megpróbálja a lehetetelet; megmutatni, hogyan vált Normanből az a lelketlen gyilkos, akit Hitchcock filmjéből ismerünk. Parádés szereposztás, remek sztori, szóval, ha nem láttad még és szereted a spin-offokat, akkor érdemes lehet a figyelmedre. Magyaroszágon sajnos csak a Prime Videon érhető el a sorozat, de szerintem meg tudod oldani, ha meg akarod nézni. ;)
Mama pici fia. Norman Bates bár szeretne, de képtelen megváltozni.
Ez a rendkívül nyugtalanító film Henry Lee Lucas valódi sorozatgyilkos történetén alapul. Henry gyermekkora tele volt bántalmazással és erőszakkal, amely mélyen megsebezte a pszichéjét. Anyja folyamatosan bántalmazta és elnyomta, míg apja egy baleset következtében tolószékbe került, ami még inkább fokozta a család diszfunkcióját.
Henry minden szempontból egy eltorzult személyiség, akinek tettei szinte kikerülhetetlenek a bántalmazó múltjának köszönhetően. A film nem próbálja megmenteni Henry karakterét, hanem kegyetlenül bemutatja, hogyan válik egy traumatizált gyermek egy könyörtelen gyilkossá. Henry gyilkolási vágyának nincs egyértelmű indítéka, ami csak tovább növeli a film félelmetes hatását. A nézők számára az elgondolkodtató üzenet az, hogy a trauma olyan mély hatást gyakorolhat valakire, hogy gyilkossá válhat.
A bárányok hallgatnak című film egyik leghíresebb sorozatgyilkosa, Buffalo Bill, akinek a tettei szintén gyermekkori traumákra vezethetők vissza. Buffalo Bill, valójában Jame Gumb, egykori árvaházi gyerek, akit soha nem fogadtak el, és akinek az életét állandó elutasítások és megaláztatások kísérték. Gyermekként elutasították nemi identitása miatt, és soha nem tapasztalhatta meg a szeretetet vagy az elfogadást, amire annyira vágyott. (Mondjuk ezek a körülnmények a könyvből derülnek ki leginkább, a filmen sajnos nem volt idő teljesen kibontani a karakter minden motivációját. A regény adaptációk nehézségeiről egyéként a Vörös sárkányos posztomban olvashatsz.)
Buffalo Bill gyilkos személyisége tulajdonképpen egy eltorzult válasz a gyermekkori elhanyagolásra és identitásának elutasítására. Az emberi bőröket gyűjtő és azokból ruhát varró gyilkos alakja az elméjében torzulásként jelent meg: úgy gondolta, hogy az áldozatai bőrének viselésével új identitást alkothat magának, egy jobb, szerethető személyiséget.
A texasi láncfűrészes mészárlás filmsorozat egyik legfélelmetesebb karaktere Bőrpofa, aki brutális sorozatgyilkosként vált ismertté. A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című filmben többet megtudhatunk Bőrpofa gyermekkori traumáiról, amelyek elvezettek ahhoz, hogy szörnyeteggé váljon. Thomas Hewitt szörnyű gyermekkorába kaphatunk bepillantást: a fiú egy elhagyatott húsfeldolgozó üzemben született és nőtt fel, ahol nem kapott szeretetet, és kegyetlen bánásmódban részesült.
Bőrpofa későbbi brutalitása részben annak a következménye, hogy családja és a környezete hogyan bánt vele. A pszichológiai és fizikai erőszak, valamint a teljes elidegenedés a társadalomtól mind hozzájárultak ahhoz, hogy Leatherface végül az egyik legfélelmetesebb és legkegyetlenebb sorozatgyilkossá váljon.
Bőrpofa; az egyik leginkább sérült lelkű sorozatgyilkos.
Rob Zombie 2007-es „Halloween” remake-je visszanyúl az eredeti filmhez, de mélyebben bemutatja Michael Myers gyermekkori traumáit. Ebben az új verzióban Michael egy diszfunkcionális családban nő fel, ahol édesanyja egy sztriptíztáncos, apja bántalmazó, és iskolai zaklatások áldozata is lesz. Ezek a tényezők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Michael személyisége egyre inkább eltorzuljon, és végül gyilkossá váljon.
A filmben a trauma és a bántalmazás közvetlen következményei láthatók, amelyek Myers sorozatgyilkossá válásához vezettek. Rob Zombie filmje különösen brutális és nyers, és alaposabban elmélyül Michael pszichéjében, mint az eredeti film.
Gondolom te is érzed, hogy a fenti lista nem teljes, főképp annak fényében, ha nem találod rajta a kedvenc filmes gyilkosodat. Ez pedig azért van, mert nem csak gyerekkori trauma lehet a filmes sorozatgyilkosok tettei mögött. Sok olyan mozi is létezik, amely más okokat vizsgál vagy alternatív magyarázatokat kínál arra, miért válnak egyes emberek sorozatgyilkossá. Ezek a filmek különböző pszichológiai, filozófiai és társadalmi tényezőket vonnak be a bűnözők motivációinak értelmezésébe. Nézzük meg, milyen más koncepciókat találhatunk a sorozatgyilkosok ábrázolására, amelyek eltérnek a szokásos „gyerekkori trauma” narratívától.
Számos film azt sugallja, hogy a sorozatgyilkosok egyszerűen pszichopátiásak vagy szociopátiásak, tehát olyan személyiségzavarral küzdenek, amely velük született vagy a genetikai hajlamukból ered, nem pedig gyerekkori traumák következménye. Ezekben a filmekben a gyilkosok nem rendelkeznek empátiával, érzelmi kötődéssel vagy bűntudattal, és tetteik pusztán szórakozásból, hatalomvágyból vagy a „játék” élvezetéből fakadnak.
Javier Bardem karaktere, Anton Chigurh a Nem vénnek való vidék című filmben a sorozatgyilkosok egyik legsötétebb és legfélelmetesebb ábrázolása, ahol a motiváció nem gyerekkori traumából fakad. Chigurh egy pszichopata figura, aki hűvösen és érzelmek nélkül gyilkol, az erőszakot egyfajta filozófiai játék szintjére emelve. Karaktere nem személyes bosszúból vagy korábbi traumákból gyilkol, hanem egy sajátos, torz erkölcsi kódex szerint, amelyben az élet és halál egy pénzérme egyszerű feldobásán múlik. A film azt a kérdést veti fel, hogy vajon a sors és a véletlen mennyire alakítja az emberi életet.
Patrick Bateman karaktere az Amerikai pszichóban egy pszichopata milliomos, akit nem kísért semmilyen konkrét gyerekkori trauma. Bateman a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom terméke, aki az unalomból, hatalomvágyból és az erőszak iránti vágyból gyilkol. Az erőszak számára egyfajta perverz kikapcsolódás, amely kielégíti belső ürességét és nihilista világnézetét. A film nem a pszichológiai trauma eredményeként ábrázolja Bateman tetteit, hanem a modern társadalom torz értékeinek következményeként.
Az a perverz mosoly; Patrick Bateman a torz értékrendszere miatt gyilkol.
Egyes filmek mélyebb filozófiai kérdéseket vetnek fel az emberi természet sötét oldaláról, és arra keresik a választ, hogy mi motiválhatja az erőszakot az egyéni élet értelmetlenségével és az emberi lét kérdéseivel kapcsolatban.
A Hetedik című film sorozatgyilkosa, John Doe (Kevin Spacey) egy sajátos filozófiai elképzelésből fakadóan gyilkol, amelyben a bűnös társadalmat akarja megbüntetni. Doe gyilkosságait a hét főbűn alapján követi el, és mindegyik áldozata egy-egy bűnt testesít meg. A karakter motivációja egy sajátos vallási fanatizmus és erkölcsi küldetés: úgy érzi, hogy feladata az, hogy felhívja a világ figyelmét annak erkölcsi hanyatlására. A film erősen filozófiai és egzisztencialista kérdéseket vet fel, és arra kényszeríti a nézőt, hogy elgondolkodjon a társadalmi bűnökről és az igazságról.
Jigsaw, a Fűrész című sorozatban, egy másik karakter, akinek motivációi nem gyerekkori traumából fakadnak. Jigsaw, valódi nevén John Kramer, azután kezd sorozatgyilkosságokat elkövetni, hogy rákos betegséget diagnosztizáltak nála, és ráébredt saját halandóságára. Tettei mögött az az elv áll, hogy áldozatai nem értékelik az életet, így olyan „játékokba” kényszeríti őket, ahol meg kell küzdeniük az életükért. Jigsaw karaktere inkább filozófiai elvekből cselekszik, nem pedig személyes traumákból, és az élet értékének kérdését állítja középpontba.
Néhány film azt vizsgálja, hogy a sorozatgyilkosságok mögött társadalmi, politikai vagy kulturális tényezők állnak-e, és a bűnözők a körülmények áldozataiként vagy egy diszfunkcionális társadalom termékeiként jelennek-e meg. Ezek a filmek gyakran a társadalmi struktúrák hibáira világítanak rá, és arra, hogy hogyan teremthetnek erőszakos egyéneket.
A Született gyilkosok című filmben Mickey és Mallory Knox sorozatgyilkossá válását a média és a társadalom által rájuk gyakorolt hatásokkal magyarázzák. Oliver Stone filmje erős kritikát fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy a média hogyan romantizálja és hősiesíti a bűnözőket. A film azzal játszik, hogy Mickey és Mallory Knox nem csak elkövetői, de egyben áldozatai is a társadalmi környezetnek, amely hírességekké tette őket bűneik által.
Mickey és Mallory. Valóban született gyilkosok?
Igaz, hogy már korábban említettük ezt a filmet, viszont itt is helye van a listában. Ugyanis Henry nem csak a gyerekkori traumák által válik sorozatgyilkossá, hanem egy diszfunkcionális társadalmi környezet terméke is. A film nem kínál egyszerű magyarázatot arra, hogy Henry miért gyilkol, de arra utal, hogy a szociális és gazdasági helyzet, valamint a bűnözők közötti kapcsolatok is nagy szerepet játszanak tetteiben. A film egyik fő üzenete az, hogy a bűnözés és az erőszak nem mindig egyetlen személy hibája, hanem a társadalmi rendszernek is része van a gonosz megteremtésében.
Néhány film azt sugallja, hogy egyes emberek genetikai vagy biológiai okokból válnak sorozatgyilkosokká, ami nem kapcsolódik közvetlenül gyerekkori élményekhez vagy traumákhoz. Ezek a filmek a biológiai determinizmus kérdését vizsgálják, és arra keresnek választ, hogy vajon az erőszakra való hajlam örökölhető-e vagy az agy specifikus működési zavarai okozzák-e.
A Született gyilkosok esetében (milyen jól választott magyar címet a fordító, hiszen már ez is erre mutat rá) nem csak a média és a társadalmi környezet áll a bűnözők mögött, hanem a film többször utal arra, hogy Mickey és Mallory személyisége genetikai tényezők miatt is hajlamos lehet az erőszakra. A film elejtett utalásokkal játszik a „született” gyilkosok koncepciójával, ami arra utalhat, hogy egyes emberek eleve hajlamosak lehetnek a gyilkolásra.
Tehát, mint látod, a 80-as, 90-es és 2000-es évek sorozatgyilkosos filmjei számos alternatív magyarázatot kínálnak arra, miért válnak egyes emberek sorozatgyilkosokká, amely túlmutat a hagyományos „gyerekkori trauma” narratíván. A pszichopátia, a társadalmi környezet, a filozófiai motivációk és a biológiai tényezők mind különböző módokon járulnak hozzá ezekhez a karakterekhez, gazdagabbá téve a sorozatgyilkosok ábrázolását a filmvásznon.
Nos, miután megnéztük, milyen motivációkkal rendelkeznek a vászon néhányan a legnagyobb és leghíresebb filmes sorozatgyilkosok közül, ideje egy másik ösvényre lépni. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hoyg a kedvenc, három évtizedünkben hogyan szerették ábrázolni ezeket a szörnyetegket.
Ugyanis a sorozatgyilkosok ábrázolása a filmekben a 80-as, 90-es és 00-es években jelentős változásokon ment keresztül. Míg a korábbi évtizedek filmjeiben a sorozatgyilkosok gyakran misztikus, szinte természetfeletti lényekként jelentek meg, a későbbi filmek egyre inkább a pszichológiai és társadalmi kontextusra helyezték a hangsúlyt. A valós események, híres sorozatgyilkosok történetei és a pszichológiai kutatások is befolyásolták az ilyen karakterek ábrázolását. A filmek fejlődésével egyre árnyaltabb, komplexebb és valósághűbb sorozatgyilkosok kerültek a vászonra, amelyek mögött gyakran állnak valódi ihletforrások is.
Az 1980-as években a horrorfilmek aranykorát éltük, és sok film ekkor fektette le az alapokat a modern sorozatgyilkosos karakterekhez. Az évtized meghatározó filmjei közé tartoznak a már említett mozik, a Halloween és a Rémálom az Elm utcában. Ekkor a sorozatgyilkosok ábrázolása még nagyon gyakran eltúlzott, szimbolikus és misztikus volt. Michael Myers, Freddy Krueger vagy Jason Voorhees (a Péntek 13-ból) olyan karakterek, akiket szinte lehetetlen megölni, és természetfeletti képességekkel rendelkeznek, mintha inkább a halál megtestesítői lennének, semmint hétköznapi emberek. Gyermekkori traumáik és szenvedéseik ugyan szerepelnek a történeteikben, de inkább arra szolgálnak, hogy megmagyarázzák természetellenes, démoni viselkedésüket, mintsem hogy valósághű pszichológiai hátteret adjanak nekik.
A valóságban ebben az időszakban egy sor hírhedt sorozatgyilkos volt aktív, akik befolyásolták a popkultúrát és a filmeket is. Ted Bundy, John Wayne Gacy és David Berkowitz (Sam fia) nevei ekkor váltak ismertté. Ezek a férfiak, bár rendkívül kegyetlen gyilkosságokat követtek el, a médiában gyakran démonizált alakokként jelentek meg, ami visszatükröződött a filmek ábrázolásában is. Az 1980-as évek filmjei tehát sokszor a szörnyeteg mítoszát táplálták, amelyben a sorozatgyilkosok nemcsak emberek, hanem már-már természetfeletti gonoszok is voltak.
Jigsaw csak azt bünteti, aki "megérdemli a halált".
A 90-es években a sorozatgyilkosok ábrázolása fokozatosan eltolódott a misztikus, természetfeletti szörnyetegekről a pszichológiailag árnyaltabb, emberibb karakterek felé. Ezt az időszakot jellemzik a bonyolultabb narratívák és a sorozatgyilkosok emberi vonásainak mélyebb megértése. Olyan filmek, mint A bárányok hallgatnak és a Hetedik meghatározó példái ennek a változásnak.
Hannibal Lecter A bárányok hallgatnakban egy művelt, kifinomult, intelligens pszichopata, aki éppoly vonzó, mint amennyire rémisztő. Az ő karaktere mögött nem egy természetfeletti gonosz rejtőzik, hanem egy intelligens ember, akinek perverziója és kegyetlensége az emberi psziché sötétebb oldalát mutatja be. A film pszichológiai mélysége új normát állított fel a sorozatgyilkosok ábrázolásában.
John Doe a Hetedikben egy másik ikonikus sorozatgyilkos, aki intellektuális alapon indokolja tetteit. Ő sem természetfeletti lény, hanem egy ember, akit a társadalmi igazságtalanságok iránti düh és mélyen gyökerező traumák motiválnak. A gyilkosságait szimbolikus cselekedetként hajtja végre, ami szintén az emberi pszichológia bonyolultságát hangsúlyozza.
A valóságban a 90-es években a média és a közvélemény sokkal jobban érdeklődött a sorozatgyilkosok pszichológiai háttere iránt, különösen miután olyan esetek, mint Jeffrey Dahmer vagy Andrei Chikatilo brutális gyilkosságai világossá tették, hogy ezek az emberek mélyen traumatizáltak és pszichésen sérültek. A pszichológusok és kriminológusok ekkor már rendszeresen foglalkoztak azzal, hogy hogyan válik valaki sorozatgyilkossá, és ezek a kutatások hatással voltak a filmekre is.
A 2000-es években a sorozatgyilkosok még összetettebb karakterekké váltak. Ekkor már egyre több olyan film készült, amely a bűnözők pszichológiai állapotát, sőt, a társadalom felelősségét is boncolgatta. Olyan filmek jelentek meg, mint az Amerikai pszichó vagy a Fűrész, amelyek új dimenziókat nyitottak a sorozatgyilkos karakterek ábrázolásában.
Patrick Bateman az Amerikai pszichóban nem egy klasszikus sorozatgyilkos, hanem egy nihilista, kapitalista társadalom szüleménye, aki a modern élet ürességének és elidegenedésének terméke. Gyilkosságai nem feltétlenül származnak egyértelmű traumából, hanem inkább a fogyasztói társadalom torz tükrét tartja elénk. A film ezzel a társadalomkritikával új szintre emeli a sorozatgyilkos ábrázolását.
Jigsaw a Fűrész sorozatban egy morálisan összetett karakter, aki nem csak egyszerűen gyilkol, hanem tanítani akar. Tettei mögött egy személyes trauma áll – a rák diagnózisa és gyermeke elvesztése –, és ezekből a fájdalmakból építkezve hozza létre saját, perverz erkölcsi kódexét.
A 2000-es évek filmjei tehát sokkal árnyaltabban próbálták megérteni a sorozatgyilkosok motivációit, gyakran összekapcsolva őket társadalmi és személyes problémákkal.
A családi mészáros; Bőrpofa nem ereszti az áldozatát, főleg, ha az házhoz jön.
És miután megnéztük, milyen indíttatásból válnak emberekből sorozatgyilkosok, ileltve hogyan alakult a megjelenítésük az évtizedek folymán, az utolsó bekezdésben szeretném, ha megnéznénk néhány olyan karaktert, akinek bizonyos helyeztekben (és mindenki nyugodtan megvallhatja) szurkoltunk is. Sőt akad olyan szereplő is a listán, aki kimondottan "barátságos" figuraként gyilkolt.
Ugyanis a filmekben és a sorozatokban előfordulnak pozitívként feltüntetett vagy legalábbis szimpatikusnak ábrázolt sorozatgyilkos karakterek. Bár a sorozatgyilkos fogalma erkölcsileg egyértelműen negatív, néhány filmes karakter különböző eszközökkel vonzóvá, sőt szimpatikussá válik a nézők szemében. Ez általában akkor történik, ha a karakter bonyolult motivációval rendelkezik, vagy olyan jellemvonásokat mutat, amelyeket a közönség vonzónak találhat. Néha a filmekben és sorozatokban a sorozatgyilkos szereplők erős, karizmatikus személyiségek, vagy olyan igazságtalan világgal küzdenek, amelyet a nézők maguk is elutasítanak, így együtt éreznek velük.
Talán az egyik legismertebb „pozitív” sorozatgyilkos karakter Dexter Morgan a Dexter című sorozatból. Dexter egy bűnügyi szakértő, aki napközben a rendőrségen dolgozik, éjszaka pedig olyan embereket gyilkol, akik megúszták az igazságszolgáltatást. Bár Dexter sorozatgyilkos, a nézők mégis szimpatizálnak vele, mert csak „rossz embereket” öl meg, akik megérdemlik a halált. A karakter moralitása összetett, mivel egyfajta önbíráskodó szerepet tölt be, és bár brutális módszerekkel teszi, a nézők sokszor inkább hozzá vonzódnak, mint a bűnözőkhöz, akiket üldöz. Dexter kettős életének fenntartása, érzelmi dilemmái és emberi vonásai – mint például a családja iránti szeretet – emberibbé teszik őt, így sok néző inkább neki szurkol.
Tudom, hogy hiányoltad és remélem, nem hitted, hogy kihagyom ebből a posztból mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. Hannibal Lecter egy másik híres példa, bár ő nem egyértelműen pozitív karakter, mégis sokan vonzódnak hozzá a karizmája, intelligenciája és kifinomultsága miatt. Hannibal karaktere rendkívül komplex: míg kegyetlen és hidegvérű sorozatgyilkos, addig rendkívül művelt, elegáns és manipulatív. A nézők sokszor ambivalens érzelmeket táplálnak iránta; vonzónak találják intellektusát és kifinomult személyiségét, még akkor is, ha borzasztó bűncselekményeket követ el. Az az izgalom, hogy képes intelligenciájával a törvény embereit manipulálni, és mindig egy lépéssel előttük jár, elbűvöli a közönséget. Bár Hannibal kegyetlen, sok néző inkább vele szimpatizál, mint az általa meggyilkolt emberekkel. Persze, ehhez az alkotók is kellettek.
Intelligens, kifinomult és manipulatív. Hannibal Lecter, mindneki kedvenc sorozatgyilkosa.
Patrick Bateman az Amerikai pszichó című filmben (és könyvben) egy szatirikus figurája a kapitalista társadalomnak, és noha borzalmas gyilkosságokat követ el, sokan vonzódnak hozzá az ábrázolt életstílusa és karakterének hűvös, nihilista attitűdje miatt. Bateman egy gazdag üzletember, akinek élete a felszínen tökéletes, de egy pszichopat, aki belül teljesen üres. A karakter hideg brutalitása egyfajta társadalmi kritikát hordoz magában, ami a nézők egy részét arra készteti, hogy vele azonosuljanak vagy épp szurkoljanak neki a társadalom torzultságának szimbólumaként. Bateman figurája ironikusan vált ikonná a popkultúrában, mint a modern fogyasztói társadalom kritikája.
John Kramer, ismertebb nevén Jigsaw, a Fűrész filmek fő antagonistája, egy másik példa arra, amikor a sorozatgyilkos komplex erkölcsi alapokon cselekszik. Jigsaw nem közvetlenül öl, hanem csapdákat állít fel, amelyek arra késztetik áldozatait, hogy válasszanak élet és halál között. Motivációja az, hogy "megtanítsa" áldozatainak az élet értékét, miután saját halálos betegsége arra késztette, hogy újragondolja saját életét. Bár módszerei brutálisak, a nézők egy része úgy tekint rá, mint egy sötét tanítóra, aki "megérdemelt" igazságszolgáltatást nyújt azoknak, akik saját maguk vagy mások ellen vétettek. Jigsaw karakterének összetettsége miatt sok néző empátiát vagy legalábbis intellektuális érdeklődést tanúsít iránta.
Egy itthon kevéssé ismert sorozatban, a You címűben Joe Goldberg egy zaklató sorozatgyilkos, akinek belső monológjai gyakran indokolják és racionalizálják tetteit a nézők számára. Joe egy diszfunkcionális romantikus hősként jelenik meg, aki extrém módon küzd azért, hogy megtartsa azt, akit szeret. Bár szörnyű bűncselekményeket követ el, a nézők mégis hajlamosak együttérezni vele, mert a sorozat gyakran az ő nézőpontjából mutatja be az eseményeket, így szinte úgy érezzük, hogy megértjük indítékait. Joe karaktere karizmatikus, intellektuális, és romantikus vágyai miatt sokan inkább szurkolnak neki, mint elítélnék.
A Halállista című japán anime és film egy másik példa arra, amikor a nézők szimpatizálhatnak egy sorozatgyilkossal. Light Yagami, a főszereplő, egy természetfeletti könyv birtokába kerül, amellyel megölheti azokat, akiket megnevez. Light erkölcsi dilemmába kerül, mert kezdetben a bűnözőket akarja elpusztítani, de később hatalomvágy vezérli tetteit. A nézők gyakran moralizálhatnak a karakterével kapcsolatban, de sokan mégis Light mellé állnak, mert megpróbál egy "jobb világot" létrehozni, még ha szörnyű eszközökkel is.
Neki már nincs vesztenivalója. Jigsaw akcióban.
Persze ezek után jogosan merülhet fel am krédés, hogy nézőként miért szurkolunk egy sorozatgyilkosnak?
Sok sorozatgyilkos karakter összetett morális helyzetekben találja magát, ahol a nézők nehezen tudnak tisztán ítélkezni felettük. Például Dexter Morgan vagy Jigsaw esetében a gyilkosságokat egy magasabb erkölcsi céllal indokolják, ami lehetővé teszi, hogy a nézők ne egyszerűen gonosztevőként tekintsenek rájuk, hanem komplex, árnyalt karakterként. Az ilyen kétértelműség lehetőséget ad a nézőknek, hogy együtt érezzenek a karakterrel, vagy legalábbis megértsék őt.
A modern popkultúra kedveli az antihősöket – azokat a karaktereket, akik nem követik a hagyományos erkölcsi normákat, de mégis vonzóak. Az antihősök gyakran azok az alakok, akik szembeszállnak a rendszerrel, vagy akiknek a „szabályokon kívüli” tetteik valamilyen igazságtalanságot próbálnak helyrehozni. A sorozatgyilkosok néha antihősökként jelennek meg, és vonzóvá válnak, mert a nézők látják bennük azt a bátorságot, hogy olyan dolgokat tegyenek meg, amiket a társadalom vagy az igazságszolgáltatás nem képes.
Számos sorozatgyilkos karakter intelligens, karizmatikus és manipulatív, ami vonzóvá teszi őket. Hannibal Lecter vagy Patrick Bateman esetében a nézők gyakran elbűvölődnek az intelligencián és a személyiség erején, még akkor is, ha a tetteik erkölcsileg elítélhetők.
Amikor a sorozatgyilkosok olyan embereket ölnek, akik "megérdemlik" a halált, a nézők igazságot látnak az ő tetteikben. Dexter vagy Jigsaw például nem véletlenszerű áldozatokat választ, hanem azokat, akik valamilyen bűnt követtek el. Az önbíráskodás vonzereje különösen erős, amikor az igazságszolgáltatási rendszer kudarcot vallott.
Összességében elmondhatjuk, hogy bár a sorozatgyilkosok alapvetően negatív karakterek, számos filmes és televíziós produkcióban a nézők mégis szimpatizálhatnak velük, és akár nekik is szurkolhatnak. A morális kétértelműség, az antihősök vonzereje, a karizmatikus személyiség és az igazságérzet kielégítése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézők elmerüljenek ezekben a karakterekben, és néha a sorozatgyilkos oldalára álljanak.
Ennyi volt mára a MovieGeek, itt a Nagyvászon és Hangszóró blogon.
A jövő héten a horrorhónap utolsó felvonásához érkezünk; egy nem mindennapi filmet hozok neked a múlt hónapban megkezdett TrashMovie szekciónkban. És persze ugyanúgy érkezik majd csütörökön a menetrend szerinti MovieGeek poszt is.
Addig is, nézz szét itt a blogon és ha bármi kimaradt, nosza, ugorj neki. :)
A képek ismét a Film-Grab.com oldalról jöttek.
A hétvégére jó filmezést, jó pihit. Tali legközelebb.
Addig is
Csuborkáscukorka!
Faszi