Megjegyzés: eredetileg egy cikkben szerettem volna összefoglalni Batman karakterének filmes megjelensését, de szokás szerint magával ragadott a téma és minél mélyebbre merészkedtem ebben a képzeletbeli denevérbarlangban, egyre több oldal telt meg a gondolataimmal. Szóval úgy dönöttem, hogy alkotónként osztom fel a gondolataimat.

A következőkben Tim Burton és Michael Keaton vízióját boncolgatom.

Jövő héten jön a Schumacher/Kilmer/Clooney éra, majd értelemszerűen Nolan/Bale, utána Snyder/Affleck, végül Reeves/Pattinson és James Gunn kerül majd egy szekcióba. Lesz külön poszt - a tervek szerint - a filmzenéről és Batman pszichológiájáról, de ez utóbbi kettő még alakul. Szóval ha szereted Batmant (vagy legalább nosztalgiázni a róla szóló filmeken), akkor most egy darabig el leszel látva olvasnivalóval. Köszi, hogy itt vagy!

A jel az égen sosem az igazságot hívta. Hanem azt, aki elég összetört volt ahhoz, hogy válaszoljon rá.

 “Ki lennél, ha szuperhős lennél?”

Azt hiszem, sokaknál elhangzott ez a mondat az óvodában, az iskolában, esetleg barátok között pár sör után. Van egy nagyon érdekes és mély vonzódásunk a hősökhöz. Olyan régóta vonjuk őket pátoszos fénybe, hogy talán már nem is tudni, ki volt az első az emberiség történetében. De vágyunk rájuk, szükségünk van a létezésükre. Azt hiszem, ebből a vágyból indultak ki aztán a vallások, mert kellett egy hős, aki igazságos, aki megvédi a gyámoltalant és őszintén, ki ne érezte volna legalább egyszer áldozatnak magát az életében? Ki ne örült volna egy “mindenható” hősnek, aki odalép és megmenti a “gonosztól.” 

Nekem a válasz a kérdésre egyértelműen Batman. Az első perctől kezdve szerelem szövődött ezzel a karakterrel, mert valamit már gyerekként is eltalát bennem. Azt hiszem, már akkor éreztem, hogy odabent, a lelkem egy titkos zugában sokszor én is pont ilyen vagyok. Komor, elemző, megfigyelő. Vonzó számomra ez a karakter, az intelligenciája, az állóképessége, a reflexei. És bár tudom, átkozott életet él, nekem ő a legigazibb a modern hősök közül. 

A moziban találkozunk először, amikor itthon is bemutatták Tim Burton megaprodukcióját 1989-ben. A képregény kicsit később jött, azt hiszem pár hónappal később indult itthon a forgalmazás, de azóta folyamatosan jelen van az életemben a figura. Az összes füzetet megkaptam gyerekkoromban, minden filmet láttam, a Mindörökké Batman  kivéltelével mindet moziban (sajnos pont egyes kaptam valamiből aznap a suliban amikor nálunk vetítették és anyu nem engedett el rá :D), és még a Batman és Robin-ért sem haragszom. Ha már béna lett a történet, legalább szexisek voltak a ruhák. 

Tudom, hogy nagy a harc a fandomok között, mindenkinek megvan a saját kedvence és még azok is, akik nem rajonganak hivatalosan a figuráért, még ők is képesek harcba szállni a fórumokon, ha a saját favoritjukat kell megvédeni.

Sokáig én is hevesen kiálltam a Burton/Keaton páros mellett. Védtem őket, holott nincs rá szükség. Senkit sem kell meggyőznöm ennek a duónak a legitimitásáról. Hiszen minden rendező és színész annyira másképp nyúlt hozzá ehhez a történethez, hogy mind megérdemlik a helyet a panteonban. Igen, még a Batman és Robin is. Legalább tudjuk, hogy ilyet még egyszer nem kérünk. 

A következőkben tehát Batman filmes megjelenését elemezzük 1989-től napjainkig. Már az elején figyelmeztetlek: ez nem elemzés, hanem gótikus-fanboy szívroham, szerelmeslevél bal kézzel írva, miközben a jobb kézben ott a Joker-kártya, és minden mondatot egy Danny Elfman-téma kísér.

Ami még fontos: tudod, nálam ízlésen nem vitatkozunk. A mások által “rossznak” titulált film is jelenthet valakinek nagyon sokat, szóval, tartsuk tiszteletben egymás érzéseit. Szerintem amúgy is ideje a filmes közösségnek elhagyni a másik ízlésének fikázását és megértéssel fordulni egymáshoz. Hiszen ugyanazt a hőst imádjuk. És miért lenne baj, hogy nem ugyanazért?

Szóval jogos a kérdés, ki a legjobb Batman és kell e egyáltalán választani? Gyere, indulunk. Az úton a barlang mélye felé rengeteg SPOILER vár, szóval ne rinyálj, ha lelőttem pár poént. ;)

A téma nem gyerekeknek való, és a szöveg bizonyos aspektusai miatt, csak 18 éven felülieknek ajánlom ezt a posztot. 

Ez nem egy hős arca. Ez a gyász emlékműve, amit a megsebzett lélek állított.

Mielőtt hozzákezdünk a filmekhez, nézzünk körül a figura háza táján, hiszen épp őt szeretnénk megérteni és megpróbálni megtalálni a legtökéletesebb interpretációt, szóval lássuk ki is ez furcsa lélek, aki lassan száz éve járja az éjszakát, gyógyírt keresve mély, lelki sebeire.

A figurát Bob Kane alkotta meg és legelőször 1939. májusában jelent meg a Detective Comics (DC) hasábjain. Az évtizedek alatt a karakter sokat változott. Nem csak az alkotók és a főszerkesztők, de a politika és a szociológia is formálta, éppen az aktuális hangulat és felfogás szerint.

A női karaktereket (Batgirl, Batwoman) például annak köszönhetjük, hogy 1954-ben egy amerikai pszichológus Fredric Wertham, a Seduction of the Innocent című könyvében a Batman-történetek légkörét homoszexuálisnak és nőellenesnek nevezte. Megítélése szerint Batman és az első Robin, Dick Grayson a homoszexuálisok vágyálmaihoz hasonló életet élnek. Ettől a kritikától megijedve aztán a képregénykiadók megalkották a Comic Code-ot, egy cenzúrát, amelyet saját kiadványaikon gyakoroltak.

Batman karaktere már a '70-es évek végétől kezdve visszakapni komorságát, de csak a ‘80-as években tért vissza a füzetekbe igazán az, amit az '50-es és '60-as évek cenzúrája, illetve az Adam West-féle tévés paródia szinte teljesen elmosott. A The Dark Knight Returns (Frank Miller, 1986), az Arkham Asylum (Grant Morrison, 1989) vagy a Batman: Year One (Miller és Mazzucchelli, szintén 1987) mind azt üzenték: ez a figura nem a gyerekeké többé. Nem is lehet, hiszen egy pszichológiailag megtört, komplex és gyakran morálisan is megkérdőjelezhető ember áll a történetek fókuszában. Vagyis a gagyiból elindultak a reális felé.

A képregények ekkor kezdtek el valódi pszichológiai mélységet rendelni a karakterhez: Bruce Wayne már nemcsak gazdag és ügyes harcos, hanem egy trauma túlélője is, akit ez a trauma motivál és deformál is egyben. Ez filmes szempontból óriási lehetőség volt – és Burton ezt nagyon is megérezte. Keaton Batmanje, mint ahogy azt mindjárt láthatjuk, nem a hősmaszk alá rejtett „valódi én”, hanem egy identitáskonfliktusban élő ember – pont, mint Miller vagy Morrison Batmanjei.

A '80-as évek modern képregényei a hős fogalmát is újraalkották: a jó nem feltétlenül szép, hiszen a Batman-féle igazságosztás gyakran inkább megszállottságnak tűnik, mint erkölcsi felsőbbrendűségnek. A kérdés, hogy vajon Batman tényleg hős-e, vagy csak egy jól irányított őrült – nos, ez az ambivalencia végre mozgóképre is átkerülhetett, és képes volt egy érettebb közönséget is megszólítani. 

A modern képregények – különösen a fenti három – már Gotham Cityt is karakterként kezdték kezelni. Egy romlott, cinikus, fojtogató város, amely szörnyetegeket kreál. Ez a városi atmoszféra Burton filmjeiben gyönyörűen megjelenik, egyik örökségeként a képregényes forradalomnak. Vagyis ezek legitimizálták a filmes adaptációt.

Ez az új Batman már nem nevetséges, nem gyerekes, nem gagyi és ez a stúdióknak is lehetővé tette, hogy valami súlyosabb, felnőttesebb történetet álmodjanak a vászonra. És itt jön a képbe Tim Burton víziója, amely a gótikus horror és a képregényes túlzás határán egyensúlyoz – pont, mint a modern képregényfüzetek.

A ’80-as évek vége az USÁban a fáradó idealizmus és belső feszültségek kora volt. Az évtized derekán Amerika még a gazdasági optimizmus, a hidegháborús retorika és a „családi értékek” felszínes biztonságában élt. De az évtized végére a Reagan-éra kezdett kifulladni. Egyre jobban nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. A bűnözés rekordmagas volt a nagyvárosokban, crackjárvány pusztított, és a lakosság egy része kiábrándult a politikai vezetésből.

Vagyis a gothami hangulat nem fikció volt. New York és más nagyvárosok szinte élhetetlenné váltak. A rendőrség és a bűnözők között kiéleződött a harc, miközben a társadalom valakit hibáztatni akart az egyre rosszabbodó helyzetért. A média - természetesen - felnagyította az erőszakos bűncselekményeket, ezáltal kialakult egyfajta „pánikkultúra”. Mind a bűnözők démonizálása, mind az utcai erőszak dramatizálása a „jó vs. gonosz” narratívák mentén történt. Gotham városa tulajdonképpen ennek a kollektív félelemnek lett a szimbóluma – egy hely, ahol már csak egy éjszakai igazságosztó képes fenntartani a rendet. Ebben a klímában Batman tökéletes figura volt: egy kívülálló, aki nem hisz az intézményekben, de mégis akar tenni valamit – a maga módján.

A nézők is egyre keményebb hősökre vágytak. A korszak nagymenő akciófilmjeiben, – John McClane (Die Hard), Rambo, Terminátor – a hősök eldurvultak, mert a világ is keményebb lett. Batman viszont már korábban is magában hordozta ezt a sötétséget, csak addig ezt az oldalát elnyomták a gyerekesnek tűnő felfogással. Most viszont a modern képregények és a társadalmi hangulat együtt hozták felszínre ezt a mélyebb, sötétebb Batmant.

Gotham nem egy város. Inkább egy elátkozott emlékmű, amit félelemből emeltünk, acélból kovácsoltunk, árnyékból formáltunk – hogy elrejtsük mindazt, amit nem volt bátorságunk megjavítani.

Batman - Burton/Keaton (1989)

Burton látomása ezért robbant akkorát. A korábbi csillivilli, bugyuta Batman helyett egy tökös csávót kaptunk, aki bár lelkileg nem a legkiegyensúlyozottabb, de mégis mer és akar is tenni valamit. A korszak szempontjából különösen izgalmas, hogy a Burton-féle Batman filmekben nem csak a látvány és hangulat volt újító, hanem az is, kit választottak ki a szerepekre.

Michael Keaton mint Batman/Wayne merész választás volt, hiszen a közönség addig csak egy neurotikus komikusként (A kispapa, Beetlejuice) ismerte a kis termetű színészt. De Keaton pont ezért működött, mert nem próbálta "megtestesíteni" Batmant, hanem képviselte a karaktert – csendes düh, pszichés törés, kívül rideg, belül kaotikus.

A ’80-as években a közönség még amúgy is fogékony volt az „ember a maszk mögött” típusú drámákra – és Keaton ezt hozta, nem pedig egy izomkolosszust. A későbbi castingok során pont ez veszett el: a testalkat és a fizikai jelenlét dominált a lelki tartalom helyett. Keaton játéka nem azt mondta: “Nézz rám, hős vagyok.” Azt mondta: “Nem tudom, mi mást kezdhetnék azzal, ami vagyok.” És ez sokkal őszintébb volt egy robusztus Batmannél.

Ráadásul a gonoszok sem csupán szörnyek, hanem jól megírt, eljátszható szerepek. Nem csak Jack Nicholson (Joker), hanem Michelle Pfeiffer (Catwoman) és Danny DeVito (Penguin) sem díszletként funkcionáltak, hanem karaktertanulmányként. Emellett a Burton-korszakban a gonoszok is főszereplők voltak – nem CGI-effektek, hanem színészi eszközökkel épített figurák. Ez pedig visszanyúlt a klasszikus horror-gonosz hagyományhoz: a színész személyisége része a karakternek, amit nem elrejteni, hanem kiemelni kell.

Jack Nicholson Jokere azért olyan elementáris, mert Nicholson nem bújt el a karakter mögé, hanem Nicholsonként lett Joker. A vigyora, a szemvillanása, a hanglejtése – ezek a saját gesztusai. Nem alakította a figurát, hanem kibontotta magából.

A gonosztevőknél, főleg a horror és a pszichothriller világában ugyanis nem a realizmus a lényeg, hanem az archetípus, a hatás, a mítosz. És ezt nem CGI vagy maszkolás, hanem a színész szuggesztiója adja meg. A legemlékezetesebb gonoszok nem csak a karakter miatt élnek, hanem mert a színész „benne maradt” a képben. Nem takarta el a saját arcát, hanem ráírta a figurára. És megint: a közönség akkor még a színészi játékra is kíváncsi volt – nem csak a csatákra.

Csak kis mellékág, hogy Heath Ledger esetében is ez történt: a gesztusai, a hangja, a nyaldosása, a nevetése... ezek mind az ő „démonai”. A szerep nem elvette tőle az identitását, hanem beleírta azt a karakterbe. Joaquin Phoenix pedig egy egész életműnyi testi és lelki fájdalmat kanalazott bele az ő Jokerébe. Ezért volt olyan nyomasztó: mert ő maga volt a fájdalom – és nem csak eljátszotta azt.

Na, de vissza a 80-as évekhez. Már említettük, hogy ebben a korszakban a trauma, elidegenedés, kettősség volt az alaptónus (Reagan-éra vége, dekadens gazdag hősök, a kívül fényes, belül rothadó társadalom). Ehhez sokkal  jobban passzolt egy töredezett lelkű, belülről motivált hős és egy ugyanolyan komplex antihős. Egy Nolan-féle, racionális, „mindenre van tervem” típusú Batman túl steril lett volna ehhez az évtizedhez. Nem rezonált volna. 

Egy bánatból írt tündérmese utolsó pillanata. És a maszk mögött, legbelül ott bolyong egy férfi, aki még mindig önmagát keresi.

Na, de miért is alap az 1989-es Batman?

Először is, ez az első komolyan vett Batman-film. Batman addig főleg popkulturális poén volt (lásd az Adam West-féle campy sorozat, harsány színekkel, bumm-puff buborékokkal). Burton viszont ellentmondást nem tűrve azt mondta: Batman lehet komoly és sötét, sőt igazán annak kell lennie. Ezzel visszanyúlt a karakter gyökereihez, és elhozta a képregényes árnyaltságot a mozivászonra.

Igen, ez egy Dark fantasy – nem realista és nem is kell az legyen, mert így is komolyan vehető. Burton felfogásában Gotham sem egy valódi város – inkább egy gótikus rémálom, amiben minden túlzásként működik. Ez a mese-, és operaszerű tálalás segítette a közönséget abban, hogy elmerüljön a mitológiában és ne kérdezzen vissza minden logikai lépésnél. Ugyanis itt az eszme volt a fontos és nem a racionalitás.

Mint már említettem, Bruce Wayne is újfajta megközelítést kapott. Keaton nem akciósztár, nem izomember, hanem színész – tökéletes választás egy zavart, belső démonokkal küzdő figura eljátszására. Bruce Wayne itt nem egy álca, hanem ugyanaz az ember nappal is, mint aki éjjel – diszkomfortos, furcsa, érzékeny. Ez pszichológiailag előrébb járt sok kortárs karakterábrázolásnál.

Vagyis Burton és Keaton remekül oldotta meg a képregényelemek filmrevitelét. És nem úgy, hogy egy az egyben átemelt volna paneleket. Inkább érzelmileg és tónusában ragadta meg a korszak képregényes Batmanképét. A ’80-as évek közepétől kezdve (főleg a The Dark Knight Returns és a Year One után) a képregények már sötétebbek, pszichologikusabbak lettek. Ott jelent meg először hangsúlyosan, hogy Bruce Wayne nem csak álarcot visel – hanem szinte teljesen eltűnik a Sötét Lovag karakterében. Burton ezt vette át: nem a konkrét sztorikat, hanem a hangulatot és a karaktertörést. Nem „komikszos” filmet csinált, hanem egy olyat, amilyenek a képregények épp kezdtek lenni akkoriban – és ez a sorsszerű találkozás robbantotta fel az egész filmet.

Batman egyik legősibb belső konfliktusa a ”kettős identitás fájdalma” ami azt jelenti, hogy Bruce Wayne nem tudja eldönteni, hogy ki is ő valójában. Bruce Wayne, a milliárdos örökös, aki próbál emberként létezni? Vagy Batman, aki csak azért van „civilben”, hogy másokat ne riasszon el? És a nagy kérdés: vajon Batman csak egy álca, amit Wayne felvesz – vagy Wayne maga a maszk, amit Batman hord?

Burton szerint a Batman (1989) egy érzelmi horrorfilm – Bruce Wayne képtelen elengedni a múltat, így újra és újra visszabújik a maszk mögé. Nem küldetésből, hanem mert másképp nem tud élni. Ezért mondjuk azt, hogy nála Batman az „igazi”, és Bruce Wayne az álca – csak egy üres héj, amit mások kedvéért visel.

A Nolan féle verzióban ez egy kicsit más: ott Bruce tudatosan választja, hogy Batman csak eszköz, amit eldob majd, ha már nincs szükség rá. Nála Bruce az „igazi”, ő vállalja az éjszakai hősi szerepét – de emellett meg akarja tartani az emberi oldalát is. (Aztán persze ezt is bukja.) 

A jó képregényekben – például The Long Halloween, Hush, Ego, Batman RIP – ezt a kettősséget mindig boncolgatják az alkotók. Vagyis ki van a maszk mögött? A gyerek, aki elvesztette a szüleit – vagy a démon, aki megígérte, hogy többé senki nem fog szenvedni?

És attól függően, ki írja épp Batmant, más válasz születik. Burton verziója szerint az a srác ottmaradt a sikátorban – és csak egy árnyék tért vissza helyette. Ez pedig csak még tovább mélyült az 1992-es Batman visszatérben. 

Ő nem csupán válaszol a hívásra. Ő maga a hívás – egy árnyék, amit a saját legendája vet, és amit újra meg újra visszaránt a világ abba a szerepbe, amiből ő maga sem tud kilépni.

Batman visszatér - Burton/Keaton (1992)

Keaton Batmanje rengeteget változik ebben a filmben, ez pedig szándékos rendezői döntés volt – Tim Burton tudatosan sötétítette tovább a karaktert és a világát. Ugyanis Bruce Wayne ebben a filmben lassan eltűnik… A Batmanben még láttuk Bruce-t társasági eseményeken, próbálta a normalitás illúzióját fenntartani, volt egy-két jelenete, ahol emberként is működött – gondolj csak a Vicki Vale-lel való kapcsolatára vagy a pszichológiai dilemmáira.

A Batman visszatérben viszont Bruce Wayne szinte már csak álca. Nem megy sehova és alig találkozunk „civil” élethelyzettel. Mintha mostanra tényleg Batman lenne a valódi személyiség, és Bruce csak egy maszk, amit már nem is igazán akar viselni. A jelenlétének nincs valódi súlya, csak akkor létezik, amikor valamiért muszáj. Vagyis Batman elnyelte Bruce-t.

Szerintem a valaha filmre írt Denevérember sztorik legjobb és legmélyebb karaktere is ebben az filmben tűnik fel. Michelle Pfeiffer iszonyatosan jó alakításában, ő pedig Selina Kyle azaz Macskanő. A tükör, amibe muszáj belenézni.

Ugyanis ez a figura Bruce Wayne lelki tükörképe, de nála még radikálisabb az átváltozás. Ő is egy trauma által született újra, és nemcsak az éjszaka teremtményévé válik, hanem az önállóság, a bosszú, a szexualitás és a szabadság ikonikus szimbólumává. És mintha Bruce azonnal felismerné a nő tudathasadását, ami nem is csoda, hiszen ő maga is ugyanezt éli át. Mindketten ugyanazokkal az identitánsproblémákkal küzdenek, de míg Selina teljesen elengedi a régi énjét, Bruce még küzd a sajátjért – és ettől olyan fájdalmas és végzetes a vonzalmuk.

Ebből a karakterépítkezésből kiindulva nagyon érdekesnek tartom, hogy a Batman visszatér (és kisebb részben már az első Batman-film is) kifejezetten rezonál olyan társadalmi csoportok tapasztalataira, akik marginalizálva érezték magukat, és akiknek az identitása nem fért bele az akkori mainstream kultúra elvárásaiba – ilyenek például a melegek, a queer emberek, vagy tágabban: bárki, aki „másként” él, másként érez, másként néz ki, mint amit a társadalom elfogad.

Burton karakterei ugyanis nem titkolják a másságukat – hanem büszkán vállalják azt. 

Az árnyék csak azt rajzolja meg, amit a lélek már rég kiválasztott. Az a maszk... az mindig is ott volt.

Selina Kyle szelíd, alárendelt titkárnőként él, akit szó szerint „megerőszakol” a hatalmas férfiak világa, amikor a főnöke Max Shreck kilöki az ablakon. A halála utáni újjászületése egy öntörvényű, hiperszexuális, harcias nő, aki nem hajlandó többé alávetni magát senkinek – és ez a változás sok queer néző számára hasonlít a „coming out” élményéhez: „Én most már tudom, ki vagyok, és nem kérek a hazugságokból.”

A Pingvin is hasonló utakon jár. Nála a deformált test, az elutasítottság, a gúny, a gyermekkori trauma, a társadalom peremére szorítottság van a kalapban– egy olyan karaktert látunk, aki nem elég „szép” vagy „normális” ahhoz, hogy szerethető legyen, és ezért bosszút forral. Az ő alakja is nagyon ismerős lehet azoknak, akik “másként” nőttek fel, elutasítva a „normáktól”.

A szuperhős-műfaj egyik alapélménye az, hogy kettős életet élnek a szereplők – a „maszk” alatt valójában az igazi énjük van. Ezért is rezonál annyira sok nem konvencionális identitással élő ember ezzel a zsánerrel: a titkolózás, az önmegtagadás, a rejtőzködés, majd az önazonosság keresése központi téma ezekben a történetekben. Bruce Wayne/Batman egy érzelmileg elfojtott, identitásában kettészakadt ember, aki csak éjjel tud önmaga lenni. Selina/Catwoman pedig a felszabadulás, a düh és a szexualitás felszínre törése, amivel ugyanúgy nem tud mit kezdeni a világ.

Vagyis a Batman visszatér már-már egy queer gótikus melodráma. (Ne röhögj!) Burton filmje stílusában és dramaturgiájában is sokkal közelebb áll egy klasszikus gótikus operához, mint egy szuperhősfilmhez. A szereplők nem egyszerű karakterek, hanem drámai, túlfűtött identitásmetaforák. És ez a fajta túlzás, stilizáció és „drámázás” nagyon is ismerős a queer esztétika világából (gondolj csak pl. a camp hagyományra, vagy akár a drag-re, mint jelenségre. Tele van átváltozással.).

A három fő karakter (Batman, Catwoman, Pingvin) mind sérült, traumatikus múlttal és kettős identitással él, és egy ponton szembefordulnak a társadalom elvárásaival. Mintha a film azt mondaná: a világ, amelyben élünk, nem nekünk való – de akkor majd építünk egy sajátot, bármennyire kaotikus is.

És bár nem mondom, hogy annak készült, de a Batman visszatér egyfajta queer allegóriaként is olvasható: arról szól, hogy milyen érzés másnak lenni, milyen nehéz az identitásunkat elfogadni, megélni, felvállalni, és milyen következményei vannak annak, ha a világ nem fogad el minket olyannak, amilyenek vagyunk. És Tim Burton ehhez nem didaktikusan nyúlt, hanem vizuálisan, érzelmileg és mitologikusan – pont úgy, ahogy a legjobb tündérmesék vagy rémálmok teszik.

Burton most sem realista filmet csinált, hanem egy sötét, gótikus pszichodrámát, ami helyenként már groteszk mese vagy tudattalan utazás. A hangulat is álomszerű, egész Gotham feldíszítve karácsonyi dekorációval, mégis rideg és nyomasztó; a Pingvin egy horrorisztikus torzszülött, aki a társadalom pereméről indul; Max Shreck kvázi egy vállalati démon, akitől távol áll minden valós erkölcsi törvényszerűség. Batman pedig ebben a világban nem hős, hanem egyfajta szomorú árny, aki próbál irányítani, de maga sem tudja pontosan, ki ellen harcol. És lehet, hogy néha nem is akar győzni – csak megérteni.

A Batman visszatér Batman belső világának kivetülése. Már nem arról szól, hogy egy férfi jelmezben harcol a bűn ellen, hanem arról, hogy mit tesz a trauma, a magány és a feldolgozatlan gyász egy emberrel, ha túl sokáig marad egyedül a sötétben.

Igen, ez a Batman még mélyebbre süllyed, a szeretet és a kapcsolat esélyét is elveszíti, és ezzel még tragikusabb és még árnyaltabb karakterré válik. Ezért is mondják sokan, hogy Burton második filmje valójában nem is folytatás, hanem egy gótikus opera.

Voltak, akik túl soknak tartották. Túl sötétnek. Túl furcsának. De mi van, ha ez a pillanat – egy szörnyeteg, aki gyászol a hóesésben – volt a film egyik legőszintébb pillanata?

A Batman visszatér önmagában zseniális, de sajnos a film már akkori is inkább üzlet volt, mint művészet és mondanivaló. És a jegyeladás csak egy dolog. A '90-es évek elején már kötelező volt a merchandise, sőt a legtöbb lóvét éppen ez hozta a stúdióknak. A film látványvilága és mély mondanivalója megrémítette a gyerekeket, a szülők dühös leveleket írtak a stúdiónak, a média pedig szokás szerint addig fújta a mocsokkal teli lufikat, míg a Warner beijedt. Mintha csak elfelejtették volna, hogy miért tért vissza a komorság Batman világába. 

A Batman visszatér körüli botrány valójában az egyik első látványos példája annak, amikor a nézői elvárások és felháborodás közvetlenül beleszólt a stúdió döntéseibe – vagyis nem csak utólag minősítettek egy filmet, hanem már előkésztek egy következményt: a változást.

A Batman visszatér nem gyerekfilm – de sokan annak hitték. Sőt, maga a stúdió is valmaiért így pozicionálta. A McDonald’s Happy Meal kampány, a játékfigurák, a Warner marketingje mind arra utalt, hogy ez családi szórakozás lesz – de ehelyett kaptak egy szado-mazo bőrruhás Macskanőt, véres harapásokat, elhagyott gyerekeket, groteszk testeket és perverz utalásokat. Ez sokaknál (főleg konzervatív szülőknél) megbotránkozást váltott ki.

És a közönség nemcsak felháborodott – reakcióra kényszerítette a stúdiót. A szülői panaszok, a vallási csoportok tiltakozásai és az üzleti partnerek visszahúzódása (pl. McDonald’s) olyan mértékű nyomást gyakorolt a Warnerre, hogy Burton-t levették a következő filmről (csak producerként térhetett vissza), és megszületett a sokkal könnyedebb, színesebb, merchandising-barátabb Schumacher-féle Mindörökké Batman, amit egyértelműen a botrány elkerülésére szabtak. Ez az eset megelőlegezi azt a fajta közönség–stúdió dinamikát, amit ma már természetesnek veszünk: hogy a nézők (vagy a leghangosabb rétegeik) formálják a franchise-ok irányát.

Persze nem az első ilyen eset a filmtörténetben – korábban is voltak példák rá, hogy nézői vagy cenzori visszajelzések befolyásolták a filmgyártást (pl. a Hays Code, vagy a 70-es évek erőszakos filmjei után jött PG-13 rendszer kialakulása). De a Batman visszatér az egyik első látványos példa a modern franchise logikában, ahol a nézők, szülők, partnerek nem csak véleményt mondtak, hanem visszafordítottak egy kreatív irányt. Innen kezdve a stúdiók egyre jobban figyeltek a közönségi backlash-re, és elindult az a korszak, amit ma „fandom influence”-ként ismerünk. A Batman visszatér bojkottja korai és fontos mérföldkő a nézői beleszólás történetében, és a mai napig visszhangzik a franchise-filmek készítésében. 

A 20. század utolsó, valódi Batman-képkockája. Gótikus, tragikus, lélekből varrva. Aztán jöttek a gyávák – akik a mítoszt eladták műanyag figurákért cserébe.

Jövő héten innen folytatjuk. Schumacher/Kilmer/Clooney kerül nagyító alá és mindent átbeszélünk majd rólunk. 

Van egy másik ciksorozatom, amiben már kicsit tárgyaltam Batmanról, viszont ott a fókusz a kéregényfilmek múltján, jelenén és jövőjén van. Itt olvashatod. 

Egyébként a horrort is képes vagyok darabokra szedni. The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear (A 80-as évek horroröröksége -  A félelem árnyai) című könyvem a legjobb példa rá. Ha bírod az írásaimat, na meg az angol nyelvet, érdemes lesz majd kézbe venni. (Már ha szereted a démonokat, a VHS kazettákat és az őszinte beszédet.) Ha érdekel, miért volt más akkor a horror, és hogyan lett belőle ipari sablon vagy épp művészi kiáltvány, már rá is vetheted magad az Amazonon. (A link a német Amazonra visz.)