Srácok, katasztrófa, ami a kommentszekciókban zajlik az Alien: Föld kapcsán. Mintha összekevernétek a streminget és a mozit egy étteremmel:

„Hozzanak egy Alien-levest, de ne túl filozofikusat, a xenomorph legyen ropogós, és a végére kérnék egy Ripley-parfét.”

Ha ilyet kértek, sem az Alien-t, sem a sci-fi horrort nem értitek. Aztán meg csodálkoztok, hogy nem pont úgy tálalják, ahogy elképzeltétek. Bizonyos szintig érthetőek a rajongói elvárások, de nekem egyre inkább az jön át, hogy

nektek semmi sem jó. 

Ha előzménysztorit adnak, mint Scott a Prometheus-szal, hőbörögtök, hogy nincs benne Xenomorph. Ha jön a Covenant, akkor az a baj, hogy nem ilyet akartatok. A Romulus története szerintem az egyik legbénább Alien filmek közül ha céltalanság kell, ott az Alien vs Predator), de ti úgy magasztaljátok, mintha újra feltalálta volna a zsánert. Közben nem ad többet, mint egy retro gyorséttermi menü: korrekt, ismerős, laktat, de nem kiemelkedő. Ilyenkor érzem igazán, mennyire imádtok csípőből lesajnálni mindent, ami nem a fejetekben létező ideális Alien 3.0.

Ezzel a sorozattal végre mertek ellentartani a rajongói nyomásnak. Örültem, hogy a Disney bevállalt egy új irányt, és szerintem sikerült megtalálni az egyensúlyt: a horrormániás is kap újdonságot, a rajongó sem marad heti Xenomorph adag nélkül.

Erre megint az megy, hogy ez sem elég jó.

Végül is, tudjátok ti, mit akartok?

Vagy csak megy az óvodás hiszti: a csorba tányér rossz, a Vuk-mintás tányér nem jó, a Szaffi-mintás meg végképp nem. És közben minden újdonságot utáltok, mert nem olyan, mint a régi. Így elveszitek más kedvét is az evéstől. Sokunknak mindegy, milyen a tányér, amíg érdekes étel kerül rá.

Hiányzik a régi filmélmény? Persze. Kinek nem? De SPOILER:

Olyan nem lesz többet. Az csak egyszer volt. 

Ezen semmilyen kihisztizett film vagy sorozat nem változtat. Inkább értékeld, hogy neked megvolt az a pillanatod, ahelyett, hogy szétsírod más élményét a folyamatos toporzékolással.

Nem hagyod a filmeket reflektálni, nem engeded, hogy feldolgozzák a társadalom aktuális problémáit. Te rákényszeríted a saját élménykeresésedet, alternatív univerzumot építtetsz magadnak és utána csodálkozol, hogy nem működnek a filmek? 

Hány Batman-rajongó nyavalyoghatna a harmadik Burton-filmért? Biztosan sokan. De lenne értelme? Semmi. Az az idő elmúlt. . Ott van az Igazság Ligája. Mit adott neki a Snyder cut? Semmit. Semmivel nem lett jobb, csak hosszabb. És unalmasabb.

Most szólok, az Alien: Föld nem lesz sem A Nyolcadik utas a halál, sem A bolygó neve: Halál. És elképesztő, hogy ezt bárki elvárja. Ahelyett, hogy értékelnéd az újítást, marad a lehúzás.

A kedvenc kommentem:

„Hát már az 5. részt kezdem, de ez szr…”

Ha öt részt megnéztél, akkor annyira mégsem sz*r. Vagy ha igen, akkor minek nézed? Hogy puffoghass a Facebookon vagy a MaFabon? Ettől nem leszel szakértő.

Inkább hagyd, hogy mi, akik örülünk az újdonságnak, kiélvezhessük, hogy végre van valami finom kaja. Mert nekünk mindegy, hogy Szaffi vagy Vuk van a tányéron, a lényeg, hogy az étel jó legyen. És ez most elég faja.

Tessék, itt az én álláspontom, amit bármikor meg is védek:

Az Alien: Föld egy baromi jó sci-fi horror sorozat.

Akár van benne Xenomorph, akár nincs. Vagyis, akár tetszik neked, akár nem. 

Most pedig te jössz. Kommentelni szabad, hörögni meg úgyis fogsz.

Sok a SPOILER! Vigyázzatok!

A Fantasztikus 4-es Galactus vadászaton. 

Ó, azok a régi szép idők! Amikor lepkehálóval kellett befogni a szuperhős filmeket, mert annyira ritkák voltak. Pedig már a 90-es években látszott, micsoda sikereket hozhat egy-egy jobban sikerült darab. Nem elég, hogy a moziban kasszát robbantottak, de még a videotékában is fel kellett iratkozni rájuk. Ha jóban voltál a tékással, hamar megkaptad. Ha nem, akkor maradt a rojtos szélű, glitches szalag, 6-8 hónap után, amikor a tömeg végre már ráunt. 

Vagyis a szuperhős filmekre mindig is volt kereslet. Ez nem is lehet kérdés. Szinte még el is vártuk az alkotóktól, hogy folymatosan próbálkozzanak jó, látványos és érdekes formában elénk varázsolni a kedvenc képregényhősünket. És ne adják fel, még akkor sem, ha nem sikerül. 

Na jó, a Batman & Robin után talán jogos volt visszavonulnia a Warner-nek a tervezőasztalhoz és kivárni a megfelelő rendezőt és színészt. 

De akkor is, kellettek nekünk a hősök. Már akkor tudtuk, hogy szükségünk van rájuk, amikor láttuk Christopher Reeve-et elrepülni a Nap felé. Akartuk őket. Csak egy bibi volt. Nem tudtuk, hogy mit kívántunk. 

Eleinte csak kis adagokban jöttek, épp annyira kábítva minket el, ami kitartott a következő filmig. Mi pedig megőrültünk a tudattól, hogy láthatjuk őket a vásznon. Az alkotók pedig egyre nagyobb dózisban tolták belénk a cuccot, míg végül a stúdiók totálisan túladagolták a közönséget. Később majd próbáltak újra lelkesedést szítani, serkenteni a fogyasztást, de már nem működött semmi. Mert valahogy közben ők is kiégtek. 

Igazság szerint, én már el is temettem a képregényfilmeket. Itt van róla a cikkem, olvasd el, ha kíváncsi vagy rá.

Na, ebbe a közegbe érkezett meg a Fantasztikus 4-es: Első lépések. Aminek a Disney/Marvel nem csak azt a feladatot adta, hogy beindítsa a Marvel Univerzum legújabb fázisát, de emellett még újra a hősök bűvkörébe is kellene vonnia a nézőt.  

Őszinte leszek, nem hittem benne. Sőt, még bosszankodtam is rajta: Baszki, tényleg? Nem unják még? Megint újrakezdik? És pont a Fantasztikus Négyessel?

Pár szóban a négyes és az én kapcsolatomról: kicsit több, mint a semmi, de nem sokkal. Képregényben a Pókember meg a Marvel Extra füzetekben olvastam róluk, a Galactus per című történetük kifejezetten tetszett, de náluk is befigyelt az a probléma, ami a Marvelnél folyamatosan megjelenik: a gonosz karakter általában izgalmasabb a hősnél. 

Vasember? Ja tök buli a páncél, meg hogy ultra gazdag (amit amúgy Bruce Wayne-től koppintottak, de rá se ránts), na de a Mandarin! Micsoda egy antagonista! Nem technológiai ellenfél és épp ez a zseniális benne.

Amerika Kapitány? Na ne, főleg ha ott áll vele szemben Vörös Koponya, vagy később a fia, Zémó Báró. 

És akkor itt is a Fantasztikus Négyes. Persze, mindegyikük képessége remek, na de Victor Von Doom? Galactus? Szinte semmik mellette.

És igen, nem volt rossz a 2005-ös film, külön szexi volt Jessica Alba és Chris Evans (nagyon menő és ritkaság, hogy minden néző talált magának valami szemet gyönyörködtetőt a filmben– és nem csak vizuálisan, ezért jár az extra pont). 

A 2007-es A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó viszont nem sikerült és ezt eléggé sajnáltam, mert az Ezüst Utazó nagy kedvencem volt. Ha választhatnék, hogy egy VR élményben kinek a bőrébe bújjak, őt kipróbálnám. 

Szóval, ha csalódás volt is, túléltem. Mert igazán sosem érintett meg ez a négy karakter. Talán emiatt is voltam ideális alany arra, hogy megnézzem ezt a mostani filmet. Ugyanis mindig a rajongóknak a legnehezebb. Örültem, hogy most nincs rajtam ez a teher. 

Johnnynak nem kell sokat hisztizni az új űrruhákért. Mindent a családért, ez a film mottója.

És akkor a filmről. Jó volt, de nem szállt el tőle az agyam. Nem lökött ki a világomból, mint ahogy A szer tette pár hónappal korábban és nem is olvadt el a szívem, mint amikor a Wicked-et néztem. Persze közben rájöttem, nem is kell, hogy így történjen, hiszen ez a film nem igazán nekem készült, nem én vagyok a célcsoport. Maximum annyit fedünk le együtt, hogy szeretem a képregényfilmeket, ez pedig az volt. 

Ettől függetlenül sokkal jobb lett, mint vártam. Valahogy kerek lett az egész, minden bekattant a helyére. Már a cím választás is szuper. Egyszerre utal a csapat első lépésire, a Marvel újrakezedésére. Reed és Sue a szemünk láttára válik szülővé, a kisfiuk Franklin is az első lépéseit teszi és maga a Fantasztikus Négyes is rálép a családként funkcionálás útjára. Szóval sok sok első lépés van a filmben, ez pedig csak úgy simogatja a filmmániás lelkemet. Lám, lehet ezt úgy csinálni, hogy a moviegeek-ek is jól szórakozzanak. 

A sztoriról nagyvonalakban annyit, hogy négy évvel vagyunk a csapat űrbeli balesete után, amikor is a kozmikus sugárzás miatt módosult a genetikájuk és különleges képességekkel gazdagodtak. 

Reed Richards képes lett megnyújtani a testét minden irányba. A felesége Sue Storm, azon kívül, hogy láthatatlanná tud válni, erőtereket is képes generálni. Aztán ott van még Sue tesója Johnny Storm, az Emberi Fáklya, aki lángra lobbant testtel tud repülni és végül mindenki haverja Ben Grimm, akiből egy kőszörny vált és emberfeletti erőt kapott a sugárzástól.

Szóval, eltelt négy év, nagyjából megszokták az új helyzetüket, és tiszta szívjóságból mentik meg újra és újra a világot. (Mondjuk ennek is van egy szép olvasata, ajánlása az emberiség felé. Több önfeláldozással talán tovább húzná ez a bolygó.) Közben Sue terhes lesz és nem sokkal a szülés előtt megérkezik Shalla-Bal (aki elvileg az Ezüst Utazó), ő pedig nem más, mint a bolygófaló Galactus előhírnöke. Ő adja minden földlakó tudtára, hogy Galactus hamarosan felfalja a planétát. Hőseink nem törődnek ebbe bele és nekivágnak, hogy a hírnők útját követve megakadályozzák ezt a galád tervet.

Érdekes volt, hogy egyik karakter szuperhős nevét sem használják igazán a filmben. Tehát Mr. Fantastic csak Reed Richards, És Ben sem A Lény, csak Ben. Sőt, az Ezüst Utazóra is csak Shalla-Bal-ként hivatkoznak. Ő egyébként hímnemű a képregényben és nem tudom, hogy azért váltott-e a filmre nemet, hogy hivatkozási pont lehessen Johnny korábbi, rosszul sikerült kapcsolataira. Mondjuk Johnny más történeti szálat nem kapott, szóval élek a gyanúperrel, hogy ez lehet a háttérben. Egyedül Galactus tartotta meg az “szupergonosz" nevét, az ő hátteréről keveset tudunk meg. De egyáltalán nem baj az, hogy nem terhelték tele vele a sztorit.

A film látványa pazar. A vizuális világ erősen retro-futurista – vagyis úgy képzeli el a jövőt, ahogy azt az 1960-as évek sci-fijei látták: gömbölyű formák, csillogó panelek, analóg kijelzők, menő űrruhák, kék-fém színvilág, és egy csipet nosztalgikus optimizmus.

Ez a stílus tökéletesen illik a Fantasztikus Négyes eredeti képregényes szelleméhez, hiszen ők voltak a Marvel első családi szuperhősei – akik nem katonák, hanem tudósok, felfedezők, űrutazók. A film látványvilága visszanyúl ehhez a klasszikus aranykorhoz. Mindeközben a trükkök modernek, a látványtervezés is minőségi és megfelel a ma elvárhatónak. Ezek miatt ez lett az egyik legszebb Marvel film, amit az utóbbi időben láttam.

Talán ez annak is köszönhető, hogy a készítőknek sikerült egy olyan világot varázsolni a vászonra, ami egy lépéssel közelebb van a filmezés régi, díszletes korszakhoz. A CGI nincs annyira a képünkbe tolva, mint annó a Galaxis Őrzőiben, már nem csillogóan tökéletes, nem hideg és mesterkélt. Mintha a művészek igyekeztek volna egy kis tökéletlen valóságot is becsempészni a számítógép alkotta háttérbe. Nincs minden 10 percben egy robbanás vagy egy olyan harc, amitől kiég az agyunk. Inkább érzelmes, mint durva. Ha ez lesz az új irány, engem érdekel.

Nagyon jól sikerült a casting is. Tudom, többen is panaszkodtak Perdo Pascalra, amiért “sz*rul” játszik, viszont ne felejtsük el, Reed Richards egy nagyon racionális karakter. És tudod, imádok kötekedni, de nekem teljesen rendben volt, amit Pascal hozott a vásznon. Meg amúgy is, ezek a filmek nem az Oscar díjas alakításokról szólnak. Azokat tessék más féle filmekben keresni.

A legjobban eltalált karakter nagy meglepetésemre a Sue-t játszó Vanessa Kirby volt. A Láthtatlan Lány számomra mindig is láthatatlan volt, de ezzel a megformálással Kirbynek sikerült életet lehelnie a figurába és nem csak egy szuperképességű háziasszonyt láttam a vásznon, hanem egy erős nőt, akinek megvannak a saját elképzelései az életéről. Nem mellesleg az írók nekiadták az egyik legklasszikusabb női feladatot: a család összetartását. Jól állt Kirbynek a szerep és többet is adott, mint elvárható lett volna.

Ugyanez igaz Julia Garner-re, aki Shalla-Bal-t alakította. Igaz, nem érte el nekem azt a szintet, amit a képregény alapján elvártam volna a karaktertől, de mivel teljesen átírták a figurát, nem akarok kötekedni. Meglátjuk majd, hogy a későbbiekben hogy alakul a sorsa.

Vanessa Kirby-t imádtam. Az eddigi legjobb Sue Storm.

A film két legnagyobb “vesztese”, a soványka karakterívvel és kevés reflektorfénnyel a másik két srác a csapatból, Johnny és Ben. Nem zavarnak sok vizet, épp csak azért vannak jelen, hogy néha előremozdítsák a történetet. Ráadásul az írók finomítottak is rajtuk: Johnny kevésbé nagyképű, nem szájal sokat és nem is konkrétan az a bájgűnár, aki volt a korábbi változtokban. Ben sem akkora morcos tahó, mint azt megszokhattuk tőle. De jól is van ez így. Mert ha még ők is főszerepbe kerültek volna, hát végleg megfojtják a filmet, vagy 3 és fél órásra duzzasztották volna. Az pedig már nem működne. A kisbaba, Franklin miatt amúgy is a Reed-Sue páros kapta a fő történeti ívet, szóval ez is okés. 

Tehát a sztori egészen rendben volt, semmi extra, de pont ez kellett. Hogy ne égessenek el mindent az első pillanatban, vagy az első filmben. A stáblista felénél szokás szerint kaptunk egy kis átkötést az Avangers: Doomsday című következő eposzhoz. Megjelent pár pillanatra Dr. Doom, akit az egyik legkarakteresebb Marvel gonosznak tartok és már alig vártam, hogy végre kezdjenek vele valamit. Jó lesz.

Más volt e mint a többi Marvel film? Szerencsére igen. Úgy tűnik, a stúdiónál vagy figyelnek végre a nézőre vagy egyszerűen ők is érezték, hogy fárad az ív. Vagy fogy a pénz a kasszában, de végül is ez a legkevesebb. Az egyre gyengébb próbálkozások után végre kaptunk valami újdonságot. Mint, ahogy mondtam nem csak robbanásból és akcióhegyekből állt a történet. Végre megint van egy kicsi mélység, egy kis szembenézés önmagunkkal, kevés tanítás, de éppen csak példaként, érzéssel. Ezt pedig én már nagyon hiányoltam a Marvel filmekből. Hogy ne csak kielégítsen, hanem legyen jó együtt lenni vele a hétköznapokban is. 

Szóval, ha engem kérdezel, megéri elmenni és megnézni a moziban. Jól áll a filmnek a nagyvászon és ebben a mostani, elég ócska felhozatlaban ez a kicsit újragondolt szuperhősség jól tud esni. Köszönjük Fantasztikus Négyes.

Egy kis záró gondolat:

És ha már idáig eljutottál (hős vagy, komolyan), hadd osszak meg valamit: mostanában kísérletezem egy új formátummal. Itt a blogon marad az ajánló, a hangulat, az élmény. A mélyelemzés – amit régen talán túltoltam – most átkerül a Patreonra.

Egy kicsinyke összegért cserébe ott annyira részletesen boncolgatom a filmeket, hogy még Galactusnak is fájna. Szóval ha érdekel, miért pont így működik a karakterépítés, vagy hogy mit felejt el a Disney, amikor újraindít egy franchise-t, gyere, olvasd. Vagy ne. A választás a tiéd. (Na jó, de tényleg gyere.)

Addig is, tudod a dolgodat. Vedd meg a könyvemet, ha jól megy az angol. Ha nem megy jól, akkor írd meg, hogy magyarul érdekelne-e. És várom a te véleményedet is; neked hogy tetszett a Fantasztikus 4-es - Első lépések című film?

Megjegyzés: eredetileg egy cikkben szerettem volna összefoglalni Batman karakterének filmes megjelensését, de szokás szerint magával ragadott a téma és minél mélyebbre merészkedtem ebben a képzeletbeli denevérbarlangban, egyre több oldal telt meg a gondolataimmal. Szóval úgy dönöttem, hogy alkotónként osztom fel a gondolataimat.

A következőkben Tim Burton és Michael Keaton vízióját boncolgatom.

Jövő héten jön a Schumacher/Kilmer/Clooney éra, majd értelemszerűen Nolan/Bale, utána Snyder/Affleck, végül Reeves/Pattinson és James Gunn kerül majd egy szekcióba. Lesz külön poszt - a tervek szerint - a filmzenéről és Batman pszichológiájáról, de ez utóbbi kettő még alakul. Szóval ha szereted Batmant (vagy legalább nosztalgiázni a róla szóló filmeken), akkor most egy darabig el leszel látva olvasnivalóval. Köszi, hogy itt vagy!

A jel az égen sosem az igazságot hívta. Hanem azt, aki elég összetört volt ahhoz, hogy válaszoljon rá.

 “Ki lennél, ha szuperhős lennél?”

Azt hiszem, sokaknál elhangzott ez a mondat az óvodában, az iskolában, esetleg barátok között pár sör után. Van egy nagyon érdekes és mély vonzódásunk a hősökhöz. Olyan régóta vonjuk őket pátoszos fénybe, hogy talán már nem is tudni, ki volt az első az emberiség történetében. De vágyunk rájuk, szükségünk van a létezésükre. Azt hiszem, ebből a vágyból indultak ki aztán a vallások, mert kellett egy hős, aki igazságos, aki megvédi a gyámoltalant és őszintén, ki ne érezte volna legalább egyszer áldozatnak magát az életében? Ki ne örült volna egy “mindenható” hősnek, aki odalép és megmenti a “gonosztól.” 

Nekem a válasz a kérdésre egyértelműen Batman. Az első perctől kezdve szerelem szövődött ezzel a karakterrel, mert valamit már gyerekként is eltalát bennem. Azt hiszem, már akkor éreztem, hogy odabent, a lelkem egy titkos zugában sokszor én is pont ilyen vagyok. Komor, elemző, megfigyelő. Vonzó számomra ez a karakter, az intelligenciája, az állóképessége, a reflexei. És bár tudom, átkozott életet él, nekem ő a legigazibb a modern hősök közül. 

A moziban találkozunk először, amikor itthon is bemutatták Tim Burton megaprodukcióját 1989-ben. A képregény kicsit később jött, azt hiszem pár hónappal később indult itthon a forgalmazás, de azóta folyamatosan jelen van az életemben a figura. Az összes füzetet megkaptam gyerekkoromban, minden filmet láttam, a Mindörökké Batman  kivéltelével mindet moziban (sajnos pont egyes kaptam valamiből aznap a suliban amikor nálunk vetítették és anyu nem engedett el rá :D), és még a Batman és Robin-ért sem haragszom. Ha már béna lett a történet, legalább szexisek voltak a ruhák. 

Tudom, hogy nagy a harc a fandomok között, mindenkinek megvan a saját kedvence és még azok is, akik nem rajonganak hivatalosan a figuráért, még ők is képesek harcba szállni a fórumokon, ha a saját favoritjukat kell megvédeni.

Sokáig én is hevesen kiálltam a Burton/Keaton páros mellett. Védtem őket, holott nincs rá szükség. Senkit sem kell meggyőznöm ennek a duónak a legitimitásáról. Hiszen minden rendező és színész annyira másképp nyúlt hozzá ehhez a történethez, hogy mind megérdemlik a helyet a panteonban. Igen, még a Batman és Robin is. Legalább tudjuk, hogy ilyet még egyszer nem kérünk. 

A következőkben tehát Batman filmes megjelenését elemezzük 1989-től napjainkig. Már az elején figyelmeztetlek: ez nem elemzés, hanem gótikus-fanboy szívroham, szerelmeslevél bal kézzel írva, miközben a jobb kézben ott a Joker-kártya, és minden mondatot egy Danny Elfman-téma kísér.

Ami még fontos: tudod, nálam ízlésen nem vitatkozunk. A mások által “rossznak” titulált film is jelenthet valakinek nagyon sokat, szóval, tartsuk tiszteletben egymás érzéseit. Szerintem amúgy is ideje a filmes közösségnek elhagyni a másik ízlésének fikázását és megértéssel fordulni egymáshoz. Hiszen ugyanazt a hőst imádjuk. És miért lenne baj, hogy nem ugyanazért?

Szóval jogos a kérdés, ki a legjobb Batman és kell e egyáltalán választani? Gyere, indulunk. Az úton a barlang mélye felé rengeteg SPOILER vár, szóval ne rinyálj, ha lelőttem pár poént. ;)

A téma nem gyerekeknek való, és a szöveg bizonyos aspektusai miatt, csak 18 éven felülieknek ajánlom ezt a posztot. 

Ez nem egy hős arca. Ez a gyász emlékműve, amit a megsebzett lélek állított.

Mielőtt hozzákezdünk a filmekhez, nézzünk körül a figura háza táján, hiszen épp őt szeretnénk megérteni és megpróbálni megtalálni a legtökéletesebb interpretációt, szóval lássuk ki is ez furcsa lélek, aki lassan száz éve járja az éjszakát, gyógyírt keresve mély, lelki sebeire.

A figurát Bob Kane alkotta meg és legelőször 1939. májusában jelent meg a Detective Comics (DC) hasábjain. Az évtizedek alatt a karakter sokat változott. Nem csak az alkotók és a főszerkesztők, de a politika és a szociológia is formálta, éppen az aktuális hangulat és felfogás szerint.

A női karaktereket (Batgirl, Batwoman) például annak köszönhetjük, hogy 1954-ben egy amerikai pszichológus Fredric Wertham, a Seduction of the Innocent című könyvében a Batman-történetek légkörét homoszexuálisnak és nőellenesnek nevezte. Megítélése szerint Batman és az első Robin, Dick Grayson a homoszexuálisok vágyálmaihoz hasonló életet élnek. Ettől a kritikától megijedve aztán a képregénykiadók megalkották a Comic Code-ot, egy cenzúrát, amelyet saját kiadványaikon gyakoroltak.

Batman karaktere már a '70-es évek végétől kezdve visszakapni komorságát, de csak a ‘80-as években tért vissza a füzetekbe igazán az, amit az '50-es és '60-as évek cenzúrája, illetve az Adam West-féle tévés paródia szinte teljesen elmosott. A The Dark Knight Returns (Frank Miller, 1986), az Arkham Asylum (Grant Morrison, 1989) vagy a Batman: Year One (Miller és Mazzucchelli, szintén 1987) mind azt üzenték: ez a figura nem a gyerekeké többé. Nem is lehet, hiszen egy pszichológiailag megtört, komplex és gyakran morálisan is megkérdőjelezhető ember áll a történetek fókuszában. Vagyis a gagyiból elindultak a reális felé.

A képregények ekkor kezdtek el valódi pszichológiai mélységet rendelni a karakterhez: Bruce Wayne már nemcsak gazdag és ügyes harcos, hanem egy trauma túlélője is, akit ez a trauma motivál és deformál is egyben. Ez filmes szempontból óriási lehetőség volt – és Burton ezt nagyon is megérezte. Keaton Batmanje, mint ahogy azt mindjárt láthatjuk, nem a hősmaszk alá rejtett „valódi én”, hanem egy identitáskonfliktusban élő ember – pont, mint Miller vagy Morrison Batmanjei.

A '80-as évek modern képregényei a hős fogalmát is újraalkották: a jó nem feltétlenül szép, hiszen a Batman-féle igazságosztás gyakran inkább megszállottságnak tűnik, mint erkölcsi felsőbbrendűségnek. A kérdés, hogy vajon Batman tényleg hős-e, vagy csak egy jól irányított őrült – nos, ez az ambivalencia végre mozgóképre is átkerülhetett, és képes volt egy érettebb közönséget is megszólítani. 

A modern képregények – különösen a fenti három – már Gotham Cityt is karakterként kezdték kezelni. Egy romlott, cinikus, fojtogató város, amely szörnyetegeket kreál. Ez a városi atmoszféra Burton filmjeiben gyönyörűen megjelenik, egyik örökségeként a képregényes forradalomnak. Vagyis ezek legitimizálták a filmes adaptációt.

Ez az új Batman már nem nevetséges, nem gyerekes, nem gagyi és ez a stúdióknak is lehetővé tette, hogy valami súlyosabb, felnőttesebb történetet álmodjanak a vászonra. És itt jön a képbe Tim Burton víziója, amely a gótikus horror és a képregényes túlzás határán egyensúlyoz – pont, mint a modern képregényfüzetek.

A ’80-as évek vége az USÁban a fáradó idealizmus és belső feszültségek kora volt. Az évtized derekán Amerika még a gazdasági optimizmus, a hidegháborús retorika és a „családi értékek” felszínes biztonságában élt. De az évtized végére a Reagan-éra kezdett kifulladni. Egyre jobban nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. A bűnözés rekordmagas volt a nagyvárosokban, crackjárvány pusztított, és a lakosság egy része kiábrándult a politikai vezetésből.

Vagyis a gothami hangulat nem fikció volt. New York és más nagyvárosok szinte élhetetlenné váltak. A rendőrség és a bűnözők között kiéleződött a harc, miközben a társadalom valakit hibáztatni akart az egyre rosszabbodó helyzetért. A média - természetesen - felnagyította az erőszakos bűncselekményeket, ezáltal kialakult egyfajta „pánikkultúra”. Mind a bűnözők démonizálása, mind az utcai erőszak dramatizálása a „jó vs. gonosz” narratívák mentén történt. Gotham városa tulajdonképpen ennek a kollektív félelemnek lett a szimbóluma – egy hely, ahol már csak egy éjszakai igazságosztó képes fenntartani a rendet. Ebben a klímában Batman tökéletes figura volt: egy kívülálló, aki nem hisz az intézményekben, de mégis akar tenni valamit – a maga módján.

A nézők is egyre keményebb hősökre vágytak. A korszak nagymenő akciófilmjeiben, – John McClane (Die Hard), Rambo, Terminátor – a hősök eldurvultak, mert a világ is keményebb lett. Batman viszont már korábban is magában hordozta ezt a sötétséget, csak addig ezt az oldalát elnyomták a gyerekesnek tűnő felfogással. Most viszont a modern képregények és a társadalmi hangulat együtt hozták felszínre ezt a mélyebb, sötétebb Batmant.

Gotham nem egy város. Inkább egy elátkozott emlékmű, amit félelemből emeltünk, acélból kovácsoltunk, árnyékból formáltunk – hogy elrejtsük mindazt, amit nem volt bátorságunk megjavítani.

Batman - Burton/Keaton (1989)

Burton látomása ezért robbant akkorát. A korábbi csillivilli, bugyuta Batman helyett egy tökös csávót kaptunk, aki bár lelkileg nem a legkiegyensúlyozottabb, de mégis mer és akar is tenni valamit. A korszak szempontjából különösen izgalmas, hogy a Burton-féle Batman filmekben nem csak a látvány és hangulat volt újító, hanem az is, kit választottak ki a szerepekre.

Michael Keaton mint Batman/Wayne merész választás volt, hiszen a közönség addig csak egy neurotikus komikusként (A kispapa, Beetlejuice) ismerte a kis termetű színészt. De Keaton pont ezért működött, mert nem próbálta "megtestesíteni" Batmant, hanem képviselte a karaktert – csendes düh, pszichés törés, kívül rideg, belül kaotikus.

A ’80-as években a közönség még amúgy is fogékony volt az „ember a maszk mögött” típusú drámákra – és Keaton ezt hozta, nem pedig egy izomkolosszust. A későbbi castingok során pont ez veszett el: a testalkat és a fizikai jelenlét dominált a lelki tartalom helyett. Keaton játéka nem azt mondta: “Nézz rám, hős vagyok.” Azt mondta: “Nem tudom, mi mást kezdhetnék azzal, ami vagyok.” És ez sokkal őszintébb volt egy robusztus Batmannél.

Ráadásul a gonoszok sem csupán szörnyek, hanem jól megírt, eljátszható szerepek. Nem csak Jack Nicholson (Joker), hanem Michelle Pfeiffer (Catwoman) és Danny DeVito (Penguin) sem díszletként funkcionáltak, hanem karaktertanulmányként. Emellett a Burton-korszakban a gonoszok is főszereplők voltak – nem CGI-effektek, hanem színészi eszközökkel épített figurák. Ez pedig visszanyúlt a klasszikus horror-gonosz hagyományhoz: a színész személyisége része a karakternek, amit nem elrejteni, hanem kiemelni kell.

Jack Nicholson Jokere azért olyan elementáris, mert Nicholson nem bújt el a karakter mögé, hanem Nicholsonként lett Joker. A vigyora, a szemvillanása, a hanglejtése – ezek a saját gesztusai. Nem alakította a figurát, hanem kibontotta magából.

A gonosztevőknél, főleg a horror és a pszichothriller világában ugyanis nem a realizmus a lényeg, hanem az archetípus, a hatás, a mítosz. És ezt nem CGI vagy maszkolás, hanem a színész szuggesztiója adja meg. A legemlékezetesebb gonoszok nem csak a karakter miatt élnek, hanem mert a színész „benne maradt” a képben. Nem takarta el a saját arcát, hanem ráírta a figurára. És megint: a közönség akkor még a színészi játékra is kíváncsi volt – nem csak a csatákra.

Csak kis mellékág, hogy Heath Ledger esetében is ez történt: a gesztusai, a hangja, a nyaldosása, a nevetése... ezek mind az ő „démonai”. A szerep nem elvette tőle az identitását, hanem beleírta azt a karakterbe. Joaquin Phoenix pedig egy egész életműnyi testi és lelki fájdalmat kanalazott bele az ő Jokerébe. Ezért volt olyan nyomasztó: mert ő maga volt a fájdalom – és nem csak eljátszotta azt.

Na, de vissza a 80-as évekhez. Már említettük, hogy ebben a korszakban a trauma, elidegenedés, kettősség volt az alaptónus (Reagan-éra vége, dekadens gazdag hősök, a kívül fényes, belül rothadó társadalom). Ehhez sokkal  jobban passzolt egy töredezett lelkű, belülről motivált hős és egy ugyanolyan komplex antihős. Egy Nolan-féle, racionális, „mindenre van tervem” típusú Batman túl steril lett volna ehhez az évtizedhez. Nem rezonált volna. 

Egy bánatból írt tündérmese utolsó pillanata. És a maszk mögött, legbelül ott bolyong egy férfi, aki még mindig önmagát keresi.

Na, de miért is alap az 1989-es Batman?

Először is, ez az első komolyan vett Batman-film. Batman addig főleg popkulturális poén volt (lásd az Adam West-féle campy sorozat, harsány színekkel, bumm-puff buborékokkal). Burton viszont ellentmondást nem tűrve azt mondta: Batman lehet komoly és sötét, sőt igazán annak kell lennie. Ezzel visszanyúlt a karakter gyökereihez, és elhozta a képregényes árnyaltságot a mozivászonra.

Igen, ez egy Dark fantasy – nem realista és nem is kell az legyen, mert így is komolyan vehető. Burton felfogásában Gotham sem egy valódi város – inkább egy gótikus rémálom, amiben minden túlzásként működik. Ez a mese-, és operaszerű tálalás segítette a közönséget abban, hogy elmerüljön a mitológiában és ne kérdezzen vissza minden logikai lépésnél. Ugyanis itt az eszme volt a fontos és nem a racionalitás.

Mint már említettem, Bruce Wayne is újfajta megközelítést kapott. Keaton nem akciósztár, nem izomember, hanem színész – tökéletes választás egy zavart, belső démonokkal küzdő figura eljátszására. Bruce Wayne itt nem egy álca, hanem ugyanaz az ember nappal is, mint aki éjjel – diszkomfortos, furcsa, érzékeny. Ez pszichológiailag előrébb járt sok kortárs karakterábrázolásnál.

Vagyis Burton és Keaton remekül oldotta meg a képregényelemek filmrevitelét. És nem úgy, hogy egy az egyben átemelt volna paneleket. Inkább érzelmileg és tónusában ragadta meg a korszak képregényes Batmanképét. A ’80-as évek közepétől kezdve (főleg a The Dark Knight Returns és a Year One után) a képregények már sötétebbek, pszichologikusabbak lettek. Ott jelent meg először hangsúlyosan, hogy Bruce Wayne nem csak álarcot visel – hanem szinte teljesen eltűnik a Sötét Lovag karakterében. Burton ezt vette át: nem a konkrét sztorikat, hanem a hangulatot és a karaktertörést. Nem „komikszos” filmet csinált, hanem egy olyat, amilyenek a képregények épp kezdtek lenni akkoriban – és ez a sorsszerű találkozás robbantotta fel az egész filmet.

Batman egyik legősibb belső konfliktusa a ”kettős identitás fájdalma” ami azt jelenti, hogy Bruce Wayne nem tudja eldönteni, hogy ki is ő valójában. Bruce Wayne, a milliárdos örökös, aki próbál emberként létezni? Vagy Batman, aki csak azért van „civilben”, hogy másokat ne riasszon el? És a nagy kérdés: vajon Batman csak egy álca, amit Wayne felvesz – vagy Wayne maga a maszk, amit Batman hord?

Burton szerint a Batman (1989) egy érzelmi horrorfilm – Bruce Wayne képtelen elengedni a múltat, így újra és újra visszabújik a maszk mögé. Nem küldetésből, hanem mert másképp nem tud élni. Ezért mondjuk azt, hogy nála Batman az „igazi”, és Bruce Wayne az álca – csak egy üres héj, amit mások kedvéért visel.

A Nolan féle verzióban ez egy kicsit más: ott Bruce tudatosan választja, hogy Batman csak eszköz, amit eldob majd, ha már nincs szükség rá. Nála Bruce az „igazi”, ő vállalja az éjszakai hősi szerepét – de emellett meg akarja tartani az emberi oldalát is. (Aztán persze ezt is bukja.) 

A jó képregényekben – például The Long Halloween, Hush, Ego, Batman RIP – ezt a kettősséget mindig boncolgatják az alkotók. Vagyis ki van a maszk mögött? A gyerek, aki elvesztette a szüleit – vagy a démon, aki megígérte, hogy többé senki nem fog szenvedni?

És attól függően, ki írja épp Batmant, más válasz születik. Burton verziója szerint az a srác ottmaradt a sikátorban – és csak egy árnyék tért vissza helyette. Ez pedig csak még tovább mélyült az 1992-es Batman visszatérben. 

Ő nem csupán válaszol a hívásra. Ő maga a hívás – egy árnyék, amit a saját legendája vet, és amit újra meg újra visszaránt a világ abba a szerepbe, amiből ő maga sem tud kilépni.

Batman visszatér - Burton/Keaton (1992)

Keaton Batmanje rengeteget változik ebben a filmben, ez pedig szándékos rendezői döntés volt – Tim Burton tudatosan sötétítette tovább a karaktert és a világát. Ugyanis Bruce Wayne ebben a filmben lassan eltűnik… A Batmanben még láttuk Bruce-t társasági eseményeken, próbálta a normalitás illúzióját fenntartani, volt egy-két jelenete, ahol emberként is működött – gondolj csak a Vicki Vale-lel való kapcsolatára vagy a pszichológiai dilemmáira.

A Batman visszatérben viszont Bruce Wayne szinte már csak álca. Nem megy sehova és alig találkozunk „civil” élethelyzettel. Mintha mostanra tényleg Batman lenne a valódi személyiség, és Bruce csak egy maszk, amit már nem is igazán akar viselni. A jelenlétének nincs valódi súlya, csak akkor létezik, amikor valamiért muszáj. Vagyis Batman elnyelte Bruce-t.

Szerintem a valaha filmre írt Denevérember sztorik legjobb és legmélyebb karaktere is ebben az filmben tűnik fel. Michelle Pfeiffer iszonyatosan jó alakításában, ő pedig Selina Kyle azaz Macskanő. A tükör, amibe muszáj belenézni.

Ugyanis ez a figura Bruce Wayne lelki tükörképe, de nála még radikálisabb az átváltozás. Ő is egy trauma által született újra, és nemcsak az éjszaka teremtményévé válik, hanem az önállóság, a bosszú, a szexualitás és a szabadság ikonikus szimbólumává. És mintha Bruce azonnal felismerné a nő tudathasadását, ami nem is csoda, hiszen ő maga is ugyanezt éli át. Mindketten ugyanazokkal az identitánsproblémákkal küzdenek, de míg Selina teljesen elengedi a régi énjét, Bruce még küzd a sajátjért – és ettől olyan fájdalmas és végzetes a vonzalmuk.

Ebből a karakterépítkezésből kiindulva nagyon érdekesnek tartom, hogy a Batman visszatér (és kisebb részben már az első Batman-film is) kifejezetten rezonál olyan társadalmi csoportok tapasztalataira, akik marginalizálva érezték magukat, és akiknek az identitása nem fért bele az akkori mainstream kultúra elvárásaiba – ilyenek például a melegek, a queer emberek, vagy tágabban: bárki, aki „másként” él, másként érez, másként néz ki, mint amit a társadalom elfogad.

Burton karakterei ugyanis nem titkolják a másságukat – hanem büszkán vállalják azt. 

Az árnyék csak azt rajzolja meg, amit a lélek már rég kiválasztott. Az a maszk... az mindig is ott volt.

Selina Kyle szelíd, alárendelt titkárnőként él, akit szó szerint „megerőszakol” a hatalmas férfiak világa, amikor a főnöke Max Shreck kilöki az ablakon. A halála utáni újjászületése egy öntörvényű, hiperszexuális, harcias nő, aki nem hajlandó többé alávetni magát senkinek – és ez a változás sok queer néző számára hasonlít a „coming out” élményéhez: „Én most már tudom, ki vagyok, és nem kérek a hazugságokból.”

A Pingvin is hasonló utakon jár. Nála a deformált test, az elutasítottság, a gúny, a gyermekkori trauma, a társadalom peremére szorítottság van a kalapban– egy olyan karaktert látunk, aki nem elég „szép” vagy „normális” ahhoz, hogy szerethető legyen, és ezért bosszút forral. Az ő alakja is nagyon ismerős lehet azoknak, akik “másként” nőttek fel, elutasítva a „normáktól”.

A szuperhős-műfaj egyik alapélménye az, hogy kettős életet élnek a szereplők – a „maszk” alatt valójában az igazi énjük van. Ezért is rezonál annyira sok nem konvencionális identitással élő ember ezzel a zsánerrel: a titkolózás, az önmegtagadás, a rejtőzködés, majd az önazonosság keresése központi téma ezekben a történetekben. Bruce Wayne/Batman egy érzelmileg elfojtott, identitásában kettészakadt ember, aki csak éjjel tud önmaga lenni. Selina/Catwoman pedig a felszabadulás, a düh és a szexualitás felszínre törése, amivel ugyanúgy nem tud mit kezdeni a világ.

Vagyis a Batman visszatér már-már egy queer gótikus melodráma. (Ne röhögj!) Burton filmje stílusában és dramaturgiájában is sokkal közelebb áll egy klasszikus gótikus operához, mint egy szuperhősfilmhez. A szereplők nem egyszerű karakterek, hanem drámai, túlfűtött identitásmetaforák. És ez a fajta túlzás, stilizáció és „drámázás” nagyon is ismerős a queer esztétika világából (gondolj csak pl. a camp hagyományra, vagy akár a drag-re, mint jelenségre. Tele van átváltozással.).

A három fő karakter (Batman, Catwoman, Pingvin) mind sérült, traumatikus múlttal és kettős identitással él, és egy ponton szembefordulnak a társadalom elvárásaival. Mintha a film azt mondaná: a világ, amelyben élünk, nem nekünk való – de akkor majd építünk egy sajátot, bármennyire kaotikus is.

És bár nem mondom, hogy annak készült, de a Batman visszatér egyfajta queer allegóriaként is olvasható: arról szól, hogy milyen érzés másnak lenni, milyen nehéz az identitásunkat elfogadni, megélni, felvállalni, és milyen következményei vannak annak, ha a világ nem fogad el minket olyannak, amilyenek vagyunk. És Tim Burton ehhez nem didaktikusan nyúlt, hanem vizuálisan, érzelmileg és mitologikusan – pont úgy, ahogy a legjobb tündérmesék vagy rémálmok teszik.

Burton most sem realista filmet csinált, hanem egy sötét, gótikus pszichodrámát, ami helyenként már groteszk mese vagy tudattalan utazás. A hangulat is álomszerű, egész Gotham feldíszítve karácsonyi dekorációval, mégis rideg és nyomasztó; a Pingvin egy horrorisztikus torzszülött, aki a társadalom pereméről indul; Max Shreck kvázi egy vállalati démon, akitől távol áll minden valós erkölcsi törvényszerűség. Batman pedig ebben a világban nem hős, hanem egyfajta szomorú árny, aki próbál irányítani, de maga sem tudja pontosan, ki ellen harcol. És lehet, hogy néha nem is akar győzni – csak megérteni.

A Batman visszatér Batman belső világának kivetülése. Már nem arról szól, hogy egy férfi jelmezben harcol a bűn ellen, hanem arról, hogy mit tesz a trauma, a magány és a feldolgozatlan gyász egy emberrel, ha túl sokáig marad egyedül a sötétben.

Igen, ez a Batman még mélyebbre süllyed, a szeretet és a kapcsolat esélyét is elveszíti, és ezzel még tragikusabb és még árnyaltabb karakterré válik. Ezért is mondják sokan, hogy Burton második filmje valójában nem is folytatás, hanem egy gótikus opera.

Voltak, akik túl soknak tartották. Túl sötétnek. Túl furcsának. De mi van, ha ez a pillanat – egy szörnyeteg, aki gyászol a hóesésben – volt a film egyik legőszintébb pillanata?

A Batman visszatér önmagában zseniális, de sajnos a film már akkori is inkább üzlet volt, mint művészet és mondanivaló. És a jegyeladás csak egy dolog. A '90-es évek elején már kötelező volt a merchandise, sőt a legtöbb lóvét éppen ez hozta a stúdióknak. A film látványvilága és mély mondanivalója megrémítette a gyerekeket, a szülők dühös leveleket írtak a stúdiónak, a média pedig szokás szerint addig fújta a mocsokkal teli lufikat, míg a Warner beijedt. Mintha csak elfelejtették volna, hogy miért tért vissza a komorság Batman világába. 

A Batman visszatér körüli botrány valójában az egyik első látványos példája annak, amikor a nézői elvárások és felháborodás közvetlenül beleszólt a stúdió döntéseibe – vagyis nem csak utólag minősítettek egy filmet, hanem már előkésztek egy következményt: a változást.

A Batman visszatér nem gyerekfilm – de sokan annak hitték. Sőt, maga a stúdió is valmaiért így pozicionálta. A McDonald’s Happy Meal kampány, a játékfigurák, a Warner marketingje mind arra utalt, hogy ez családi szórakozás lesz – de ehelyett kaptak egy szado-mazo bőrruhás Macskanőt, véres harapásokat, elhagyott gyerekeket, groteszk testeket és perverz utalásokat. Ez sokaknál (főleg konzervatív szülőknél) megbotránkozást váltott ki.

És a közönség nemcsak felháborodott – reakcióra kényszerítette a stúdiót. A szülői panaszok, a vallási csoportok tiltakozásai és az üzleti partnerek visszahúzódása (pl. McDonald’s) olyan mértékű nyomást gyakorolt a Warnerre, hogy Burton-t levették a következő filmről (csak producerként térhetett vissza), és megszületett a sokkal könnyedebb, színesebb, merchandising-barátabb Schumacher-féle Mindörökké Batman, amit egyértelműen a botrány elkerülésére szabtak. Ez az eset megelőlegezi azt a fajta közönség–stúdió dinamikát, amit ma már természetesnek veszünk: hogy a nézők (vagy a leghangosabb rétegeik) formálják a franchise-ok irányát.

Persze nem az első ilyen eset a filmtörténetben – korábban is voltak példák rá, hogy nézői vagy cenzori visszajelzések befolyásolták a filmgyártást (pl. a Hays Code, vagy a 70-es évek erőszakos filmjei után jött PG-13 rendszer kialakulása). De a Batman visszatér az egyik első látványos példa a modern franchise logikában, ahol a nézők, szülők, partnerek nem csak véleményt mondtak, hanem visszafordítottak egy kreatív irányt. Innen kezdve a stúdiók egyre jobban figyeltek a közönségi backlash-re, és elindult az a korszak, amit ma „fandom influence”-ként ismerünk. A Batman visszatér bojkottja korai és fontos mérföldkő a nézői beleszólás történetében, és a mai napig visszhangzik a franchise-filmek készítésében. 

A 20. század utolsó, valódi Batman-képkockája. Gótikus, tragikus, lélekből varrva. Aztán jöttek a gyávák – akik a mítoszt eladták műanyag figurákért cserébe.

Jövő héten innen folytatjuk. Schumacher/Kilmer/Clooney kerül nagyító alá és mindent átbeszélünk majd rólunk. 

Van egy másik ciksorozatom, amiben már kicsit tárgyaltam Batmanról, viszont ott a fókusz a kéregényfilmek múltján, jelenén és jövőjén van. Itt olvashatod. 

Egyébként a horrort is képes vagyok darabokra szedni. The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear (A 80-as évek horroröröksége -  A félelem árnyai) című könyvem a legjobb példa rá. Ha bírod az írásaimat, na meg az angol nyelvet, érdemes lesz majd kézbe venni. (Már ha szereted a démonokat, a VHS kazettákat és az őszinte beszédet.) Ha érdekel, miért volt más akkor a horror, és hogyan lett belőle ipari sablon vagy épp művészi kiáltvány, már rá is vetheted magad az Amazonon. (A link a német Amazonra visz.)

Imádom a “Mi lenne, ha…” kérdéskört. Azt viszont észrevettem, hogy bizonyos fórumokon nem igazán reagálnak rá túl jól az emberek. Nem tudom, hogy nem értik vagy nem tetszik nekik a felvetés, de sokszor megkaptam Reddit-en, hogy micsoda hülyeség ez. Mármint egy olyan kérdés, hogy 

Mi lenne, ha ma mutatnák be a Cápát? El tudna jutni ugyanerre a szintre? Képes lenne legendává válni?

És ilyenkor jönnek a “miért kérdezek baromságot, hát persze, hogy működne, hiszen ZSENIÁLIS! Mindenki imádná!” típusú válaszok. Aztán, amikor egy-két kalandorral lesétáltunk a mai nézői szokások földjére, vagy semmit sem vesznek figyelembe belőle és továbbra is csak ugyanazt a szöveget szajkózzák, vagy sértődötten kivonultak az eszmecseréből. Kevesen voltak, akik annak látták ezt a kérdést, ami valójában: beszélgetésindítónak.

Ma már mindenki védi a saját kedvencét. Megvan az egyértelmű véleményük róla és egyre többen állítanak, sokszor felületes tudással biztosra olyan dolgokat, amit nem is értenek igazán.

Nemrég egy podcastben hallottam a műsorvezetőket percekig annak örülni, hogy rájöttek, a Rémálom az Elm utcában valójában nem is slasher, hanem tinihorror. Tessék? Hogy mi? Dehát olyan műfaj, hogy “tinihorror” nincsen…

És ez az a jelenség, amiről beszélek. Sokszor a véleményvezérek nem vesznek figyelembe egyszerű tényeket, ellenben szeretik a tőlük különböző meglátásokat gyorsan lesöpörni az asztalról. Mintha nem is léteznének. Az ilyen beszélgetések a legtöbbször csak a felszínt kapargatják, mert nem mernek mélyre merülni. Még egy cápabiztos ketrecben sem.

Üdv Amity szigetén. Kérjük, hagyja figyelmen kívül a vért a vízben - és a szörnyet is, amit mi nézők teremtettünk!

Senkit sem hibáztatok, azért amiért védi azt, amit szeret. Én is egy voltam közülük, néha még most is előfordul, hogy bizonyos helyzetekben hasonlóképpen gondolkodom. Vagyis, el a kezekkel a kedvencemtől! Csak én tudok róla mindent!

Nem mintha bántani akarnám bármelyik filmet. Ha ismersz, tudod; nálam az ízlés nem lehet vita tárgya, mert annyiféleképpen kapcsolódunk érzelmileg ezekhez az alkotásokhoz, hogy szerintem csak azért “leszarozni” valamit, mert nekem nem tetszik, minimum nettó bunkóság. Ettől még persze vannak keretek, amik jónak, rossznak, zseniálisnak vagy épp nézhetetlennek címkéznek alkotásokat. De ettől függetlenül én miért ne imádhatnám gyerekkoromóta azt a filmet, amit az internet filmkriktikus magja még 4 pontra sem értékel?

Ezért is érdekes szerintem a “Mi lenne, ha…” kérdéskör. Hiszen segít kilépni ebből a passzív imádásból és egy aktív szerepbe kényszerít. Objektivitást hoz, anélkül, hogy elvenne a szerelemből. Vagyis el kell gondolkodnom a rajongásom tárgyán. Össze kell vetnem a mai gondolkodásmódoddal, már ami a filmeket illeti, mert őszintén, a Cápa valóban zseniális. De, ha ma, a moziban ülve, egy ilyen lassan építkező, jumpscarektől mentes, “lightos” szörnyhorrort kapsz, akkor valóban fennállva tapsolnád és megnéznéd akár tízszer is a moziban?

Mielőtt válaszolnál, vess egy pillantást arra, hogy mit tett a modern közönség elvárása a cápás filmekkel. Egyik sem hasonlít már Spielberg alkotására. Vagy akciófilm lesz belőle, mint a The Meg, vagy trashorror, mint a Sharknado. Vagy épp egy “valami” amit az Azylum Picture csinál előszeretettel. Szóval tényleg... Ha ma jönne a Cápa, megenné még a világot reggelire? Vagy mi etetnénk meg vele a Netflix-algoritmust? Ennek járunk utána ebben a cikkben. 

Mint mindig, most is SPOILER-es vagyok, szóval ne mondd, hogy nem szóltam. 

Valamiért úgy érzem, hogy ezt is le kell írnom, mielőtt belekezdünk. Ugyanis megtörténhet, hogy a lenti sorok kiakasztanak, felbosszanatnak és egyszerűen elvesztve a fejed összetöröd azt a kütyüt, amin ezt a cikket olvasod. 

Mielőtt ezt tennéd, érsd meg; játszani hívlak és nem veszekedni. Nem kell védened sem ezt a filmet, sem másikat, legalábbis velem szemben nem, mert én nem akarom bánatni. Beszélgetni szeretnék róla, még ha ilyen passzív formában is. A Cápa sikereit amúgy nem lehet elvitatni és azt sem, hogy mennyit adott a filmes világnak. Többek között erről is írtam az előző cikkemben, itt találod, olvasd el, ha valamiért elkerülte volna a figyelmedet. 

Ott a múlt van, tele tényekkel. Itt egy feltételezett jelen, másfajta tényekkel. De ez utóbbi játszótér is, aminek a határait szeretném a továbbiakban feszegetni. És tök jó lenne, ha te is leülnél játszani velem.

Az elején még csak egy valaki sejti, hogy valami nincs rendben. A többiek még nyaralnak. 

Na, ennyit a magyarázkodásról és az olvasó-simogatásról. Mert már száguld is felénk a vízben ez a kérdés:

Mi történne, ha ma jönne ki a Cápa?

Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit állítok, de ismerve a mai könzöség filmes igényeit szinte biztos, hogy a Cápa nem kapna nagyvásznas bemutatót. Inkább tudom elképzelni egy mid-budget thillerként valamelyik streaming platromon, csak hogy még egy bőrt lehántsanak erről a sztoriról. 

Miért mondom ezt? Már magyarázom is.

A 2020-as évek filmiparában egyre inkább két véglet dominál:

• Nagy költségvetésű blockbusterek (Marvel, Top Gun: Maverick, Dűne)
• Nagyon olcsó, független filmek (amelyekkel a stúdiók sokszor díjakra mennek, pl. Past Lives)

A középső sáv (kb. 20–60 milliós költségvetésű filmek), ahová a Cápa is tartozna, ma már nem vonz elég nézőt moziba, így ezek gyakran streamingre kerülnek (Netflix, Amazon, Hulu). Így elég valószínű, hogy a Cápával is ez történne.

A stúdiók amúgy is behúzták a fékeket és úgy kerülik a kockázatot, mint a fürtdőzők a tengert a Cápa után. Egy új, eredeti koncepciójú film – még ha jó is – ma már nem garantál a mozipénztáraknál sikert. Mivel a Cápa nem képregényadaptáció és nincs is elsőre meg benne a franchise lehetőség, így kevésbé számítana „biztos befektetésnek”. A stúdiók inkább streaming platformjukra száműzik ezeket a filmeket, mert ott nincs jegyeladás, csak nézettségi adat. Vagyis kisebb a bukta. 

A nézői elvárások amúgy is megváltoztak mára. Bármennyire is tartja magát valaki ínyencnek filmek terén, bizony egy-egy régebbi darabba, főleg, ha nincs meg az érzelmi kötődés és nem is ismeri az adott korszakot simán beletörhet a foga. El tudom képzelni, ahogy csalódottan feláll a kanapéről, miközben ezt mondja: mit láttak ebben akkoriban?

A Cápa egy különösen lassú tempójú, karakterközpontú film, főleg az első órában. Ma sok néző a streaming előtt ülve az első 10 perc után kikapcsolná, mert nem történik benne „semmi”. A modern thrillerekben több az akció, a vágás, a látvány, a pörgés – ez pedig inkább a streaminghez igazodik, mint a mozihoz.

Oké, de miért fontos annyira a nagyvászon? - kérdezheted. Mi változik, ha egy film streamingre kerül?

Tudd meg, sok minden. A Cápa moziélményként működött igazán, mert együtt rettegtünk egy sötét teremben egy hatalmas vászon előtt, hangos zörejekkel. Otthon, egy képernyőn, fél szemmel a telefont figyelve, miközben nyaggat a gyerek vagy a kutya... Biztos vagyok benne, hogy semmilyen kötödés nem jönne létre, nem hogy közösségi pszichózis.

Nem véltelen, hogy a filmeket mozivászonra forgatják. Mert a teremben ülve elköteleződsz a film mellett. Nincs szünet, nincs multitasking. Hiszen ha benyel a film, még sokszor a melleted ülő sem számít, nem igaz? Csak te vagy, meg ez a hihetetlen sztori, ami pereg a szemed előtt.

De otthon, ha nem köt le az első 15 percben, megy a kikapcs, a lepontozás. Esetleg fél óra vagy egy hónap múlva visszatérsz rá... már ha egyáltalán eszedbe jut megint.

Ráadásul a mozi bemutató korábban egy kulturális esemény volt: sorokban álltak a nézők, újságcikkek, kritikák, rádióinterjúk méltatták a filmet. Egy streaming-premier sokszor egy héten belül feledésbe merül és még akkor sem tart tovább egy hónapnál a híre, ha virális lesz. a film.

De, hogy ne csak a semmibe beszéljek, nézzünk egy remek példát arra, hogy a stúdió hogyan száműz a streamingpokolra egy korábban legendássá vált filmet/franchise-t.

Prey – avagy mit keresett egy Predator-film a streamingen?

Ismert franchise, erős minőség, mégis streaming. Pedig a Prey a Predator-sorozat egyik legjobb fogadtatású darabja lett (Rotten: 94%, ráadásul közönségkedvenc is!), mégis csak a Hulu/Disney+ platformon jelent meg. Ha ez nem jutott el a mozikba, mitől remélhetné a Cápa, hogy odakerülne?

A Disney akkoriban épp átszervezte a Fox portfólióját, és olcsóbbnak és biztonságosabbnak tűnt streamingre küldeni a Prey-t, mint marketingkampányt indítani.

Ráadásul a film nem is volt tipikus mai blockbuster: kevés ismert név, történelmi környezet, más hangvétel – nem ismerős? Pont, mint a Cápa 1975-ben.

Pedig sokan (köztük kritikusok és rajongók is) úgy gondolják, hogy nagyvásznon sokkal nagyobbat ütött volna, és a film vizualitása és feszültségépítése is ezt kívánta volna meg.

Ehelyett... egy pár napos streaming-hype után el is tűnt a süllyesztőben. Nem lett belőle generációs élmény, nem lett mítikus, mert nem volt tér és idő a mítosz megszületésére. Vajon a Cápa el tudná kerülni ezt a sorsot 2025-ben?

Én biztosan nem mertem volna oda kiállni! :D

És akkor ez csak egyetlen út volt, amit most kifejtettem. Mert további szempontok szerint is vizsgálhatnánk a kérdés, ugyanis van még bőven akadály, amiben a Cápa elhasalhatna.

Ott van a lassú építkezés kérdése. A mai nézők gyors tempót, azonnali horrorhatást várnak. A Cápa viszont fokoz, késleltet, nem ad azonnali kielégülést – ma talán túl „lassúnak” bélyegeznék az IMDB-n?

Aztán mi lenne a marketinggel, a trailerrel? A Cápa egyik legzseniálisabb húzása (és ebbe Bruce is besegített), hogy nem mutatta azonnal a szörnyet. Ma viszont minden előzetesben meg látnunk kell a csúcspontokat, a rettegés tárgyát, más különben honnan tudnád, hogy érdekel-e. Szinte végignézed rövidben a filmet. Vajon a Cápa titkolózása működne ma is? Titokban lehetne tartani bármit is belőle?

És akkor ott a vizualitás vs. pszichológia kérdése. Ma, amikor egy CGI-al készített, vizuális szörnyeteg fontosabb, mint a feszültség, megijednél Bruce-tól? Állítom, hogy már nem számítana annyira félelmetesnek. Téged megijesztett Meg? Vagy csak jól szórakoztál rajta?

Talán te is észrevetted, hogy manapság a stúdiók már nem csinálnak ilyen típusú, nyári filmeket. Eltűnt a Summer Terror a mozikból. Ennek egyik oka a stúdiók már említett kockázatkerülése. Szörnyű, hogy mennyire berezeltek. És mindezt a mi szórakozásunkra teszik. De cserébe elvárják, hogy csengjen a kassza, vegyünk minél több jegyet erre a rengeteg, értékelhetetlen történetre csak azért, mert nincs idő vagy pénz karakterépítésre, fokozásra. Vagy nem akarnak áldozni rá. Pedig a Cápa karakterközpontú – ma ritka az ilyen nyári film.

Persze megváltozott a fogyasztási mód is. A moziélmény valamikor, nem is olyan rég, még közösségi volt – szerettünk együtt félni. Ma egyedül nézzük a streamen. Vagy ha össze is jön egy közös horrormozizás, mint például legutóbb a Szer című filmmel, a legtöbben nem értik, mit látnak a vásznon és azt sem, hogyan kéne rá reagáljanak. Csak zavart éreznek és azt hajtogatják: “hú, ezt túltolták.” Szerintem érdemes néha szembenézni magunkkal és elgondolkodni rajta: mire tapintott rá a film? Miért érzem olyan furcsán magam miatta? 

Persze ez a ritkább hozzáállás, legalábbis én úgy tapasztaltam. Inkább türelmetlenek vagyunk a filmekkel kapcsolatban. Pedig milyen szép példája a Cápa annak, hogy nem kell mindig rohanni a véres jelenetekért, eljönnek azok, szépen sorban. A Cápa nem magyaráz, nem gyorsít, nem ugrál. Ma az algoritmusok alapján az „unalmas” filmek kiesnek a körforgásból. Pedig szerintem egyáltalán nem baj, ha megismerjük a szereplőket, kapcsolódunk hozzájuk, ne adj Isten még fel is fedezünk bennük és magunkban valami közöst és ezáltal még inkább a magunkénak érezzük a filmet. Ha belegondolsz, biztosan te is sok régi kedvencet tudsz felsorolni. És mi újság a maiakkal? Azok közül hány van a kedvenc filmjeid listán? 

Off topic, de mindenképpen érdekes számomra, hogy a sorozatoknál van türelmünk akár heteket is várni, mire történik valami érdemleges. Akkor a filmekkel miért bánunk ennyire kritikusan?

De persze lehet, hogy más a magyarázat mindezekre. Lehet, hogy a kollektív félelem tűnt el valahogyan útközben. A Cápa ugyanis univerzális félelmeket használt (tenger, ismeretlen). Ma a félelmeink sokkal komplikáltabbak, személyesebbek. Lehet-e még olyan filmet csinálni, ami ennyire hat mindenkire?

A végére hagytam a számomra legfájdalmasabbat. Én épp emiatt örülök annak, hogy a Cápa 1975-ben készült. Mert ha ma érkezne, talán túl szép, túl élethű lenne. Ez a film, mint sok másik a múltból, épp a hibái miatt lett emberi és félelmetes. Ma minden sima – és ezért azt hiszem, kevésbé hatásos.

Kevés félelmetesebb jelenet van a filmben ennél...

Hát ennyit gondoltam. Ugye, hogy nem is volt annyira rossz? Ugye, hogy új utakat nyitott meg benned? És ugye, hogy nem utáltad meg a filmet? 

Az, ha látjuk a problémát sosem olyan rossz, mint elsőre tűnik. A modern mozi sok betegséggel küzd. Ráadásul jogosan érezheti a néző, hogy már csak egy szám a stúdiók és a producerek előtt. 

Én totálias így érzek. Mert ma, nézőként már nem egy egyén vagyok, nem egy közösség tagja, még csak nem is egy rajongó – csupán egy statisztikai adat, egy megfoghatatlan „nézettségi szám” egy Excel-táblázatban. A stúdiót nem érdekli, miért nézed meg a filmet. Csak az, hogy hány másodpercet maradsz rajta, és hogy elég gyorsan beleugrasz-e a következő tartalomba.

Ezt a folyamatot a Cápa indította el – természetesen teljesen akaratlanul. Ez a film volt ugyanis az első nyári blockbuster, ami után a stúdiók nemcsak a bevételt, de a közönséget is mérhető egységgé alakították át. A mozipénztárak számai hirtelen iránytűvé váltak: nem az lett a kérdés, mit mond a kritika, hanem hogy hányan ülnek be rá. Ezzel együtt megjelent az első olyan gondolat is, hogy: „Ha ennyien nézik, akkor ilyen filmet kell még csinálni.”

És a nézőből hirtelen statisztika lett. Pedig akkor még legalább  a mozijegy megszerzése egy fizikai aktus volt: sorban állás, döntés, élmény. Ma egy streaming algoritmus vagy egy social reach-mutató dönti el, hogy „kinek készül a film” – nem te döntesz, te csak a célpont vagy. És ami még rosszabb: nem is ismerik az ízlésedet, csak következtetnek rá abból, amire épp rákattintasz. 

A gyártás célja is megváltozott. A Cápa még történetet akart mesélni, színészeket akart nagyvászonra tenni, izgalmat kelteni. A mai filmek (tisztelet a kivételnek) tartalmi teszteken és célcsoport-felméréseken születnek, marketingesek keze alatt és nem filmesek szenvedélyéből. Nem a legjobb filmet akarják megcsinálni – hanem a legkattintottabbat. 

Az megvan, hogy a Batman II. forgatókönyve csak most készült el néhány hete? Pedig Matt Reeves (a rendező és társ-forgatókönyvíró) már 2022 tavaszán, nem sokkal az első film premierje után bejelentette, hogy dolgoznak a folytatáson. A tényleges forgatókönyvírás 2022 második felében indult meg – Reeves többször is nyilatkozta, hogy időt kér a történet kitalálására, nem akart elkapkodott második részt.

2023-ban a WGA-sztrájk miatt a munka lelassult, sőt, egy ideig teljesen leállt. A film jelenlegi premierdátuma: 2026. október 2. (többször halasztották már).

Ezzel szemben a Cápa forgatókönyve egy organikus, improvizatív, kapkodós folyamat volt, ahol a rendező, az írók és a színészek sokszor útközben, a forgatáson formálták a filmet. Ehhez képest a The Batman II már egy tudatos, szupervizsgált, franchise-alapú fejlesztés, ahol minden döntés mögött üzleti és brand-építési logika is áll.

Ez is kiválóan mutatja, hogy mennyit változott a filmkészítés 50 év alatt – és pont ezért is érdekes azt kérdezni:

Létezhetne ma a Cápa ugyanebben a formában?

Vajon lehet ilyen feltételek mellett mítoszt építeni? Hogy válhatna ma egy film klasszikussá, ha már időnk sincs megszeretni? Hiszen már a stáblista előtt ott a következő trailer. Mi pedig nézzük szorgalmasan, tapsolunk hozzá. És akkor csodálkozunk, hogy statisztikai adatokká váltunk a stúdiók szemében…

Ha jól megy az angol, na meg ha szereted a 80.-as évek VHS horror érzését, akkor a legújabb könyvem is neked szól:

The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear.

Tali legközelebb.

Úgy érzem, mindig egy kicsit lemaradok a filmes fősodorról. Túl sok minden jár a fejemben, nehezen lépek ki belőlük, és mire sikerül, addigra már másról beszél mindenki. Olyankor nem írok. Vagy ha írok, az is megy a fiókba. 

Így volt ez a Cápá-val is. Teljesen kiment a fejemből, hogy idén lesz 50 éves. Csak arra eszméltem, hogy már mindenki erről ír, erről beszél. És megint jött az ismerős érzés: „lemaradtál.”

Aztán a hétvégén elém került a Jaws @50 – The Definitive Inside Story című doksi. Imádom a remek „behind-the-scenes” filmeket, ez pedig pontosan olyan volt. Remekül bemutatta a film és a történet útját, hogyan indult és milyen akadályokon kellett átvergődnie. Spielberg is ezzel a filmmel lett nagybetűs rendező, ráadásul valóban mesterművet alkotott, tehát akár lemaradva érzem magam, akár nem, jót fog tenni, ha kiveszem az ötletet fiókból és leírom a gondolataimat.

De hogyan kezd hozzá az ember egy ilyen filmről írni? Főképp egy ilyen évfordulón. Hiszen olyan sokan írtak már a Cápáról, méltatták, ünnepelték, igyekeztek megfejteni a titkát. Talán a fényképezés? A forgatókönyv? A rendezés? A vágás? Mi lehet az, ami ennyire időtállóvá teszi ezt a filmet, még annak fényében is, hogy ma már Bruce (így hívják a mechanikus cápát) talán sokakat megmosolygtat egy-egy jelenetben. 

Nem hiszem, hogy ebben a cikkben találnám meg a titkot. Őszintén, nem is akarom. Azt tegyék meg azok, akiknek ez a tisztük, a filmesztéták, a kritikusok. Mert az enyém, úgy hiszem, a rajongás. Az öröm, az ünnep. 

Úgyhogy kézen foglak, és egészen 1975-ig sétálunk vissza, hogy együtt idézzük fel ezt a csodálatos utat, amit a Cápa megtett Peter Benchley regényétől a vászonig. 

És közben azt sem felejtjük el, hogy nem csak egy filmet ünneplünk, hanem azt a jelenséget is, amivé a Cápa akaratán kívül vált. Ugyanis ez a film adott értelmet a nyári moziknak, sőt, talán a legforgalmasabb és legjövedelmezőbb időszakká tette a nyári szezont. Mert a modern blockbusterek kora – még ha nem is tudtuk akkor – 1975. június 20-án kezdődött. 

Szóval innen indulunk. Érdekes kérdések mentén szeretném kifilézni ezt a hatalmas halat, és úgy döntöttem, két cikket is tálalok belőle. Az egyik az akkori időket, közönséget, világot vizsgálja. Erről fogsz most lejebb olvasni.

A másodikban megpróbálom a jelenbe helyezni ezt a filmet. Számomra ugyanis kevés izgalmasabb dolog van, mint a "mi lenne, ha...?" kérdéskör. Ráadásul imádom körbejárni, szóval ez lesz a folytatásban.

De most mentőmellényt a nyakba, én már mindent bepakoltam a hajóba, ami kellhet. Van itt búvárfelszerelés, egy tűfegyver (amit majd sztrichninnel töltünk fel), és egy acél, cápabiztos ketrec is, csak a biztonság kedvéért. Irány a nyílt víz!

Mivel nem okítani, hanem kibeszélni szeretek, ezért valószínűleg hatalmas SPOILER-ekkel van tele a cikk. Ezt kérlek, olvasás előtt vedd figyelembe.

Micsoda kép! Mintha tényleg valódi lenne a fenyegetés!

Mivel egy csecsemőnek minden vicc új, engedd meg, hogy a fiatalabbak kedvéért hadd indítsak egy néhány soros ismeretetővel. 

Mi is az a Cápa, ha valaki még nem találkozott vele?
1975 nyarán járunk. Egy fiatal nő meghal a vízben egy amerikai tengerparti kisváros, Amity Island közelében. A halála után a rendőrfőnök, Martin Brody gyanakodni kezd, hogy cápatámadás történt, de a városvezetés a nyári szezon kezdete előtt nem akarja elijeszteni a turistákat. Amikor további támadások történnek, Brody egy fiatal tengerbiológussal, Matt Hooperrel, és egy nyers modorú cápavadásszal, Quinttel indul útnak, hogy az állat nyomába eredjenek. A három férfi a nyílt tengeren veszi fel a harcot a hatalmas nagy fehér cápával, amely sokkal intelligensebbnek, kitartóbbnak és halálosabbnak bizonyul, mint amire számítottak. 

A regényről

A történetet Peter Benchley-nek köszönhetjük, ő írta az eredeti regényt. A Cápa legfontosabb ihletforrásaként egy valós esemény szolgált: az 1916-os New Jersey-i cápatámadás-sorozat, amely során négy ember halt meg, és hatalmas pánik tört ki a keleti parton. Ennek hatására kezdte el Benchley-t foglalkoztatni az a gondolat, ami később a regény gerincét adta: mi történne, ha egy ilyen esemény nem egyszeri lenne, hanem többször is megismétlődne, mondjuk egy idilli kisváros idilli partjainál.

Benchley egy interjúban úgy fogalmazott, hogy azt akarta látni, mi történik, ha egy modern amerikai közösséget egy olyan lény fenyeget, ami felett egyáltalán nincs hatalmuk. És amit sem megérteni, sem irányítani nem tudnak. 

A regény megírásához egy év kellett, és a Doubleday kiadó vállalta a publikálását. Ám még a megjelenése előtt, 1973-ban, a Universal Pictures producerei, Richard D. Zanuck és David Brown megvásárolták a megfilmesítési jogokat. 

Út a vászonra

Spielberg ez időtájt már érdeklődött a thrillerek iránt és nagyon tetszett is neki a történet. Viszont a stúdió első körben Dick Richards-ot akarta a Cápa kapitányi székébe ültetni. 

Dick Richards rendező az 1970-es évek elején kezdett ismertté válni Hollywoodban, és az első filmjével, az The Culpepper Cattle Co. (1972) -val hívta fel magára a producerek figyelmét. Ez egy realista western volt, amely erősen eltért a klasszikus hollywoodi stílustól. A film nyers, dokumentarista hangvétele nem csak a kritikusokat nyűgözte le, de a Universalt is meggyőzte azzal kapcsolatban, hogy Richards tudna mit kezdeni a “tengeri thriller” műfajával.

A stúdió döntésében az is szerepet játszhatott, hogy akkoriban még nem létezett a „Spielberg-márkanév”, tehát nem volt nyilvánvaló, hogy egy alig 26 éves, főleg tévés rendezéseiről ismert srác képes lenne megbírkózni egy ilyen drága és technikailag is bonyolult produkcióval. Richards viszont már készített nagy filmet, képes volt realistán bemutatni a tájat és a szereplőket, ami akkor fontosnak tűnt a stúdió szemében.

Aztán jött a „bálna-gate” (állítólag folyamatosan bálnának hívta a cápát), és a producerek gyorsan rájöttek, hogy Richards nem igazán érti a sztori természetét, ezért megváltak tőle – és ekkor jött képbe Spielberg, akinek viszont egyértelmű elképzelése volt a filmmel kapcsolatban. Ráadásul a feszültséget az ismeretlentől való félelemre akarta építeni, és nem a szörny állandó mutogatására. 

A pillanat, amikor megtudjuk, hogy végződik majd a film az Orca és a kapitánya számára.

A “szörny késleltetett megmutatásban” egyébként Bruce is “segített”, mert az animatronika folyton meghibásodott ezért Spielberg még jobban rákényszerült arra, hogy ne a hagyományos módon építse a feszültséget: hanem inkább kameraállásokkal, a zene ritmusával, a közönség várakozásaival dolgozzon. Így vált „szándékon kívül művészivé” a megközelítés, ami végül sokkal hatásosabb lett, mint amit a technika lehetővé tett volna. Vagyis a Cápa egy technikai hiba miatt vált mesterművé. 

Sokan úgy gondolják, hogy a film forradalmat is indított el ezzel a fajta megközelítéssel, de a “nem mutatjuk a szörnyet” formulát már korábban is alkalmazták tudatosan, általában költségvetési vagy technikai okokból. Jó példa a Macskaemberek (Cat People - 1942, Jacques Tourneur), ahol soha nem látjuk ténylegesen a szörnyet, a film teljes mértékben a képzeletünkre bízza a rémületet. Vagy ott van A Ház hideg szíve (The Haunting - 1963, Robert Wise), egy kísértetházas film, ahol konkrétan semmi természetfelettit nem látunk a vásznon, a film mégis ijesztő. Mindkét film tisztán a hangokra, fényekre és a szereplők reakcióira épít.

Hogyan változtatta meg a Cápa az ember és tenger kapcsolatát?

Helyezkedjünk bele kicsit a 70-es évek Amerikájába. Mert véleményem szerint ha nem értjük a korszakot, nem értjük a Cápát sem – és akkor a miértje is csak egy látványos uszony marad a felszínen.

Az évtized egyik legnagyobb horderejű történése a Watergate-botrány volt (1972–1974). Nixon lemondása után egyre mélyült a bizalmi válság a politikai elit és az átlagember között. Az államhatalmat – különösen a vezetést – egyre többen látták inkompetensnek vagy erkölcstelennek.
A vietnámi háború utóhatása is kísértette az államokat. Az amerikai társadalom elvesztette az „ártatlanságát”, megingott az imádott önkép. A háború értelmetlensége és az, ahogyan a média a harcokat tálalta (élő közvetítések, fotók) új szintre emelte a kollektív paranoia és kiábrándultság érzését.
Emellett az emberek nagy többsége gazdasági nehézségekkel küzködött: olajválság, infláció, recesszió. A középosztály egy része elvesztette a stabilitását, ez pedig fokozta a bizonytalanságot és a befelé fordulást.
Ebből következik, hogy emberek egyre inkább féltek attól, hogy állami rendszerek csődöt mondanak. A hivatalos szervek, a hadsereg, a rendőrség, sőt még az orvostudomány is gyakran vált a társadalom szemében inkompetenssé vagy gyanússá.

Kulturális szinten sem volt rózsásabb a helyzet. A korábbi idealizmust, a ’60-as évek hippi mozgalmát, vagyis a reményt a társadalmi változásra egyre inkább egy sötétebb, szkeptikusabb világnézet váltotta fel. 

A mozi is észlelte ezt és tette a dolgát. Új hollywoodi korszak köszönött be, amiben fiatal és tehetséges rendezők olyan filmeket vittek vászonra, amelyekben a rend felbomlik, az erőszak betör a biztonságos térbe, és nincs megnyugtató válasz. Scorsese, Coppola, Friedkin, Polanski, Altman, Pakula, és persze Spielberg és Lucas, mind tudták mi a dolguk. Új álmokat adni a kiábrándult tömegeknek és segíteni feldolgozni a félelemeiket.
Néhány film a teljesség igénye nélkül: A nagy balhé (The Sting – 1973), Kínai negyed (Chinatown – 1974), A félelem órái (Deliverance – 1972).

Az olyan modern horrorfilmek, mint A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massecure – 1974), a Rosemary gyermeke (Rosemary’s baby – 1968) és Az ördögűző (The Exorcist – 1973) pedig egy újfajta rettegést készítettek elő. Ezek közül talán Az ördögűző volt a legfontosabb mérföldkő, mert reálissá, érettebbé tette a horrort. A nézőknek ezután már nem volt elég egy latex szörny a vásznon. Arra vágytak, hogy a bőrükön érezzék az iszonyatot. 

A Cápa sok mindent megváltoztatott. 1975-ig a tengerpart a pihenés és a nyugalom terepe volt. Egy hely, ahol jó lenni. Gondolj csak a film elején romatikázó fiatalokra a tábortűz mellett. Ezt az idilli képet harapta szét a Cápa. 

Az emberek még nem láttak a felszín alá, még nem volt sem Google Maps, sem GoPro, sem mélytengeri kamerák. A tenger ismeretlen volt, a modern világ pereme. 

Sokan életükben először láttak nagyvászonra vitt, reális hatású cápatámadást – és rögtön el is hitték, hogy ez a valóság. A hidegháborús paranoia kellős közepén az emberek könnyen megijedtek attól, amit nem értettek. És a Cápa pontosan ilyen volt: nem lehetett alkut kötni vele, nem volt morális kódexe. Csak jött, és ölt. Pont, mint a világ túlsó feléről érkező fenyegetés.

A Cápa új típusú médiahatást teremtett. A film után egyfajta kollektív félelem alakult ki. Emberek tömegei kezdtek félni a tengeri fürdőzéstől, még olyan helyeken is, ahol soha nem volt dokumentált cápatámadás. Ennek hatására, hogy nyugtassák a kedélyeket, több tengerparti területen is elkezdték „levadászni” a cápákat a környező vizekből.

A média is bekapta a horgot. Ahelyett, hogy csillapította volna, inkább felerősítette a cápaellensséget. A hírportálok, magazinok de még a tévéműsorok is egyre fokozták a félelemet a gyakran valós alap nélküli, túlzó narratíváikkal. 

Ezzel a Cápa lett az egyik első olyan film, amely nemcsak népszerűséget, hanem kollekítv pánikot is keltett valós ökoszisztémák körül. Ez az effektus – a valóságba átszivárgó fikció – lett az előképe az olyan későbbi „fake news” típusú pánikoknak, mint a 80-as évek sátánista rettegése. A Cápa azt mutatta meg: a valóság nem mindig az, ami történik – hanem az, amit az emberek elhisznek. Vagyis egy jó sztori sokkal hatásosabb, mint bármilyen érvelés – és ez lett a fake news logikája is.

Persze nem a Cápa volt az első, ami kolektív félelemet generált. A már említett Az ördögűző is hasonló hatást váltott ki, igaz, sokkal direktebben tette azt. 

Az ördögűző ugyanis pszichésen és spirituálisan borította ki a nézőket. Dokumentált tény, hogy a film premierjén több néző elájult, hányt, vagy sokkos állapotban hagyta el a mozit. Azért volt ilyen hatása, mert azokat a vallási félelemeket használta fel, amelyek mélyen gyökereztek az akkori amerikai társadalomban és az egyház reakciója is csak fokozta a hisztériát.

Valahol a mélyből éppen 3 tonnányi borzalom indul el a felszín felé.

A Cápa ezzel szemben a fizikai térhez és valós viselkedéshez kötődő félelmet generált. Az Ördögűző után az emberek még mindig imádkoztak – a Cápa után viszont drasztikusan csökkent a tengerparti fürdőzések száma egyes régiókban. 

A Cápa démonizált egy valódi állatfajt, és ez a tény valós ökológiai károkat is okozott. Ez nem csak érzelmi vagy vallási félelem volt, hanem viselkedést is megváltoztató, hosszan tartó tömegpszichológiai hatás. Szegény Peter Benchley felelősnek érezte magát ebben és élete végéig igyekezett védeni ezeket az állatokat. És akkor adja is magát a kérdés:

A Cápa, mint horrorhős: tényleg szörny volt, vagy csak mi akartuk annak látni?

A természetben a cápa nem gonosz, hiszen nincs motivációja annak lenni. Emiatt nem is lehet sem bosszúálló, sem démoni. 

A cápa csak éhes. Egy biológiai lény, amely teszi, amit tennie kell. Tehát nem egy klasszikus értelemben vett horrorhős. Azt a film csinálja belőle.

Hiszen a Cápa minden eleme – a zene, a vágás, a reakciók, – szörnyet formál az állatból. Miért? Egyszerű. Másképp nincs történet. A néző csak megvonja a vállát; neki horrort igértek, akkor miért természetfilmet lát? És kisétál a teremből. Így pedig nincs legenda sem. Ugyanis a néző a horrort akarja a vásznon. És a thrillerek logikája megtanította rá, hogy ha valami a víz alatt lapul és megölhet, akkor az gonosz. 

Spielberg egy interjúban azt mondta, hogy a karakter maga félelem és nem a cápa. Az állat csak egy vászon, amire a néző kivetítheti a saját rettegését. Ez jelenik meg benne. A szorongás, hogy nem vagyunk biztonságban. Hogy nem mi irányítunk. 

Ebben az első filmben a cápa tehát csak egy állat. A folytatásokban viszont már vallaltan gonosztevő, bosszúálló karakter lett, amelyik követi a Brody családot. 

Persze nem csak a cápavadászatot és a tengertől való iszonyodást kaptuk a Cápától. A modern mozira remek hatással volt a film, új fogalmakat, rendszereket teremtett, amit a későbbiek más produkciók is előszeretettel használtak.

Épp úgy, ahogy az Ördögűző után sem lehetett már latexszörnyekkel ijesztgetni, a láthatatlan szörny, mint tudatos dramaturgiai döntés innentől kezdve már nem hiányozhatott a horrorfilmekből. Vagyis elvárás lett, hogy a rendező ne mutassa meg azonnal azt, amitől félünk.

Filmes szempontból a nyár jellege is megváltozott. Az addig könnyed filmeket felváltotta a Summer Terror. És jöttek a Creature Feature filmek: a Piranha, a Lake Placid, a The Meg, sőt bizonyos szempontból a Péntek 13 is a Cápa hullámain úszott be a mozikba. 

Arról nem is beszélve, hogy ezzel a filmmel született meg a modern blockbuster foglama is: országos premier, merchandising, tévéspotok. A stúdiók elkezdték nyárra időzíteni a nagy filmjeiket. Ettől kezdve a mozi már nem csak művészet lett, de szezonális esemény is.

A szörnyfilmek is evoluálódtak. Hiszen a Cápa egyszerre horror és kalandfilm, thriller és túlélőfilm, tele katasztrófafilm elemekkel, noir áthallásokkal, de tartalmaz western/vadásztörténeti elemeket és társadalmi allegóriát is. Így készítve elő a terepet az olyan, más, szintén többszintű identitással rendelkező produkcióknak, mint az Alien, a Predator vagy a Jurassic Park.

Szóval a helyzet tagadhatatlanul megváltozott a Cápával. És talán ez a legfélelmetesebb az egészben: hogy a végén kiderült; mi voltunk azok, akik szörnyet láttunk a semmiben. A víz csak víz. A cápa csak cápa. A félelem? Az a miénk volt. És még mindig az. 

Ha akarsz még több sós tengervizet a sebedbe, ne hagyd ki a cikk 2. részét. És ha jól megy az angol, na meg ha szereted a 80.-as évek VHS horror érzését, akkor a legújabb könyvem is neked szól:

The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear.

Tali legközelebb.

Mielőtt belekezdünk, néhány közérdekű:

A cikk már korábban elkészült, de annyi minden mást is kellett csinálni, hogy csak most jutok el a publikációig. Ezért a tavaszi hivatkozás. 

Az esszé az 1973-ban bemutatott Az Ördögűző (The Exorcist) című filmre és a 2016-2017 között, két évadot megélt egyanezen címen futó sorozatra hivatkozik és az érvelés is ezekre épül. Mivel a következő szöveg tele van SPOILERrel, ezért, csak csínján az olvasással, ha még nem láttad őket. 

Nos, indulunk!

Én és sok (de nem az összes) modern horror; mintha nem értenénk, mit látunk a másik oldalon, csak bámulunk egymásra.

   Az esős, tavaszi vasárnapok a kedvenceim, mert bármennyi tennivaló is várna odakint a kertben, ha az időjárás szobafogságot oszt, nincs mit tenni, mint belevetni magam a legújabb néznivalókba. A délelőtt egy része keresgéléssel ment el és eközben új trailerekbe is belekukkantottam, csak hogy lássam, lesz e olyan film ebben az évben, amiért érdemes lenne elmenni moziba.

Nem voltak nagy elvárásaim, de még azokat is sikerült alulmúlni. Őszintén, egyre kevesebb az olyan film, ami kiált azért, hogy nagyvásznon nézzem meg. Sőt, egyre kevesebb film kiabál manapság azért, hogy megnézzem.

Talán velem van a baj? Az igényeim lettek túl magasak az évek során és nincs az a mai rendező/forgatókönyvíró, aki le tudna nyűgözni? Mert őszintén, szinte mindig találok valami kivetnivalót ezekben a mostani filmekben, valahogy nem kattannak be az agyamban arra helyre, ahová a jó filmek szoktak. Sőt, még azon is gyakran elgondolkodom; talán nem is nekem készülnek ezek a filmek...

Az utóbbi néhány hónapban újra mélyen beleástam magam a '80-as évek horrorrfilmjeibe, hogy új, érdekes és izgalmas szempontok szerint vizsgálhassam meg a korszakot, amelyik felemelte a horrort a mainstraim műfajok közé. Izgalmas volt körbejárni a témát, újra felfedezni ezeket a régi filmeket, de ezúttal nem csak a szórakoztató oldalukat figyelve, hanem a mély, tartalmi hátteret is, ami végigfut bennük. 

Az elmúlt hónapok kutatómunkája után egyértelműen látszik; vannak műfajok, ahol elkerülhetetlen az alkotó(k) őszintesége, kreatív gondolkodása, üzenete. Már, ha maradandót akarnak alkotni és nem csak a pillanatnak készítik a filmjeiket.

A horror is ilyen. Bármennyire nézik is le a filmművészetben, bármennyire gondolják sokan egyszerű, felszínes zsánernek, a horror az egyetlen filmes műfaj, amelyik a társadalom egészére reagál, megmutatva a betegségeit, az álmait, a félelmeit. Kíméletlenül őszinte, miközben tükröt tart eléd és úgy konzervál korszakokat, mint egyik másik filmes zsáner sem. Ha valaki rászánja az időt, képes felfedezni a horrorfilmekben ezeket az érdekes társadalmi lenyomatokat. Persze, ehhez meg kell tanulni olvasni a sorok között. 

   Valami baj van a mostani filmekkel, ez nem kérdés. Egy ideje már kattogok ezen. Nem ez az első cikk, aminek nekikezdtem és biztosan nem is az utolsó a témában. Azokat a gondolatmeneteket meg, amik az agyamban cikáznak már nem is tudom számon tartani. Igyekszem magamnak is megmagyarázni ezt a fásultságot, ami körbelengi a mostani filmpiacot és minél több időt töltök el a gondolattal, annál több lehetséges okot fedezek fel. 

Viszont nem vagyok sem filmesztéta, sem filmkritikus. Egyszerűen csak imádom a filmeket. Na, jó, talán ez sem teljesen igaz, ugyanis több ez egyszerű imádásnál. Talán jobban leírja a helyzetet, ha azt mondom, megszállotja vagyok a filmeknek.

És ezen belül szinte bármi jöhet. De, mint azt már tudod, legjobban a '80-as, '90-es, és 2000-es évek amerikai filmjeit részesítem előnyben. Rengeteget láttam közülük és kevés van, amit legalább 10-szer ne néztem volna meg. Ha tetszett, azért, ha nem, akkor azért. Mindkettőnek ugyanaz az oka. Hogy megbizonyosodjak arról, valóban jól értem az adott alkotást, a szándékot, az üzenetet. Vagy hogy tényleg csak maszlag az egész és valóban nincs benne semmi érdekes?

   Szóval ott tartottam, hogy esős vasárnap, ülök a Youtube előtt és nézem a trailereket. Egyszer csak szembejön egy horror; már a fényekből, a színekből látod és a zenéből hallod, hogy ez az. Felkapom a fejem, elönt az öröm; hátha jó lesz.

Aztán jönnek a dícsérő mondatok, tele a túlhájpolás minden szavával: "Az év horrorfilmje!", "Ne nézd meg egyedül!" "Annyira félelmetes, hogy csak lámpafénynél tudtam elaludni!" és a kegyelemdöfés: "Az Ördögűző óta nem láttunk ilyen jó horrort!" 

A film épp az utolsó mondatban említett Ördögűzőt koppintja és a trailer szerint lesz is benne bőven mindenféle olyan "csemege", ami elvárható egy ilyen mozitól: megszállt, fiatal lány, akiből bizonyos időközönként trágár hangon kiabál ki egy démon; (valószínűleg) a hitével viaskodó pap, akinek majd ez az ügy lesz a próbaköve; sikítozó anya; fordított kereszt; templomi jelenetek; szenteltvíz. Hát kell ennél több?

Igen, kéne. Főleg, ha az alkotók adnak is magukra és ismerik a subzsánert, annak minden fontosabb szimbólumrendszerével együtt. Ráadásul helyesen is tudják használni.

Ja és a lényeg; egy saját rettegést visznek a vászonra. Ezen keresztül közvetítve, visszareflektálva a társadalom egy-egy égető gondját. Mindaz, ami a vásznon történik személyes, tehát fontos. Legalábbis így kéne lennie. És nem csak az alkotónak, a nézőnek is. Ezzel teljesítve be a jó horror alapvetőségét, ami nem más, mint hogy egy horrorfilm segít biztonságos környezetben megélni az adott félelmedet. Ennyi. Enélkül, mintha csak önmaga paródiája lenne. 

Mert ez fontos a horrorral kapcsolatban és azt hiszem, ezt sokszor, sokan — még az igazi rajongók közül is —, félreértik. A horror lényege nem az ijesztgetés, bármennyire is szeretnék a tehetségtelen alkotók ezzel menteni a csapnivaló munkáikat, hanem a feldolgozás, a reflektálás, a visszajelzés. Ez kell hozzá, hogy az adott filmet ne fedhesse be a por, ne feledjék el, hanem nézzék meg újra és újra, akár évtizedek múlva is és beszéljenek róla, értsék, szeressék. Hát nem ezt akarja minden alkotó? Hogy így emlékezzenek a munkájára? Vagy, hogy egyáltalán emlékezzenek rá. 

   Mostanában, a tapasztalatom szerint a horror alkotók nagy többsége (és tisztelet a kevés kivételnek) csak divatból készít horrort. Jó karrierlehetőség, nem is olyan nehéz csinálni és ha bejön, egy csapásra ismertté tesz - gondolhatják. De tévednek.

Ezekben az új filmekben már rég nincs meg a nagy öregek vágya az önkifejezésre, amelyek újraformáltak alzsánereket, kiemeltek, alakítottak, hatással voltak az egész műfajra. Maga a rendező vagy az író is képtelen kapcsolódni a filmjével, mert vagy nem a saját féleleme tükröződik a kész munkában, vagy képtelen ezen a vonalon kifejezni azt. Ez a műfaj ugyanis kiveti magából azt, aki csak a sikert hajhászva, kvázi "hazudik" a saját félelméről a közönségnek a történetében. 

De nem csak a port akarom hinteni. Térjünk rá a részletes, példákkal teletűzdelt bizonyításnak. Induljunk el Az Ördögűző példáján. Mert jogosan kérdezheted, mi az ördögöt tükrözött vissza ez a film 1973-ban?

A tükör, amibe mindenki bele akart nézni, de nem mindenki örült annak, amit benne látott...

• Amerikai társadalmi és spirituális válság. A film a vietnami háború, a Watergate-botrány, és a 60-as évek hippi-mozgalmainak kifulladása idején született. Abban az időszakban, amikor az emberek spirituális útkeresésben voltak: a hagyományos vallás háttérbe szorult, de a világ fenyegetettsége – legyen szó a hidegháborúról vagy a felgyorsult technológiai fejlődésről – újra és újra előtérbe hozta a "gonosz" gondolatát. Hiszen léteznie kell, ha már ennyi szörnyűség történik a világban, nem? Ennek a nyomán Regan, a kislány megszállása egy metafora volt a középosztály félelmeire: mi történik, ha a mi szép, rendes világunkba mégis beférkőzik egy démon?
• A gyermek mint áldozat – a romlatlan tisztaság meggyalázása. A megszállás tárgya egy 12 éves kislány – a legártatlanabb szimbólum, akit csak választhatsz. Ez pedig akkoriban sokkolóan újszerű volt, és azóta is egyik legmélyebb tabu maradt. Manapság pedig egyenesen óckodnak a hasonló karakterek használatától.
• A hit és kétely ütköztetése. Karras atya nem „hőspap”, inkább egy ember, aki mély pszichológiai válságot él éppen át. Ez alapján a film egyik fő témája: mi maradt a hitből a modern világban? És ami maradt, az elég e a szent harcokhoz? Az ördögűzés így már nemcsak a démon ellen, hanem a kételkedő ember hitéért is zajlik.

Szóval ebbe a társadalmi közegbe érkezett ez a film. Ha úgy nézzük, a fenti "feltételekből" sok ma is teljesül. És igen, teljesen jogos a felmerült kérdésed:

Miért volt ennyire újdonság az Ördögűző?

Az Ördögűző nemcsak témaválasztásában, hanem hangvételében és formájában is forradalmi volt. A '60-as és korai '70-es évek horrorfilmjei – például a Rosemary gyermeke (Rosemary's Baby, 1968) vagy az Élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968)– már elkezdték lebontani a klasszikus rémtörténetek struktúráját. De Friedkin filmje mindezt egyesítette egy addig tabuként kezelt spirituális témával, és úgy állította középpontba a gonoszt, hogy azt valóságként mutatta meg, nem szimbolikusan vagy gótikus keretben. Már nem csak suttog, ijesztget, hanem itt van közöttünk.

Mit hozott, amit előtte nem láttunk ennyire hangsúlyosan?

• Komolyan vette a vallást a horroron belül. A katolikus hit nem csak „ördögűzős díszlet” volt, hanem intellektuálisan komolyan vett teológiai kérdés. A film nem parodizálta a hitet, hanem megkérdezte: mi történik, ha egy hívő kétségbeesett küzdelmet folytat egy számára nagyon is valóságnak tűnő gonosszal szemben?

• A megszállottság pszichológiai és testi dimenzióját. A film nemcsak spirituálisan mutatta be a megszállást, hanem testi romlásként és mentális összeomlásként is. Regan testének átalakulása olyan fizikai szinten hat, hogy nézőként szinte érezzük a fájdalmat.

• Egy kisgyerek meggyalázását a mainstream mozi közepén. Soha nem mutattak még ilyen nyíltan, ilyen élesen gyermeki szenvedést a vásznon. Nem véletlen, hogy a film vetítésén sokan rosszul lettek vagy elhagyták a termet– az Ördögűző ugyanis nem csak a horror, hanem a moralitás határait is feszegette. A film minden kockáján keresztül hatott a nézőkre.

• A horror, mint társadalmi diagnózis. Bár ezt csak kevesen látták elsőre, az Ördögűző az egyik első olyan horrorfilm volt, ami egész Amerika elé tartott tükröt: ezúttal a jólfésült középosztály lett az áldozat. Az összeomló hitélet, a pszichiátria és vallás közötti űr, a szülői tehetetlenség és az elfojtott bűntudat, még az orvostudomány tehetetlensége is – mind ott van ebben a filmben.

De miért működött szakmailag ennyire jól? 

1. William Friedkin rendezése realista és visszafogott

   • Nem hatásvadász, nem klisés. A horrort naturalista eszközökkel mutatja be, ami miatt még valóságosabbnak tűnik a történet. Emellett kiemelkedő a zenehasználat, a lassú építkezés és a valós helyszínek használata. Ezek mind hozzáadnak az élményhez.

2. A forgatókönyv William Peter Blatty eredeti regényén alapul

   • Blatty mélyen vallásos volt, és a könyv megírását spirituális küldetésnek tartotta. Ez érződik is a sztorin: ez nem csak egy horror, hanem egy teológiai vita is. És itt a kulcs: Regan megszállása nem öncélú, hanem egy eszköz arra, hogy a film a hit, a kétely és az emberi lélek válságáról beszéljen. Többek között ebben is tévednek a mai, hasonló témájú filmek, mert sokszor azt hiszik, maga a megszállás a horror. A minél inkább kicsavart test vagy a sosem hallott trágárkodás. Pedig ebben az esetben is jól látható, hogy a pap hitének összeomlása, a kétségek, amelyek utat engednek a démonnak az emberi lélekhez, épp olyan fontosak, mint a megszállás szörnyűsége.

3. A színészi játék rendkívüli

   • Csak gondolod végig; Ellen Burstyn, Linda Blair, Max von Sydow, Jason Miller – mindannyian alávetik magukat a szerepüknek. Teljes átalakulást látunk, profi színészi munkát, amiből a 12 éves Blair alakítása még úgy is magasan kitűnik, hogy a többiek is mindent beleadnak. Mindegyik színész tudja, érzi, ha nem kapcsolódnak a szerepükkel, széthullik a film. Ez is nagyon fontos, ha hatásos filmet akar csinálni az ember. 

4. Technikai megoldások úttörő jellege

   • A filmben használt effektek (pl. lebegés, nyakfordítás, hideg lehelet) forradalmiak voltak akkor, és még ma is remekül működnek. Miért? Mert valódiak, fizikaiak. Valahogy máshogy fogjuk fel őket, ha látjuk, hogy valóban megtörténtek a forgatáson és nem csak utolóag animálta a képre őket valaki.

 És mitől több, mint egy mai ördögűzős film?

• Nem csak effekt, hanem élmény. A megszállottság nem attrakció, hanem egzisztenciális kérdés.

• Nem sablonokat követ, hanem kérdez. A néző nem csak megijed, hanem el is gondolkodik.

• Nem termék, hanem üzenet. A film nem trendhez, hanem belső késztetéshez igazodott.

• Nem gyorsan akar hatni, hanem mélyen. Lassú, de annál maradandóbb. Mint egy ima, amit beléd vésnek.

   Oké, akkor ezen a vonalon megyünk tovább. Megnéztük, mi volt a korszak akkori társadalmi élménye, amiből maga Az Ördögűző is táplálkozott. Viszont ezután teljesen jogosan mondhatod, hogy ezekből ma is akad: sajnos van bőven háború a világban, az emberek kiüresedettek, keresik a hitüket, sokszor nem is feltétlenül Istenben, csak önmagukban, vagy épp a saját és a gyerekeik jövőjében. Még mindig félünk a gonosztól, amelyik folyamatosan új testet ölt és fenyeget minket. Ha pedig ezek teljesülnek, akkor miért ennyire rosszak ezek mostani, démonos természetfeletti horrorok?

Mert nem elég csak a receptet követni. Változni is tudni kell. A jól bevált formula önmagában kevés, hiszen eltelt több, mint ötven év Az Ördögűző bemutatója óta. Ennyi idő alatt nemcsak a technológia, a világ és a közönség változott meg, hanem az is, hogyan hat ránk egy történet.

Azt hiszem, nem kell magyarázni mennyire máshonnan várjuk ma már az ijedtséget, mennyire máshogy reagálunk a sokkra, hiszen annyi sztorit meséltek már el nekünk– talán túl sokat is. A klasszikus ördögűzős eszköztár (sikítás, trágárság, csuklótörő mozdulatok, templom, vallás) ma már nem meglepő, hanem ismerős. A tétet másképp kell emelni. Nem hangosabban, hanem mélyebbre ásva.

Talán ezért működött viszonylag jól a Conjuring-univerzum. James Wan nem új szörnyeket talált ki, hanem újra hitelesítette a már ismerőseket: a démoni megszállást nem effektekkel, hanem egy élethelyzettel tette rémisztővé. Egy anya, aki nem tudja megvédeni a gyerekeit. A test, mint csapda, amiből lehetetlennek tűnik szabadulni. Egy kapcsolat, amit a sötétség tesz próbára. Ezek az elemek a 2010-es évek horrorjának igazi tartóoszlopai lettek – és bár nem a legtökéletesebb filmek, azt jól megértették, hogy ma már nem a démonnak kell új formát adni, hanem a félelemnek új jelentést.

Na, de ne csak a panaszkodásra legyen nagy a szám. Hadd ajánljak alternatívát, vagyis hadd mutassam meg, hogy szerintem...

Mitől működne egy mai ördögűzős film

Vissza kellene találni a félelem gyökeréhez. Az Ördögűző azért volt hatásos, mert nem csak a démon volt félelmetes, hanem az emberi törékenység is. Persze, mondhatod, hogy az átlagos mozibajáró nem veszi észre ezeket a rétegeket, én viszont azt mondom, hogy hatni hatnak rá, főleg, ha az alkotók megfelelően és hozzáértőn ábrázolják ezeket a finomságokat, ezt pedig te sem vitathatod el. Az Ördögűző papjainak tökösnek kellett lenniük, akkor is cselekedni, ha félnek. Felvállalni azt, hogy néha mennyire nehéz hinni a saját erőnkben, önmagunkban, a rátermettségünkben. 
Ma is ez kellene — de más kérdésekkel.

Mitől fél ma az ember?

• Nem a sátántól, hanem az irányíthatatlanságtól (járvány, klíma, háború, AI, instabil politika).

• Nem a megszállottságtól, hanem a tehetetlenségtől — hogy elveszítjük a kontrollt a testünk, elménk, gyerekeink felett. 

• Nem az ördögtől, hanem a kiüresedéstől – hogy nincs már semmi, amiben igazán hinni lehet.

Egy mai ördögűzős film akkor lenne hiteles, ha ezekből a szorongásokból táplálkozna. A démon nem feltétlenül kell, hogy bibliai legyen — lehet a közöny, a függőség, az identitásválság metaforája is. És nem is biztos, hogy a megszállásnak kell a fókuszban lennie. Főképp, ha az ma már inkább megmosolyogtat, mint elborzaszt. 

Ami a 70-es években elborzasztott, ma már csak egy kellemes emlék. 

De hogyan lehetne modernizálni a témát? 

✅ 1. Ne másold a szimbólumokat, hanem találd meg újra őket

• Nem kell mindig fordított kereszt és szenteltvíz. Ezekkel tele van már a padlás, mindenki ismeri őket. Persze ettől még használhatóak, de csak díszítésnek, hangulati elemnek. A gonosz jelzésére. És aztán felejtsd is el őket a filmes karriered hátralevő részére. 

• Lehetne például egy olyan megszállás, ami okosotthonon, vagy valamilyen digitális formátumon keresztül történik, ahol a démon „bejut” egy gyerek fejébe, mondjuk egy deepfake videóval, esetleg egy online hirdetéssel.

• Vagy a démon lehet egy kollektív pszichózis is, amit a közösségi média táplál.

✅ 2. A pap karaktere ma lehetne bárki, aki szembenéz saját hitetlenségével

• Lehetne egy pszichológus, egy kiégett tanár, egy jogvédő aktivista — aki hisz valamiben, de már nem tudja, miért. Sőt, talán még jobb is, ha hétköznapi ember, mert sokkal könnyebb kapcsolódni hozzá. A megszállottság így nem csupán vallási kérdés lenne, hanem etikai, pszichológiai és társadalmi.

✅ 3. Legyen tétje – de ne csak az élet-halál

• Mi van, ha a démon nem öli meg a testet — hanem beszivárog az értékrendbe? Ha folyamatosan jelen van és anélkül mérgez, hogy megmutatná valódi arcát?

• Mi van, ha a legfélelmetesebb dolog az, hogy már senki nem kérdezi meg: mi helyes és mi nem?

• Egy modern ördögűzőfilm nem csak arról az aktusról szólhatna, hogyan "szedik ki a démont" az áldozatból hanem arról is: „Tudok-e még hinni valamiben?” Vagy "Miért történik ez most az életemben?" 

Kamunak hangzik? Coelhos ömlengésnek? Pedig működne, hidd el nekem. És tudod miért? Mert egy ilyen film visszareflektálhaná: 

• A hit széthullását (spirituális, politikai, közösségi hitformákban is)

• Az apaság/anyaság krízisét – mi van, ha már nem tudod megmenteni a gyerekedet?

• Az identitásválságot – amikor valaki nem tudja, ki is ő, akkor a megszállás metaforává válik

• A technológia beépülését az elmébe – az okos eszközök, algoritmusok, adatgyűjtés „démonként” való megjelenítése (de nem Black Mirror-módra, hanem mélyebben)

És ezek mellett ott kell legyen az alkotó személyes érinttetsége, a saját félelme, amivel ő maga is szembenéz az alkotás során.

Összefoglalva:

Egy mai ördögűzős film akkor lenne több, mint a klónok, ha:

• nem csak másolná, hanem újragondolná a motívumokat,

• aktuális félelmekből táplálkozna, nem szórakoztatóipari sablonból,

• kérdezne is, nem csak ijesztgetne,

• emberi lenne, nem csak teátrális.

   Persze, ehhez közönség is kell. Csak attól, ha valaki ezeket az elemeket felhasználná a filmjében, nem váltaná meg a természetfeletti horrort. Ráadásul kellenének olyan filmek is, amik igazán próbálkoznak, mert még ha el is buknának, a következő alkotók tanulhatnának a hibákból. 

Például The Exorcist sorozat (2016–2017) meglepően ígéretes próbálkozás volt, és sok szempontból épp azokat az elemeket próbálta újra felfedezni és modernizálni, amelyekről most beszélünk. Nem volt tökéletes, de jó irányba indult el – mégis elhasalt a közönség előtt. Ez egy nagyon tanulságos eset, és tökéletes példája annak, hogy nem mindig a minőség dönt, hanem sokszor fontosabb a kulturális kontextus, a nézői szokások és a jó időzítés.

Mi volt erős a sorozatban?

1. Nem másolta, tisztelte az eredetit

A sorozat folytatásként működött, nem remake-ként. Ez kulcsfontosságú. Ráadásul lassan adagolták a kapcsolatot Regan történetéhez, ami szerintem zseniális húzás volt, hiszen nem mondták ki azonnal, kit is szállt meg a démon. A szellemisége is inkább visszafogott, pszichológiai és intellektuálisan komolyabb volt, mint az éppen aktuális horror-felhozatal.

2. Társadalmi és morális kérdések beemelése

A sorozat foglalkozott hittel, kétséggel, bűntudattal, társadalmi marginalizáltsággal.

A két főpap (Tomas és Marcus) ellentétes karakterek: egyik „modern”, karizmatikus pap, másik a régi iskola, hiteles, megsebzett figurája. Ez egy már jól bevált dinamika volt és nem csak egy kitöltésre váró sablon. Egy ilyen jól felépített ellentétpár minden sztoriban remek.

3. Látvány helyett karakterdráma

Nem az effektek domináltak, hanem a belső harc. Az első évadban különösen.

És miért nem jött be a közönségnek?

1. Túl „komoly” volt a heti tévés horrorhoz

• A sorozat nem egy jumpscare-parádé köré épült, hanem lassú égésű volt és karakterépítéssel operált. Talán túl sokat is gondolkodott, sokat várt el a nézőjétől, mi pedig eléggé eltunyultunk mostanára. Erős kézzel kell vezessen az író és a rendező, hogy ne add fel azt könnyen azt, ami elsőre nem robban bele az arcodba.

• A közönség talán valami mást várt az „Ördögűző” név alatt – tömény borzalmat, nem spirituális drámát.

2. Műfaji identitászavar

• A sorozat nem volt „elég horror” a horrorrajongóknak, és nem volt „elég dráma” a drámarajongóknak. Ez az „átmeneti státusz” sok sorozat halálát okozza ma is.

3. Marketing és pozicionálás hiánya

• Nem volt világos, hogy kinek szól. A nosztalgiázó idősebb nézők talán nem kapcsoltak, a fiataloknak meg nem volt meg az érzelmi kötődés.

A tanulság: az irány jó volt, csak nem jókor és nem jó helyen

A The Exorcist sorozat tökéletes alap lehetett volna egy új, felnőtt, spirituális horror irányhoz. Csak nem heti epizódban, és talán nem 2016-ban, amikor még nem volt divat a „komoly horror”. Ma, az A24-horrorok után (Hereditary, Saint Maud, The Witch), talán már lenne közönsége.

   Persze semmi sem muszáj. Láttunk már olyan időszakot, ahol egyik-másik alműfaj a háttérbe húzódott vagy épp el is tűnt; elég csak a folk horror eseménytelenségére gondolni a '80-as és '90-es években. Tehát, ha egy adott alzsáner nem reflektál, nem tart tükröt, vagy nincsenek meg a saját önkifejező alkotói, akkor nem kell erőltetni. Ha ez a koszak megvan a természetfeletti horror nélkül, azzal sincs semmi baj. 

Viszont a fenti helyzet rámutat, hogyan oldják ki a filmekből az eredetiséget, az izgalmat, a varázslatot azok az alkotók, akik nem értik vagy félreértik a műfajt. Esetleg nem tudják magukat kifejezni benne vagy épp csak saját sikerhajhászásuk közepette tévednek ide és használják, rossz eszközként a horrort. 

Van e megoldás? Kell e egyáltalán legyen? Ezt nekünk, a nézőnek kell eldönteni. Persze nem úgy, hogy átesve a ló másik oldalára, kvázi filmeket rendelünk magunknak a stúdiónál. Inkább bíztatni kéne az eredetiséget, díjazni a bátorságot, hagyni, hogy ne kiszolgáljanak minket a filmesek, hanem meglepjenek. Úgy, ahogy régen tették.

Neked nem hiányzik ez a fajta izgalom? 

   Nekem nagyon és megvallom azt is, jól esett kicsit puffogni a témán. Viszont ha már elindultam ezen az úton, akkor más nézőpontokat és más elméleteket is megvizsgálok, szóval, ha szívesen olvasol még a témában, akkor tarts velem máskor is. Ez a cikk ugyanis csak az első fejezete egy hosszabb gondolatmenetnek. A következő részekben azt vizsgáljuk meg, hogyan változtatta meg a streaming a filmek nyelvét, miért tűntek el a középkategóriás filmek a mozikból, és mit jelent az, hogy a közönség ma már nem csak néző, hanem alkotótárs is. Vagy inkább diktátor? Nem garantálom, hogy a cikkek közvetlenül egymás után jönnek, lehet be-beesik majd közéjük egy másik téma. 

Egyébként a The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear (A 80-as évek horroröröksége -  A félelem árnyai) című könyvemben pont ezekkel a kérdésekkel foglalkozom, csak még mélyebben, még több példával, kifejezetten a ’80-as évek horrorfilmjei közül — azokkal, amelyek nemcsak szórakoztattak, de tükröt is tartottak a nézőiknek. Ha ez a téma megmozgatott, és bírod az angol nyelvet, érdemes lesz majd kézbe venni. (Már ha szereted a démonokat, a VHS kazettákat és az őszinte beszédet.) Ha érdekel, miért volt más akkor a horror, és hogyan lett belőle ipari sablon vagy épp művészi kiáltvány, már rá is vetheted magad az Amazonon. (A link a német Amazonra visz.)

A könyv, ami miatt nem blogoltam eddig. 

Te egyébként mit gondolsz a fenti témáról? Szerinted is gagyik a mostani ördögűzős horrorok? Akárhogy is, várom a véleményed kommentben. 

Találkozzunk legközelebb. 

Addig is csumi

Persze nem örökre, de az az igazság, hogy most megint másra kell figyelnem, szóval durván 1-2 hónapnyi szünet jön megint a blogolásban. Sorry about that.

Cserébe igyekszem a blog Facebook oldalát kicsit figyelmesebben és jobban gondozni, mint eddig tettem, szóval ha gondolod, ott találkozhatunk. Remélem május vége felé már több időt és figyelmet tudok erre a helyre is fordítani. 

Addig is, köszi a megértést. 

Gyerekkorom óta imádom a képregényeket. Amíg nem jelent meg Batman a piacon, Fantom volt a legeslegkedvesebb szuperhősöm. Aztán Tim Burton 1989-es Denevérember mozijával ez megváltozott és a Sötét Lovag lett gyermeki énem leghatalmasabb hőse. Mind a mai napig emlékszem az első, magyarországi füzetre, A Gyilkos Tréfa volt, kétségkívül nem kisfiúknak való, de addigra már túl voltam pár keményebb horrorfilmen, szóval annyira nem zaklatott fel a durva és nyers képi világ. Mondhatom, hogy örök szerelem szövődött kettőnk között és ez a rajongás azóta is tart.

Sokáig szívesen néztem képregény adaptációkat, akár tv képernyőre, akár mozivászonra készültek. A DCEU kapcsán ez a filmes rajongás Christoper Nolan trilógiájával, az MCU kapcsán pedig a Végjátékkal ért véget. Persze vannak még filmek, amelyek tetszenek. Én imádtam a tavalyi The Flash-t, tudom, sokan nem szerették, de örültem, hogy kaptunk még egy kis Keaton féle Batmant és amúgy sem volt rosszabb, mint más próbálkozás. A Kék Bogárnál mindenképpen jobb volt. 

Viszont ez korántsem az a féktelen rajongás már, mint ami volt. Valahol megteltem ezekkel a filmekkel és hiába jöttek az újabbnál újabb ötletek, azt hiszem, mindkét univerzum tömeges rossz döntések után sem hajlandó felismerni a rosszul megválasztott ösvényt. Azóta is jönnek egymás után az újrabootolások, feldolgozások, újrakezdések. Most jelenleg a Fantasztikus 4-es legújabb trailere kapcsán vetődött fel bennem újra ez a kérdés: szükségünk van még a szuperhősfilmekre? Van-e még varázsuk vagy valahol kiégtek a profit hajszolásának és az egymás legyőzésének harcában? 

Ezen a héten MovieGeek poszttal készülök neked, amiben a komfortzónámat is elhagyom, már ami a kedvenc filmes évtizedeimet illeti. Teszem ezt azért, mert ez a gondolat egy ideje kísért és talán most lett időszerű írnom róla, amikor mindkét filmes univerzum új világépítésbe kezd. Ebben a posztban a képregényes adaptációkat boncolgatjuk és megpróbáljuk nyakoncsípni a pillanatokat, amikor ez az egész műfaj szerintem rossz irányt vett. Uraim és hölgyeim, üdv a Nagyvászon és Hangszóró blogon. Kezdünk.

De előtte, tudod, hogy SPOILEResek az írásaim, szóval, ne mondd, hogy nem figyelmezettelek. 

Plusz nem árt, ha leírom, hogy a továbbiakban, mint mindig, a tényeken kívül minden más a saját véleményem. Lehet rajta vitatkozni, vagy az ízlésemet kritizálni, a lényeg, hogy azt írom le, amit gondolok, akár dícsérek, akár leszidok egy filmet vagy alkotót. Köszi. :)

Bumm a fejbe! A Bosszúállók nem viccelnek. De jó kis film volt!

A szuperhősökre mindig is szüksége volt az emberiségnek, különböző korszakokban más-más formában. Az ókorban Héraklész és Gilgames alakja testesítette meg az emberfeletti erőt és igazságérzetet, a középkorban lovagok és szentek váltak példaképpé, míg a modern korban a képregények és filmek hozták el a szuperhősök új generációját. Ezek a figurák mindig is az adott kor félelmeit, vágyait és társadalmi értékeit tükrözték vissza. Akár ókori, mitológiai alakok képében öltenek testet, akár istenekként vagy angyalokként jelennek meg, kifejezik az emberiség igényét az iránymutatásra, a megmentésre. Az apa- vagy anyafigura, amely után minden gyermeki lélek vágyódik, egy erős, védelmező lélek. Ő az, aki óv minket, vigyáz ránk és törődik velünk. Ez a gondoskodás és erő tükröződik a szuperhősökben, akik hihetetlen képességeikkel testesítik meg ezt az ősi vágyat. Egyértelmű, szükségünk van rájuk. Illetve volt – legalábbis egy olyan világban, ahol az emberek még hittek a hősökben. De ma, amikor a társadalom egyre inkább az egyéni felelősségvállalás és a szkepticizmus irányába mozdul, talán már másfajta példaképekre van szükségünk. 

Szuperhősök képregényben

Amikor megjelentek az első szuperhős történetek a képregényekben, igenis szüksége volt rájuk a világnak. A reményt hordozták. A szuperhősök első nagy hulláma a 20. század elején született meg, amikor az emberiség szörnyű válságokkal és bizonytalanságokkal kellett szembenézzen. 

A nagy gazdasági világválságban (1929-1939) az emberek egyre inkább vágytak egy erős, igazságos figurára, aki megvédi az ártatlanokat. Ez vezetett Superman (1938) megszületéséhez, aki az amerikai álom megtestesítőjeként jelent meg és jelenik meg ma is. Aztán a II. világháború (1939-1945) során, egyfajta háborús propagandaként is megjelentek a szuperhősök, például Amerika Kapitány (1941), aki a demokrácia és a szabadság jelképe lett, szemben a fasizmussal. Érdekes, nem, hogy a DC és a Marvel alkotói mennyire másképpen jelenítették meg a saját nemzeti érzelmeiket egy karakterben. 

Superman megszületett; az Action Comic első száma.

Persze a szuperhősök mindig igazodtak az adott korszak társadalmi problémáihoz, tükrözve az emberek félelmeit és reményeit.

Az atomkorszak és a hidegháború (1950-1970) idején a szuperhősök történeteiben egyre gyakrabban jelentek meg a tudományos kísérletek és a radioaktivitás hatásai (Hulk, Pókember, X-Men). Ezek a karakterek a tudomány fejlődésével kapcsolatos aggodalmakat és reményeket testesítették meg. A polgárjogi mozgalmak (1960-70-es évek) ideái az X-Men történeteiben fedezhetőek fel, mint az elnyomott kisebbségekért folytatott küzdelmek metaforái. A mutánsokkal szembeni előítéletek párhuzamba állíthatók a faji és társadalmi diszkriminációval. A ’80-as évek politikai cinizmusa pedig olyan alkotásokat teremtett, mint a Watchmen (1986) és a The Dark Knight Returns (1986), amelyek már egy sötétebb, társadalomkritikusabb képet mutatott, ahol a szuperhősök maguk is megkérdőjelezhető figurák lettek. 

Szuperhősök a vásznon

Persze Hollywood is elég korán felfedezte magának a szuperhősöket. Igaz, ezek a filmek jóval a modern képregényfilmes korszak előtt születtek és a képregények népszerűségének farvizén indultak el, kezdetben egyszerű sorozatok és gyerekeknek szánt mozik formájában, amelyek hetente új epizódokkal jelentkeztek. 

The Adventures of Captain Marvel (1941) – Ez tekinthető az első valódi szuperhősfilmnek. A történet Billy Batsonról szól, aki varázsszóval (Shazam!) egy erős, repülni képes szuperhőssé változik.

Batman (1943) – Egy 15 részes mozgókép sorozat, amely elsőként vitte vászonra a Denevérembert. Ez a verzió még igen alacsony költségvetésű volt, és Batman detektívesebb oldalára koncentrált.

Superman (1948) – Az első élőszereplős Superman-film Kirk Alyn főszereplésével. Bár vizuálisan korlátozott volt, segített Superman ikonikus státuszát még tovább növelni.

Ezeket a filmeket akkoriban nem nagyjátékfilmként, hanem moziban vetített rövid sorozatepizódokként készítették el, és a nézők hetente követték a hősök kalandjait.

The Adventures of Captain Marvel - minden kornak megvan a saját szuperhős képe, ez mára sokat fejlődött

A '50-es évekre a televízió megjelenésével sok szuperhős a kis képernyőre költözött. De néhány jelentős film is megjelent:

Superman and the Mole Men (1951) – Ez volt az első egész estés mozifilm, amely Supermanre épült, és George Reeves játszotta a főszerepet. Ez a film később alapjául szolgált a híres Adventures of Superman TV-sorozatnak.

Batman: The Movie (1966) – Az ikonikus Adam West-féle Batman televíziós sorozat sikere után készült el. Ez a film az egyik első szatirikus és humoros szuperhősmozi volt.

A fentiekből is látszik, hogy ebben az időszakban a szuperhősök még inkább gyerekeknek szánt, könnyedebb figurák voltak, nem az epikus és komplex karakterek, mint ahogy azt manapság megszoktuk tőlük.

Felnő a műfaj

Az első, igazi, modern nagyjátékfilmre egészen 1978-ig várni kellett, amikor Richard Donner elkészítette Christopher Reeve főszereplésével a Superman című filmet. Ez lett minden modern szuperhős film alapja, és a hatalmas kasszasiker azt is bebizonyította, hogy egy képregényhős története mozivászonra adaptálva is komolyan vehető és sikeres alkotás lehet. 

De minek volt köszönhető ez a hatalmas diadal?

Például annak, hogy ez volt az első, komolyan vehető szuperhős film, amely kilépett a gyerekeknek szóló, könnyed, néha már-már parodisztikus történetből. Egy teljesen valósághű, mítikus történetet mesélt el erről a karakterről. A Superman volt az első olyan alkotás, amely nagy költségvetéssel, komoly történettel és technikai újításokkal hozta el a műfajt a szélesebb közönség számára.

Richard Donner rendezői koncepciója a film egyik legnagyobb érdeme, hiszen Donner nem csupán egy képregény-adaptációt akart, hanem egy klasszikus hollywoodi eposzt. Úgy kezelte Supermant, mint egy mitikus hőst, akinek a története egyszerre fantasztikus és emberi. Ebben pedig remek partnere volt Christopher Reeve, aki tökéletes egyensúlyt talált Clark Kent és Superman figurája között, így egyszerre volt hihető emberként és karizmatikus ikonként. A szerepe máig meghatározó a karakter történetében.

Aztán ott van még a szokásos technológiai fejlődés is, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna egy modern, szuperhős film. A film egyik legnagyobb szlogenje az volt: „You’ll believe a man can fly.” – azaz „Elhiszed, hogy egy ember tud repülni.” Az pedig, hogy ezt ilyen minőségben tudták megalkotni, akkoriban hatalmas technikai kihívásnak számított. A Superman forradalmi módon használta a kék háttér előtti felvételeket (blue screen) és az akkor úttörőnek számító optikai trükköket. A közönség először látta hitelesen ábrázolva a repülés élményét a mozivásznon. Az élményhez pedig épp úgy hozzátartonak John Williams dallamai, mint ahogy Donner rendezése és Reeves alakítása. A film zenéje ugyanis egyet jelent Superman karakterével. Williams grandiózus főtémája a mai napig az egyik legismertebb filmzene a világon.

Valóban repült - Ez a Superman még mai szemmel is lenyűgöző alkotás

Azonban a film sikere nemcsak a minőségének, hanem a korszak társadalmi és filmes környezetének is köszönhető volt.

A '70-es évek elején kezdődött Hollywood új aranykora. A filmgyártást a New Hollywood mozgalom uralta: az olyan fiatal rendezők, mint Steven Spielberg, George Lucas és Francis Ford Coppola az alkotásaikkal  forradalmasították a filmipart. A közönség ekkor kezdett el nyitottabb lenni a fantasztikus és látványos filmek iránt. A Csillagok háborújának (1977) például nagy szerepe volt abban, hogy Superman felbukkanhatott a vásznon. Az előző évben lett hatalmas siker George Lucas űreposza, amely bebizonyította, hogy a nagyszabású fantasztikus történetek érdeklik a közönséget. A Superman pedig szépen meg is lovagolta a Star Wars által keltett első hullámokat. De persze ez így még kevés lett volna a sikerhez. Ahhoz a társadalomra is szükség volt, amelynek egyre nagyobb igénye volt egy új hősre.

A '70-es évek Amerikáját politikai és gazdasági válságok terhelték. A vietnámi háború utóhatásai és a Watergate-botrány miatt az emberek elvesztették a politikába és az intézményekbe vetett bizalmukat. Az olajválság és gazdasági problémák miatt a társadalomban egyre nőtt a bizonytalanság érzése. Ebben a helyzetben Superman egy olyan hős volt, akire az emberek vágytak: egy tiszta erkölcsű, erős, jószándékú figura, aki kiáll az igazságért, harcol a gyengékért és ő maga a remény szimbóluma. Vagyis egyfajta ellenpontja a valóság pesszimizmusának.

A képregénykultúra is fejlődésnek indult ebben az évtizedben. Bár ezek a füzetek a '30-as évektől kezdve népszerűek voltak, a '70-es évek végére a szuperhősök ismét komolyabb történeteket kaptak a lapokon is. A DC Comics és a Marvel is egyre érettebb témákat dolgozott fel, így a szuperhősök már nem csupán a gyerekek szórakozására készültek. Immár készen álltak meghódítani a felnőttek világát is. 

Persze a Superman nemcsak sikeres lett, hanem megalapozta a szuperhősfilm műfaját is. A film világszerte hatalmas bevételt hozott (kb. 300 millió dollárt), és a Warner Bros. azonnal elkezdte a folytatások gyártását. A Superman II (1980) még nagyobb sikert aratott, és bebizonyította, hogy a közönség igenis kíváncsi a szuperhősfilm-sorozatokra.

Batman a vásznon

A Superman II. után néhány évig nem született más hasonlóan sikeres alkotás. A Superman III. és IV. része mintha azt üzente volna, hogy a műfaj kifulladt, nincs több benne. Hogy ez a tézis megdőljön, egészen 1989-ig kellett várni, amikor is Tim Burton Batman-je bizonyította, hogy a szuperhősfilmek nemcsak kasszasikerek , hanem művészileg is komoly alkotások lehetnek. De miért és miben volt forradalmi ez a film?

A bajkeverő huligánok nem is sejtik, hogy hamarosan jól elverik őket - Még mindig imádom ezt a filmet!

A Batman azért volt nagy áttörés, mert radikálisan eltért attól, ahogyan korábban a szuperhősöket bemutatták. Az 1966-os Adam West-féle Batman tévésorozat egy könnyed, parodisztikus változatot mutatott be. Tim Burton azonban (szerencsére) szakított ezzel a trenddel és Frank Miller A sötét lovag visszatér (1986) és Alan Moore A Gyilkos Tréfa (1988) képregényeinek hatására egy sokkal sötétebb és realisztikusabb Gotham Cityt alkotott meg. Tim Burton vezénylete alatt a Batman 1989-ben szakított a gyerekbarát megközelítéssel, és egy komor, gótikus atmoszférájú, felnőttek számára is komolyan vehető filmet hozott létre. Persze a siker sok mindenen múlt.

Michael Keaton castingja kezdetben hatalmas vitát váltott ki, mivel a színész korábban inkább vígjátékokban szerepelt. A film bemutatása után azonban sokan elismerték, hogy Keaton kiválóan hozta Bruce Wayne kettősségét: a sebezhető, magányos milliárdost és a félelmetes igazságosztót. Sokan, köztük én is, a mai napig az egyik legjobb Batman-alakításnak tartjuk Keaton játékát.

Ám a film egyik legnagyobb húzása kétségkívül az volt, hogy Jack Nicholsont szerződtették Joker szerepére.  Nicholson alakítása egyszerre volt karizmatikus, őrült és fenyegető – a karakter az ő verziójában lett igazán hírhedt és vált az egyik legikonikusabb filmes főgonosszá. 

Persze a látványról sem feletkezzünk meg, hiszen a Batman gótikus, sötét látványvilága egyedi volt a korszakban. Anton Furst látványtervező díjnyertes munkája Gotham City-t egy sötét, neonfényekkel megvilágított, art deco elemekkel teli várossá változtatta, amelynek atmoszférája azóta is egyedülálló. A film látványvilága erőteljesen inspirálta a későbbi Batman-adaptációkat, beleértve a Batman: The Animated Series-t is.

Az "I"-re a pontot Danny Elfman zenéje teszi fel. Csak úgy, mint a Superman esetében láttuk, a Batman is elképzelhetetlen Elfman muzsikája nélkül. A film ikonikus főtémája azon túl, hogy egy Grammy-t hozott Danny Elfmannek, a maga monumentális és fenyegető jellegével azóta is meghatározó része a Batman-mítosznak.

Mindezeknek együttesen köszönhető, hogy a Batman nemcsak sikeres volt, hanem új irányt is adott a szuperhősfilmeknek. Ez lett az első igazán sikeres, sötét tónusú szuperhősfilm. Míg a Superman (1978) egy optimista, hősi történet volt, addig a Batman sötétebb, realisztikusabb és cinikusabb. Ez a tónus később meghatározta a modern szuperhősfilmeket, különösen Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiáját. Szintén ez az a film, amivel kezdetét vette a szuperhősfilmek ipari forradalma, ugyanis a Batman az első olyan szuperhősfilm volt, amely teljes merchandising gépezettel rendelkezett: játékok, pólók, poszterek, képregények és egyéb termékek áradata követte a film sikerét. Ez megmutatta Hollywoodnak, hogy ezek a filmek nemcsak a jegypénztáraknál, hanem a kiegészítő termékek piacán is hatalmas bevételeket hozhatnak.

Azt hiszem, itt az első pillanat, amire gyanakodhatunk, az első rossz döntés az úton; az ész nélküli merchandising. Az, amikor a néző diktál. Igaz, hogy a Batman vagyonokat hozott, viszont a folytatás, a három évvel később mozikba kerülő Batman Visszatér alacsonyabb sikermutatója arra világít rá, hogy hiába a művészi koncepció, a remek színészi alakítások vagy a hátborzongató történet, ha kevés a merc eladás, ha megijednek a filmedtől a gyerekek, bizony repülsz a rendezői székből. Így esett, hogy a tetszési index zuhanása közben a beijedt Warner fejesek lehúzták a WC-n a sötét tónusú Denevérember látványvilágának ötletét (pedig olvasva a Batman 1989 képregényt, marha jó kis film lett volna belőle) és szinte sikítva húzták vissza a gügyögő hangulatú, vértelen és ostoba karakterekkel teli campy stílust, ami nagyon hasonlított az Adam West féle bugyutaságra. A Mindörökké Batman még csak ellavírozott a két világ határán, köszönhetően Tim Burton produceri munkájának, viszont a 4. filmmel Barabara Ling, aki a látványért felelt és Akiwa Goldsman, forgatókönyvíró a kulturpokol legmélyére űzte a Denevérembert és illusztris kompániáját. A Batman & Robinon sem a menő színészek, sem a szexi jelmezek nem segítettek. A film akkora bukás volt, hogy a Warner legközelebb csak 2005-ben merte újra reptetni a Denevért.

Batman és Robin - Ócska, bugyuta. Na és azok a mellbimbók?!? :D

Szóval a Batman és Robin után a szuperhősfilmek megítélése mélypontra került. A Warner Bros. lefújta a következő Batman-filmet, és egy ideig senki nem merte komolyan venni a műfajt. Ebben az időszakban kevés jelentős képregényfilm készült. Egy azért mégis csak van, amelyiket meg kell említenünk. Ez pedig nem más, mint a Marvel első sikeres próbálkozása, a Penge (1998). Bár nem klasszikus szuperhősfilm, de bebizonyította, hogy egy sötétebb, felnőttebb képregényfilm is kiválóan működhet a vásznon. 

Új korszak kezdődik

A 2000-es évek elején a képregényfilmek feltámadása több tényező szerencsés egybeesésének volt köszönhető. Az első néhány évben (2000–2004) főként a Marvel dominált, köszönhetően az X-Men (2000) és a Pókember (2002) sikereinek. 

A ’90-es évek végére a digitális trükkök (CGI) fejlődése lehetővé tette, hogy a képregények fantasztikus világa végre valóban életre kelhessen a vásznon. A Jurassic Park (1993) és a Matrix (1999) megmutatták, hogy a számítógépes effektek forradalmasíthatják a mozit. Az addigi képregényfilmekben sokszor képtelenség volt hitelesen megjeleníteni a hősök szuperképességeit, de az új technológia lehetővé tette, hogy Pókember hálóhintázhasson a felhőkarcolók között vagy Rozsomák karmait végre valósághűen ábrázolhassák

A ’80-as és ’90-es években a képregények sötétebb, komplexebb történeteket kezdtek el mesélni, és ezeket a hollywoodi producerek is észrevették. Frank Miller és Alan Moore hatása (The Dark Knight Returns, Watchmen, The Killing Joke) arra ösztönözte a filmeseket, hogy komolyabban vegyék a képregényeket. Az X-Men képregények népszerűsége az egekbe szökött a '90-es években, köszönhetően a rajzfilmsorozatoknak is. Így a Marvel, kihasználva ezt az újonnan éledő rajongást, új sztorikba és karakterekbe kezdett fektetni, és ezzel visszaszerezte régi fényét.

Az megvan, hogy a Marvel egyébként majdnem tönkrement? Sőt, annyira nem mentek a képregényeik, hogy 1996-ban csődöt jelentettek. Ennek következtében, hogy pénzhez jusson a cég, több ikonikus karakterének filmjogait különböző hollywoodi stúdióknak adta el: a Pókember és az hozzá tartozó univerzum a Sony Pictures-höz, az X-Men és Fantasztikus Négyes a 20th Century Fox istállójába került, a Hulkot pedig a Universal Pictures igyekezett sikeresen a vászonra adaptálni. Ez utóbbiról tudjuk, hogy nem sikerült. 

És akkor mindenképpen essen róla szó, mert bár sosem imádtam olyan rajongással, mint a Denevérembert, az egyik legszerethetőbb és leghétköznapibb szuperhőssel van dolgunk. A Pókember (2002) volt az első igazán nagyszabású, mainstream szuperhősfilm a modern érában, amely nemcsak anyagilag lett óriási siker, hanem kulturális jelenséggé is vált. Sam Raimi rendezte, aki a horror és a képregényes vizuális stílus ötvözésével hozott létre egy dinamikus, mégis érzelmekkel teli filmet.

A történet Peter Parker klasszikus eredettörténetét mesélte el: egy középiskolás srác, aki egy radioaktív pók csípésétől szuperképességekre tesz szert, majd Ben bácsija halála után ráébred, hogy „nagy erő nagy felelősséggel jár”. Tobey Maguire kiválóan hozta a karakter emberi oldalát, Kirsten Dunst volt Mary Jane Watson, míg Willem Dafoe felejthetetlenül alakította Norman Osborn/Zöld Manó szerepét. A film rendkívüli látványvilágot kapott, a pókfonálon lengedezés jelenetei a kor legjobb CGI-effektjei közé tartoztak! A film 139 millió dolláros költségvetésből készült és világszerte több mint 825 millió dolláros bevételt termelt, ezzel minden addigi képregényfilmes rekordot megdöntött. A kritikusok és a közönség egyaránt imádták, mert sikeresen ötvözte a látványos akciót a karakterközpontú történetmeséléssel, valamint érzelmi mélységet adott Peter Parker küzdelmeinek. A Pókember sikere bizonyította, hogy a modern szuperhősfilmek már nemcsak a geekeknek szólnak, hanem a mainstream közönség is imádhatja őket, és egyértelműen megágyazott a későbbi Marvel és DC franchise-ok számára.

2004-ig még elkészült az X-Men 2 (2003), amely, folytatva a megkezdett, sikeres utat, még jobban elmélyítette a karaktereket és a világépítést. Mozikba került az első Daredevil (2003) film, Ben Affleck főszereplésével, amely vegyes fogadtatásban részesült. Szintén nem tudhat magának nagy sikereket Ang Lee próbálkozása, a Hulk (2003). Viszont a Pókember 2 (2004) minden babért learatott. Raimi folytatását, minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjeként tartják számon, főleg Alfred Molina zseniális Doctor Octopus-alakítása miatt. Ebben az időszakban nem készült DC film. Elég rendesen beijedtek a Batman & Robin bukásán. 

Pókember (2002) - Ikonikus!

Persze a pénz nagy úr. És hát valószínűleg úgy sakkoztak a Warner/DC fejesei, hogy ha a konkurenciának ilyen jól megy, csak meg kellene még egyszer próbálni vászonra vinni a Denevért. (A Warner Communications 1969-ben vásárolta meg a DC Comicsot, és ezzel a DC hivatalosan is a Warner tulajdonába került. Azóta a Warner Bros. felügyeli a DC karaktereinek filmes és televíziós adaptációit, beleértve a Superman (1978), Batman (1989) és a későbbi DCEU-filmeket.) 

Christopher Nolan verzióját, a Batman: Kezdődik-et (2005) egy hosszú, sikertelen próbálkozásokkal teli időszak előzte meg, amely során a Warner Bros. igyekezett újraéleszteni a Batman-franchise-t a Batman és Robin (1997) bukása után.

A '90-es évek végén és a 2000-es évek elején több projekt is napirenden volt: szóba került egy Batman Triumphant című folytatás Schumacher irányításával, Darren Aronofsky és Frank Miller Batman: Year One adaptációja, valamint egy Wolfgang Petersen-féle Batman vs. Superman film is. Egyik sem jutott el a megvalósításig, mert a stúdió nem találta meg a megfelelő irányt.

2003-ban a Warner Bros. végül Christopher Nolanhez fordult, aki ekkor még viszonylag kis költségvetésű, de elismert filmeket rendezett, mint a Memento (2000) és az Insomnia (2002). Nolan egy teljesen új, realisztikusabb megközelítést javasolt Batman eredettörténetének elmesélésére, amely radikálisan eltért a korábbi látványos, de kevésbé mély adaptációktól. A Warner elfogadta az ötletét, és a projekt gyorsan zöld utat kapott.

A rendező a film megírásához David S. Goyert vonta be, aki a történetet Batman karakterének komolyabb, földhözragadtabb értelmezésére építette, a Batman: Year One és más klasszikus képregények inspirációjával. Nolan célja az volt, hogy egy olyan Batman-filmet készítsen, amely teljesen független a korábbi filmektől, és egy hihetőbb, modernebb sötét lovagot mutat be.

A Batman Begins (2005) végül sikeres lett, és ezzel elindította a Nolan-féle trilógiát, amely a The Dark Knight (2008) és a The Dark Knight Rises (2012) filmekkel teljesedett ki. 

Batman: Kezdődik - Hú, de kellett Nolan a Denevérembernek!

Kis kitérőt teszünk, mert Nolannal kapcsolatban sokszor felmerült már az a pletyka, hogy csak úgy rendezhette meg az Eredet-et, ha elvállaja a három Batman filmet a Warnernek. Arra gondoltam, a cikk kapcsán talán ideje lenne utánanézni ennek, hiszen én is sok éven keresztül adtam tovább tényként ezt az értesülést.

Nos, az igazság az, hogy nincs arra bizonyíték, hogy Christopher Nolan csak a Batman-trilógia fejében kapta volna meg az Eredet rendezési lehetőségét.

Nekem konkrétan ez hiányzik a mai filmekből: a kockáztatás, a tökösség. Hogy az ember megint meglepődhessen, hogy a székébe szegezzék az események és ne csak szotyolaízű poénokkal akarjanak elszédíteni minket a készítők. Azért ennél egy kicsit inteligenesebbek vagyunk.

Nos, ennyi lett volna mára. Ha tetszett, gyere a Facebook oldalunkra is és nyomj egy like-ot a poszt alatt. Valamint kövesd be az oldalt is, hogy nehogy lemaradj a legújabb hírekről a bloggal és a hamarosan megjelenő The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear című könyvemmel kapcsolatos hírekről.

Tovább nézz szét nálam, főképp, ha új vagy, hiszen remek filmeről ajánlok remek elemzéseket. Csak néhány a teljesség igénye nélkül: a múlt héten az Addams Familyről írtam, ez a sötét tónusú Batman visszatérről szól, a legkedvesebb trashmozim, a The Masters of the Universe is szerepel a posztok között, a, de olvashatsz a Robotzsaruról és benne felbukkanó filozófiai kérdésekről.

Érdemes végiglapoznod az itteni cikkeimet, hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!

Addig is mozizzatok, filmezzetek, jó hetet és jó hétvégét mindenkinek!

Csókollak!

Faszi

Még mindig tökéletesen emlékszem; esős, szeptemberi este volt, csütörtök. Az égen sötét fellegek hömpölyögtek, a levegőben mintha ott lett volna valami különleges feszültség, amit az ember csak akkor érez, amikor valami igazán emlékezetesre készül. Aznap este minden apróság, az eső monoton kopogása, a mozi sötétjében terjengő pattogatott kukorica illata, a kabátok susogása is mintha előre jelezte volna, hogy ez az élmény örökre belém fog égni. Tizenhárom éves voltam, az unokanővérmmel és az akkori pasijával mentünk moziba, hogy megnézzük azt a filmet, amitől a korabeli sajtó hangos volt. Már napok óta cikkek szóltak arról, hogy milyen sötét és rendhagyó történetet mesél el. A kritikusok a gótikus hangulatot és az érzelmi mélységet dicsérték, miközben a képregényadaptáció újszerű vizuális világát is kiemelték. Egy ilyen előzetes felhajtás után óriási izgalommal ültem be a moziba megnézni a filmet, amely akaratán kívül is történelmet ít azzal, hogy a legendás Bruce Lee egyetlen fia, Brandon meghalt a forgatás közben.

Még most is kiráz a hideg, ahogy visszaemlékszem; tele volt a mozi, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Valahol középen ülök, kabátok fogságából bámulom a vásznon a jelenetet, amikor Eric Mókásnál jár látogatóban. Igyekszem nagyon figyelni, vajon észre lehet venni a pillanatot? Vajon bennhagyta a vágó a filmben azt a kockát, amikor Brandon Lee-t a halálos lövés éri?

Akkor nem sikerült tetten érnem, ma már látni vélem a filmkockák közötti vágás kissé egyenletlen szélét, ahogyan a golyótól Brandon összegörnyed. Tudom, sok filmet éltettem már itt a blogon, ami nem is csoda, hiszen igyekszem a kedvenceimről írni, de ez a film azon kevesek egyike, amelyikben valóban hiszek. Mindabban amiről beszél, amiről szól. Évekig a kedvenc filmem volt, és most is, mikor lassan leporolom a fejemben az emlékét, elmosolyodok, mert elönt a szeretet, hiszen annyit tanultam ebből a filmből a kapcsolatokról, hitről, reményről, erőről. És látom, hogy még mindig erős film ez. Még mindig tökéletesen tükrözi vissza azt, amire válalkozott; sötét mesét mesél a szerelemről, mely sosem hal meg.

Drágáim; Brandon Lee utolsó filmjével nyitjuk meg a Nagyvászon és Hangszóró blog 2025-ös évét. Ez itt A Holló.

Eric Draven készen áll a bosszúra! Mi pedig a filmre.

Nem kérdés, ez egy örök klasszikus. Tudom, sokan gyengének és túlhájpoltnak tartják. Egy közepes akcióthrillernek, amit csak Brandon Lee halála húzott a figyelem középpontjába és amúgy csak olyan, mint egy felvizezett pia; alig hasonlít az eredetire, amiből kiindult, se íze, se bűze.

Remélem, már megtanultad itt nálam, hogy ez a fajta hozzáállás nem az én műfajom. Sőt, az elmúlt hónapok még inkább megtanítottak arra, hogy minden alkalommal lebbentsem fel a fátylat, és nézzek mögé az adott alkotásnak. Leginkább akkor, ha nem értem elsőre a lényegét. Igazi gyémántok hevernek a porban elfeledve, megbélyegezve. Azt hiszem, továbbra is ezt szeretném csinálni, lenyúlni értük, megtisztogatni őket, aztán írni róluk. Mert ha nekem tetszenek, másnak is fognak. 

Mielőtt tovább mennénk, figyelmeztetlek, hogy tuti SPOILERezek, szóval, csínján az olvasással, ha nem szereted. 

Alaptörténet és kontextus

A Holló története egyszerű, mégis talán az egyik legérzelmesebb film, ami a '90-es években készült. Eric Draven, a rockzenész, és menyasszonya, Shelly brutális gyilkosság áldozatai lesznek az esküvőjük előestéjén, az ördög éjszakáján. Egy évvel később, a túlvilág vándorának és ügynökének, egy misztikus hollónak a segítségével Eric visszatér az élők közé, hogy bosszút álljon azokon, akik elvették az életét.

A film alapját James O’Barr azonos című képregénye adja, amelyet szerelmének tragikus halála ihletett. Szerintem Alex Proyas rendező hűen keltette életre a képregényt; a film gótikus hangulata és sötét esztétikája olyan jól esik az embernek, mint Ericnek a bosszú.

Időzzünk egy kicsit el ennél a ténynél. Lehet e karmikusabb hangulata egy műnek, annál, hogy egy szeretett halottnak állít emléket? És így a mű egy hely lesz, amelyik annak a léleknek egy darabját őrzi. És ha a képregénynek van egy szelleme, miért ne lehetne a filmnek is? Ráadásul ez egy olyan történet, amely szinte kiált az áldozatért. 

Persze a fentiket csak filozófikus hangulatban írom. Felettébb sajnálom Brandon Lee-t, a családját, a barátait és nagyon sajnálom a Mókást játszó Michael Massee-t, akinek egy életet kell leélnie azzal a tudattal, hogy az ő kezében sült el egy halált okozó fegyver. Mégis, olyan könnyű ezen a vonalon felgöngyölíteni a fonalat, már ha az ember tényleg igyekszik valami karmikus hatalmat keresni a történtek mögött. Mert, hogy pontos magyarázat nincs az esetre. Véletlen, ezt mondták. Tragikus véletlen. 

És talán tényleg az volt. Talán a legegyszerűbb válasz az igaz, még pedig hogy Brandon Lee tragikus halála szerencsétlen események láncolatának az eredménye volt. A forgatáson egy már korábban használt kellékfegyver nem megfelelő karbantartása és ellenőrzése miatt történt a baleset. Az ominózus jelenetnél, ahol Eric Dravent meglövik, egy 44-es kaliberű pisztolyt használtak. Bár a fegyverbe csak vaktöltényt helyeztek, egy korábban a csőben ragadt lőszer-alkatrész (egy csappantyú vagy egy lövedéktöredék) a vaktöltény detonációjától éles lövedékként viselkedett, és halálos sebet ejtett Brandon Lee-n.

A jelenet forgatása közben senki sem gondolta, hogy valós tragédia történt, amíg Brandon össze nem esett. A stáb először azt hitte, hogy egy váratlan improvizáció részesei, hiszen a jelenet természeténél fogva mindenki a feszültség megteremtésére összpontosított. Amikor azonban Brandon nem reagált a rendezői utasításokra, azonnal megszakították a forgatást. A pánik gyorsan átterjedt a stáb tagjaira, ahogy realizálták, hogy valami nagyon rossz történt. Azonnal kórházba szállították, de az életét már nem tudták megmenteni. 28 éves volt. A haláleset mélyen megrázta a film stábját és az egész filmes világot, különösen mivel Bruce Lee fiáról volt szó.

A baleset miatt szigorúbb biztonsági szabályokat vezettek be a filmiparban a fegyverek kezelésére vonatkozóan, ám a tragédia még mindig gyakran emlegetett példája annak, milyen következményekkel járhat a gondatlanság. 

A holló már Eric és Shelly gyilkosságánál megjelenik; mintha sejtené, kit választ majd jövőre. 

Sajnos, ehhez a filmhez tökéletesen passzol a halál fogalma. Persze nem ez az egyetlen főbb téma, de ahhoz, hogy a film megtörténjen, a szerelmespárnak burtális körülmények között kell meghalnia. Így lesz a bosszú hatalmas és könyörtelen.

De ez csak az első pillantás tapasztalata. Ha a történet mögé nézünk, láthatjuk, hogy a film központjában valójában a halálon is túlmutató szerelem áll. Eric és Shelly kapcsolatának tragikus története arra emlékeztet, hogy a szeretet ereje legyőzhetetlen, mindegy ki és milyen erővel próbálja elpusztítani. Sarah ki is mondja, miközben a temetőben a barátai sírjához sétál:

"A fáklyaként lángoló házból végül csak egy rakás hamu maradt. Régen azt hittem, ilyen sorsra jut minden; a család, a barátság, az érzések. De ma már tudom, ha a szertetetük kiáll minden próbát, két embert, aki egymásnak született, senki sem választhat el egymástól."

Úristen, milyen gyönyörű szöveg és milyen sokat mond! Tehát a film központi eleme, az, amiért az egész megtörténik már a első negyedórában elhangzik, mint ígéret, amelyet a történet végül be is vált. 

Eric még aznap éjjel visszatér az élők közé és feltámadása nemcsak a fizikai világot, hanem az érzelmek határait is újradefiniálja. A két szerelmes kapcsolata túlmutat az időn és a halálon, a történet pedig arra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon az örökkévaló érzelmek természetén. Kevés romatikusabb film létezik ebben a kategóriában. :)

Az érzelmek mellett szorosan ott lohol a bosszú és megváltás topikja. Azok, amelyek ebben az új életében Eric számára a legfontosabbak. Mert a karakter nemcsak bosszút állni érkezett, a lelki békéjét is keresi. 

Tudtommal sem a film, sem a képregény nem jelöli ki a kiválasztódás szabályait, vagyis, hogy ki térhet vissza bosszút állni az év elteltével. Ki az, aki megérdemli? Ha a Holló dönt, márpedig a mitológia ebbe az irányba mutat, akkor talán az alapján jelöli ki a visszatérő lelket, hogy az mennyire szenved a túlvilágon az igazságtalanságtól, ami életében érte. Biztosan szempont az is, hogy nem csak magáért akarjon bosszút állni. Mert van más is, egy szeretett, imádott személy, akinek a fájdalmait még a halál sem tudja elmosni. Ez a mardosó fájdalom vágyat kelt a lélekben. Nincs hát más esély, mint bosszút állni.  Visszaadni "32 óra fájdalmát egyetlen pillanatba sűrítve." Megmutatni, milyen is a halál. 

Már csak a fentiek miatt sem érthetek egyet azokkal, akik lefitymálják ezt a filmet. Mert nem csak a történet sokrétű és csodaszép. Az összetett karakterábrázolás is nagyszerű, kiemeli a bűnösök megbüntetésének és Eric saját megváltásának kettősségét. A bosszú itt nem csupán igazságszolgáltatás, hanem egyfajta gyászfeldolgozás is, amely során Eric nemcsak az ellenségeitől, hanem saját fájdalmától is megszabadul.

Az Ördög vidám kis Éjszakája; Top Dollar és bandája elemében van.

A film helyszíne tökéletes egy bosszúhoz; a sötét és leromlott város, mely a történet mély, morális kérdéseit tükrözi. Az omladozó épületek, az esőáztatta utcák és a romos ipari negyedek mind a társadalmi hanyatlás szimbólumai, miközben Eric Draven érzelmi és fizikai útját is keretbe foglalják. A neonfényekkel megvilágított sikátorokban játszódó jelenetek a remény halvány szikráját jelképezik egy alapvetően sivár világban.

Az éjszaka állandó jelenléte és a folytonos eső mintha arra utalna, hogy a bűnök megtisztításához elengedhetetlen a szenvedés és a katarzis. A város szinte önálló karakterként működik, egy élő-lélegző entitás, amely nemcsak háttérként szolgál, hanem aktívan alakítja is a narratívát. És persze nem nem csupán háttérként funkcionál, vagy szimbolikus jelentést hordoz. Ezekkel párhuzamosan a helyszín vizuális stílusa támogatja a történet drámai és morális mélységeit, erősítve a narratívát. 

A három, leginkább kiemelkedő karakter a filmben Eric Draven mellett a mindenhájjal megkent bűnöző, Top Dollar és a nyomozóból közrendőrré fokgozott Albrecht Őrmester. A férfiak ellensúlyozására a gyermeki ártatlanságot pedig Sarah testesíti meg.

Brandon Lee alakítása Eric Dravenként mély érzelmi töltettel bír. Tökéletesen megragadta Eric tragikus, mégis hősies karakterét. Brandon nemcsak a karakter fizikai megformálásával nyűgözi le a nézőt, hanem az érzelmi ívek hiteles bemutatásával is. Eric egyszerre tűnik megtört embernek és fenséges bosszúállónak, aki minden egyes mozdulatával a szeretet és az igazság erejét sugallja. Brandon ezzel a szereppel szeretett volna kitörni a kungfu harcos szerű akciószerepekből és meg akarta mutatni, hogy saját jogon is remek színész. Azt hiszem, sikerült.

Michael Wincott, aki Top Dollart, a film főgonosza alakítja, nihilista filozófiájával és fenyegető jelenlétével emlékezetes ellenfele Ericnek. Michael Wincott ikonikus mély hangja és hideg karizmája tökéletesen illik egy olyan karakterhez, aki a kaotikus világképét teljes görnyedt kéjjel mélyíti el. Top Dollar nemcsak a kegyetlenséget, hanem a teljes erkölcstelenséget is megtestesíti. Gondoljunk csak a vérfertőző kapcsolatára a saját testvérével.

A bűnözőkkel szemben ott van Ernie Hudson, aki Albrecht Őrmester szerepében egy igazi, emberi oldalt hoz a történetbe. Ez a józan karakter segít nekünk nézőknek még realisztikusabban csatlakozni a történethez azzal, hogy igyekszik a erkölcsileg helyes irányt tartani. Eleinte nem érti Eric-et, de aztán különleges kapcsolatot alakít ki vele. Albrecht a film morális iránytűje, aki rávilágít arra, hogy az igazságosságnak helye van a legnagyobb sötétségben is. Hudson játéka egyszerre empatikus és magabiztos, amely egy másik fajta, az Ericétől eltérő érzelmi mélységet ad a filmhez.

Muszáj még megemlítenem Rochelle Davis-t, aki Sarah-t, a fiatal tinit játsza. Az ő karaktere nem csupán Albrecht és Eric közötti kapocs, hanem Ericet is összeköti az élők világával. Sarah az egyik legemberibb figura a filmben, aki az ártatlanságot és a reményt képviseli ebben a sötét univerzumban. Rochelle játéka meglepően érett és hiteles, különösen annak fényében, hogy ez volt az első filmszerepe. Sarah karakterében ott van a fiatalok bátorsága, és ahogy Ericet segíti a bosszúhadjáratban, együttérzést és érettséget mutat, amely szépen ellensúlyozza a film brutálisabb és sötétebb elemeit.

Ez a film tele van szimbólumokkal, fontosak is neki és ez a szimbolika rendkívül gazdag és több rétegben értelmezhető. Nézzünk meg most ezek közül néhányat:

Talán a holló az egyik legkönnyebben azonosítható jelkép. Ő a film központi eleme, a túlvilág és az élők közötti kapcsolat. Egyszerre vezető és védelmező. Ő az, aki visszavezeti Ericet az élők világába és igyekszik őt a bosszú útján tartani. Egyszerre a halál és a megtorlás eszköze. A holló jelenléte Eric hatalmának forrása, de ennek a különös küldetésnek is a madár a metaforája.

És igen, tudom, van itt egy kis ellentmondás, amit nem árt, ha tisztázunk.

A film eredeti címe, The Crow, azaz A Varjú. A magyar változat készítésekor feltételhetően az egyszerűbb felismerhetőség és az erőteljesebb hangulat miatt lett a film magyar címe A Holló. Ez azért is lehet, mert a holló sokkal ismertebb és jelentőségteljesebb szimbólumként él a magyar kultúrában és mitológiában.

A holló gyakran társul misztikummal, halállal és a lélek túlvilági utazásával. Ez pedig épp olyan jól illik a film szimbolikájához, mint a varjú. Magyarországon a holló amúgy is erősebb kulturális kapcsolódással bír, például Edgar Allan Poe A holló című költeményén vagy a Hunyadiak hollós címerén keresztül.  A „holló” szó hangzásában is erőteljesebb, drámaibb és így magyarul talán jobban is illik a film hangulatához. 

Ám ha az eredeti címet nézzük és így elemezzük a madár szimbolikáját, akkor rájövünk, a varjú, akárcsak a holló, számos kultúrában misztikus és spirituális jelentéssel bír, igaz némi eltérés van a két madár értelmezése között. Mindketten gyakran a halál hírnökeként jelennek meg a hétköznapi babonákban. Emellett Eric karaktere jól tükrözi a varjak intelligenciáját és alkalmazkodóképességüket. Eric nem csak fizikai erejére, hanem találékonyságára is támaszkodik küldetése során. Ráadásul a varjú hétköznapibb madár, mint a holló, de ez nem csökkenti jelentőségét, sőt. Inkább azt jelzi, hogy a bosszú és a szeretet nem magasztos, távoli fogalmak, hanem hétköznapi emberi tapasztalatok, amelyeket bárki átélhet.

Amíg a Holló él, Eric sem tud meghalni. És ezt a képességét baromira élvezi. 

Egy másik jelkép a helyszín, ahol a történet játszódik. A film sötét, esőáztatta városi környezete az erkölcsi hanyatlás és a káosz szimbóluma. Az omladozó épületek és elhagyatott utcák, mintha csak a társadalom morális állapotát tükröznék. Innen már rég eltűnt minden jó. A városi romlás szinte a képünkbe ordít.

Aznap éjjel, amikor Eric visszatér az élők közé, esni kezd. És nem is áll el, szinte az egész film alatt zuhog. A film egyik legtöbbet idézett mondata is ezzel kapcsolatban hangzik el: "Örökké nem eshet!" Ez a mondat jelenti a reményt, jelöli, hogy előbb vagy utóbb jóra fordulnak a dolgok. De amellett, hogy az eső állandó jelenléte nyomasztóvá teszi a film hangulatát, egyúttal a megtisztulás szimbóluma is. Eric küldetése során az eső „mossa le” a bűnösök vétkeit.

A maszk, az álarc, a festés rituális elem. El is választja Eric két énjét. A szerelmes, gyengéd férfi meghalt, ez itt már egy új, bosszútól fűtött lény és ezt meg is kell mutatnia. Egy harcos festése ez, ami egyszerre utal a halálra és ott van benne az egykori zenész színpadiassága is. A fekete-fehér ellentét a szeretet és gyász, az élet és halál kettősségét tükrözi. Eric sminkje egyfajta álarcként is értelmezhető, amely mögött az érzelmi sebezhetőség és a tragédia húzódik. És nem utolsósorban, megrémíti az ellenségeket. A film végére az eső lemossa a maszkot. Mintha ez is azt jelezné, hogy a bosszú lassan véget ér. Minden gonosz elnyerte méltó bünetetését. Mikor Eric Top Dollarral harcol a tetőn, szinte már alig látni nyomát a bosszú fekete-fehér maszkjának az arcán. 

Aztán ott van Shelly eljegyzési gyűrűje. Egy lassan eltűnő élet emléke. Nemcsak az Eric és Shelly közötti szerelmet szimbolizálja, hanem az ígéretet és a kötelességet is, ami Ericet visszahozza az élők közé.

A tűznek kivételesen fontos szerepe van a filmben. Top Dollar bandája többek között úgy tartja rettegésben az embereket, hogy minden évben az Ördög Éjszakáján lángba borítják a várost. Az Eric és Shelly otthonát elpusztító tűz egyszerre a veszteség és a fájdalom szimbóluma. És azt is jelzi, hogy valami végérvényesen megváltozott, véget ért. Emlékszünk még Sarah rövidke monológjára, amit már megemlítettem? "A fáklyaként lobogó házból végül csak rakás hamu maradt." A film utolsó mondata is ebbe az irányba tart: "A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart!"

A lángoló jelenetek mellett megjelennek az utcai neonfények is és ezek egyszerre utalnak a káoszra és Eric belső világának hevességére.

Mint már említettem, a film külön szereplőt szentel a gyermeki ártatlanság megjelenítésére. Sarah karaktere képviseli az ártatlanságot és a reményt, ami még ebben a sötét világban is megmarad. Ő az Eric és Shelly iránti szeretet emlékének őrzője, és az a személy, aki még hisz az igazságban.

Ezek a szimbólumok nemcsak vizuális elemek, de őrületes mélységbe visznek és rengeteg réteget adnak a történethez, amely egyensúlyoz a sötét hangulat és az érzelmi katarzis között. A film ezek révén válik többé egy egyszerű bosszútörténetnél.

Az egykori zenész még a halála után is színpadias és drámai marad. Chic!

Ha be akarjuk azonosítani a műfaja alapján a filmet, nos elég nagy fába vágjuk a fejszénket. Persze, nem lehetetlen a dolog, csupán összetett. Akárcsak a film.

A Holló alapvetően több műfaj metszéspontján helyezkedik el, de a fő besorolása a dark fantasy és a gótikus thriller. Ezek mellett az alábbi alműfajok elemei fedezhetők fel benne:

Bosszúfilm: Eric története a klasszikus bosszútörténetek narratíváját követi, ahol az igazság szolgáltatásának középpontjában a személyes veszteség áll.

Akcióthriller: A film tartalmaz izgalmas, feszültséggel teli akciójeleneteket, amelyeket a küzdelem és üldözés dinamikája határoz meg.

Romantikus dráma: A halálon túl is tartó szerelem központi eleme miatt a romantika és az érzelem is jelentős szerepet játszik.

Noir: A sötét, esős városképek és az erkölcsi dilemmák megidézik a noir-filmek hangulatát, ahol a környezet szinte a történet szereplőjévé válik.

Képregényadaptáció: Bár ez technikailag nem műfaj, de a vizuális stílus és a történetmesélés egyértelműen a képregények dinamikus narratívájából merít.

Horror: A film helyenként horrorisztikus elemeket is tartalmaz, például Eric „feltámadásának” jelenetében és a misztikus holló szerepében.

A fenti műfajok és alműfajok keveredése teszi a filmet igazán egyedivé, mivel minden néző más-más aspektusát találhatja megkapónak, a romantikus drámától a gótikus akcióig.

A film látvány- és zenei világában is a fenti műfajok szempontjai dominálnak. A film gótikus esztétikája és a noir elemek dinamikus keveréke támogatja a történet drámaiságát. Az esőáztatta utcák, az omladozó házfalak és a neonfények szabdalta környezet egy olyan világot fest meg, amely egyszerre fenyegető és magával ragadó. A romos épületek és a zűrzavaros utcák a társadalmi hanyatlás tükrei, miközben a vibráló neonfények és a sötét árnyékok kontrasztja a képek dinamikáját emeli ki. A látvány képi világa nemcsak a hangulatot szolgálja, hanem Eric lelki állapotát is tükrözi: a sötétségben mindig ott van a fény, a remény halvány sugara. Ez a vizuális kettősség támogatja Eric utazását, amely egyszerre szól bosszúról és lelki megtisztulásról.

Fontos beszélni még a film ikonikus soundtrackjéről – amelyen olyan előadók szerepelnek, mint a The Cure, a Nine Inch Nails, a Stone Temple Pilots és a Rage Against the Machine. Ez a lemez tökéletesen visszaadja a történet hangulatát. Az alternatív rock, gótikus dallamok és a grunge elemek egyedi kombinációja a '90-es évek lázadó szellemiségét képviseli. A zene nemcsak kíséri a cselekményt, hanem annak szerves részévé válik, erőteljes érzelmi hátteret biztosítva Eric bosszújának. A dalok, mint a The Cure "Burn" vagy a Nine Inch Nails feldolgozása, a Joy Division "Dead Souls" című dalából, nemcsak hangulatot teremtenek, hanem elérhetetlenséget, érzelmi távolságot is szimbolizálnak. A soundtrack a karakterek belső konfliktusait és a történet feszültségét is visszhangozza, miközben átértelmezi a klasszikus gótikus tematikákat a modern kor kontextusában. Sokáig a kedvenc soundtrack albumom volt. 

Aztán ott van a score, Graeme Revell zseniális munkája. Baromira fontos része a filmnek, csak úgy, mint a látvány és a színészi játék. Revell egyedi hangulatot teremtett zenéjével, ezekkel a sötét, misztikus és drámai dallamokkal, amelyek mesterien támogatják Eric Draven karakterének érzelmi útját, a bosszú és a veszteség kettőségét. Az elektronikus és szimfonikus elemek keverékével Revell egy modern, de időtlen hangzást hozott létre, amely a film minden egyes jelenetét tovább erősíti. Különösen emlékezetes a fő téma, amely egyszerre emeli ki a történet tragikumát és hősiességét. Ez a score nem csupán a film lényegének zenei megtestesítése, hanem önmagában is egy művészeti alkotás. Ha még nem hallgattad meg csak magában, ajánlom, hogy tedd meg, mert jó. Olyan szárnyakat ad a léleknek, amikről nem is hitte volna, hogy kellenek neki. 

És hát nem lenne filmelemzés, hogy ha nem vizsgálnák meg azt is, milyen volt a korszak hangulata és milyen félelmeket tükröz vissza a film.

A '90-es évek társadalmi és kulturális bizonytalansága, valamint a gyors urbanizáció és az elidegenedés problémái mind itt vannak a Holló képkockáiba égetve. A sötét, romos város a bűnözés, a korrupció és a társadalmi egyenlőtlenség metaforája, amelyek az akkori közönség számára ismerős problémák voltak. A film ugyanakkor a személyes veszteség és a gyász univerzális félelmeit is ábrázolja, amelyek túlmutatnak a konkrét korszakon. Az Eric által megélt bosszú és megváltás kettőssége rámutat az emberi érzelmek mélyebb rétegeire, miközben egy olyan világot fest meg, amelyben a remény és az igazság megvalósulása éppolyan nehezen elérhető, mint az érzelmi gyógyulás. Tökéletes ez a társadalmi lenyomat, amelynemcsak a film ikonikus hangulatát erősíti, hanem örök érvényűvé is teszi annak mondanivalóját. 

És mivel sok műfaj keveredik ebben a filmben, mindegyik hozta magával a saját társadalmi tükrét. Az olyan elemek, mint Eric feltámadása és a sötét városi környezet, egyértelműen hozzájárulnak a horrorisztikus hangulathoz. A noir a bűn és erkölcstelenség által uralt városok, valamint a moralitás hiánya gyakran a társadalmi hanyatlás félelmeit vetíti ki. A dráma a személyes veszteség és az érzelmi megpróbáltatások univerzális félelmeit képes megragadni.

Egy különös barátság kezdete - Eric és Albrecht először találkozik "élőben", miután Eric felrobbantotta Gedeon zálogházát.

Brandon Lee tragikus halála után komoly dilemmát jelentett a film befejezése. A stáb tagjai közül sokan érthető módon érzelmileg összetörtek, és felmerült az ötlet, hogy teljesen leállítják a forgatást. Azonban Eliza Hutton, Brandon menyasszonya, és Linda Lee Cadwell, Brandon édesanyja, határozottan támogatták, hogy a készítők fejezzék be a filmet. Az volt a két nő kívánsága, hogy a film egyfajta tiszteletadásként szolgáljon Brandon emlékére, és művészi öröksége így maradandóvá váljon.

A család kérését tiszteletben tartva a produkciós csapat – Alex Proyas rendező vezetésével – folytatta a munkát. Ezt követően fejlett technológiai megoldásokkal fejezték be a forgatást; a film korát messze megelőző CGI-technikákat alkalmaztak, hogy pótolják Brandon hiányát, és testdublőröket is bevontak, akiket gondos vágásokkal és digitális utómunkával tettek észrevétlenné. Ez az utómunka máig a filmkészítés egyik legendás teljesítménye, amely technológiai mérföldkővé vált és a későbbi filmes effektek fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. A film a következő úttörő megoldásokat használta:

1. Arc- és testdublőr CGI-felhasználás:

Brandon Lee hiányzó jeleneteit testdublőrökkel vették fel, az arcát pedig számítógépes utómunkával illesztették rá a dublőr testére. Ez az eljárás akkoriban hihetetlen újdonságnak számított, és megalapozta a digitális „arcpótlás” technikáit, amelyeket később széles körben használtak más filmekben.Ez a technológia vezetett el ahhoz, hogy a színészek arcát később CGI-jal animálják vagy más jelenetekbe integrálják. Példák: Gladiátor (2000), ahol Oliver Reed halála után hasonló technikát alkalmaztak. Emlékszem, ennek kapcsán mindenki arról beszélt, hogy hamarosan már színészekre sem lesz szükség, hogy leforgassanak egy filmet.  

2. Digitális fény- és árnyékmanipuláció:

A film sötét, gótikus hangulatát fokozta a digitális utómunka, amely lehetővé tette a fények és árnyékok pontos manipulálását. Ez nemcsak vizuális egységet teremtett, hanem segített elrejteni a testdublőröket és a CGI-jeleneteket. A digitális fénykorrekció és árnyékképzés azóta az utómunka alapvető eszközévé vált.

 3. Részleges CGI-helyettesítés:

Olyan jelenetekben, ahol Brandon Lee nem volt jelen, digitálisan megalkotott részleteket (például árnyékokat, távoli nézeteket) használtak. Ez akkoriban szintén szokatlan volt, de ma már megszokott technika a vizuális effektusok világában. Ez az eljárás inspirációt adott a későbbi teljes CGI-karakterek megalkotásához, például Gollam (A Gyűrűk Ura) vagy Tarkin (Zsivány Egyes).

4. Jelenetek digitális „újratervezése”:

A film több jelenetében a már felvett anyagokat újravágták, és digitális effektekkel toldották meg, hogy a folytonosságot biztosítsák. 

Ezekkel az újításokkal A Holló bebizonyította, hogy a CGI képes érzelmileg intenzív és vizuálisan összetett filmek létrehozásában is kulcsszerepet játszani, nemcsak látványos blockbusterekben. Elindította azt az irányt, hogy a CGI nemcsak kiegészítő elem, hanem történetmesélési eszköz is lehet.Így, a film, a tragédiától függetlenül is hozzájárult ahhoz, hogy a digitális utómunka a modern filmkészítés egyik alappillérévé váljon.

Az pedig, hogy befejezik a filmet, végül kulcsfontosságú döntésnek bizonyult, hiszen A Holló mára kultikus filmmé vált, amely örökre összefonódott Brandon Lee emlékével. A film így nemcsak egy különleges alkotásként áll előttünk, hanem egy szívbemarkoló emlékműként is a fiatalon elhunyt színész számára.

 A tragédia szimbolikusan illeszkedik a film sötét témáihoz, hiszen a halál és az áldozat gondolata áll a történet középpontjában is. Brandon valós élettörténete és karakterének fiktív sorsa közötti párhuzam mély érzelmi töltettel ruházza fel a filmet, amely emiatt még erősebben hat a nézőkre. A forgatás során történt szerencsétlenség ugyanakkor rámutatott a filmipar hiányosságaira, és a baleset után szigorúbb biztonsági szabályokat vezettek be a fegyverek és kellékek használatára vonatkozóan. Brandon Lee halála fájdalmas veszteség a filmvilág számára, de A Holló örökre őrzi tehetségének emlékét, és minden egyes jelenetben érezhetővé válik az az érzelmi mélység, amelyet a fiatal színész hozzáadott ehhez a különleges alkotáshoz.

Tehát, mint láthatod, A Holló sok szempontból is különleges. A gótikus elemekkel átszőtt történet nemcsak a félelmet, hanem a remény és a megváltás iránti vágyat is kifejezi, ezzel összekapcsolva a horror hatásmechanizmusát más műfajok narratívájával. Ezért az ilyen többdimenziós filmek – akár horror, akár más zsáner jegyeit viselik – rendkívül hatásosak lehetnek egy korszak érzéseinek és félelmeinek ábrázolásában.

Úgy gondoltam, hogy A Holló méltó kezdet egy új évhez a blogon. Ez a film nemcsak emlékeztet arra, hogy a szerelem és az igazság örök értékek, hanem arra is, hogy a művészet – akár a legnagyobb veszteség ellenére is – képes maradandót alkotni.

"A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart!"

Más.

Nos, örülök, hogy újra itt vagyunk, én, mint író, te, mint olvasó és remélem ott tudjuk felvenni blogilag a fonalat, ahol még decemberben elhagytam. Bár tudom, hogy nem kötelező, mégis szeretnék néhány mondatban beszámolni az itteni távolmaradásomtól. Már csak azért is, mert talán érdekelhet az új projektem.

Ugyanis nagy fába vágtam a fejszémet 2024. októberében. Egy, a három kedvenc filmes évtizedemre, tehát a '80-as, '90-es és '00-es évekre kiterjedő kutatást indítottam, mégpedig azért, hogy nyomonkövethesem a horror alműfajainak fejlődését a fenti három évtizeden keresztül. Ez lett a The Big  Horror Legacy könyvsorozat.

Az első kötet címe: The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear lesz és idén, azaz 2025. májusában jelenik majd meg, egyelőre csak angolul. A könyben a '80-as évek legnagyobb hatású alműfajait vizsgálom többek között társadalmi és kulturális szempontok alapján: a slashert, a body horrort, a supernaturalt, az okkultot és a folk horrort. Megnézzük a fontosabb filmeket, ajánlok is párat, amelyek talán kevéssé ismertek. Szóval szuperizgi a dolog, alig várom, hogy kész legyek vele. Jelenleg a szerkesztési fázisban tart a munka, egészen jól haladok vele. A könyvre Kickstarter kapmányt is tervezek majd, szuper ajándékokkal. Ennek részleteivel később jövök.

Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá? Érdekesnek találod az öteltet? Izgalmasnak? Vagy tökéletesen feleslegesnek? Hadd halljak rólad, a véleményedről, akár itt kommentben, akár e-mailben is megtalálsz. 

Itt a blogon, egyelőre heti egyszer találkozunk majd, aztán remélem ismét visszaállhatunk a heti két posztra itt is. Persze, ez leginkább tőlme függ, meg a jó időbeosztásomtól, de remélem, fogom tudni hozni a heti két bejegyzést neked. 

Szóval jövő héten tali. Addig is, jó filmezést, jó hetet, jó hétvégét. 

És ha nincs ötleted arra, hogy mit nézz, akkor fusd át a Nagyvászon és Hangszóró blog korábbi cikkeit. Hiszen, a régi filmek még mindig ütnek, ha adsz nekik egy esélyt! Remélem, ezúttal is sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogy újra felfedezz egy klasszikust – és várlak vissza a jövő héten, amikor is még több filmes kincs vár rád!

Csumi

Faszi