Megjegyzés: eredetileg egy cikkben szerettem volna összefoglalni Batman karakterének filmes megjelensését, de szokás szerint magával ragadott a téma és minél mélyebbre merészkedtem ebben a képzeletbeli denevérbarlangban, egyre több oldal telt meg a gondolataimmal. Szóval úgy dönöttem, hogy alkotónként osztom fel a gondolataimat.
A következőkben Tim Burton és Michael Keaton vízióját boncolgatom.
Jövő héten jön a Schumacher/Kilmer/Clooney éra, majd értelemszerűen Nolan/Bale, utána Snyder/Affleck, végül Reeves/Pattinson és James Gunn kerül majd egy szekcióba. Lesz külön poszt - a tervek szerint - a filmzenéről és Batman pszichológiájáról, de ez utóbbi kettő még alakul. Szóval ha szereted Batmant (vagy legalább nosztalgiázni a róla szóló filmeken), akkor most egy darabig el leszel látva olvasnivalóval. Köszi, hogy itt vagy!
.jpg?bwg=1547148846)
A jel az égen sosem az igazságot hívta. Hanem azt, aki elég összetört volt ahhoz, hogy válaszoljon rá.
“Ki lennél, ha szuperhős lennél?”
Azt hiszem, sokaknál elhangzott ez a mondat az óvodában, az iskolában, esetleg barátok között pár sör után. Van egy nagyon érdekes és mély vonzódásunk a hősökhöz. Olyan régóta vonjuk őket pátoszos fénybe, hogy talán már nem is tudni, ki volt az első az emberiség történetében. De vágyunk rájuk, szükségünk van a létezésükre. Azt hiszem, ebből a vágyból indultak ki aztán a vallások, mert kellett egy hős, aki igazságos, aki megvédi a gyámoltalant és őszintén, ki ne érezte volna legalább egyszer áldozatnak magát az életében? Ki ne örült volna egy “mindenható” hősnek, aki odalép és megmenti a “gonosztól.”
Nekem a válasz a kérdésre egyértelműen Batman. Az első perctől kezdve szerelem szövődött ezzel a karakterrel, mert valamit már gyerekként is eltalát bennem. Azt hiszem, már akkor éreztem, hogy odabent, a lelkem egy titkos zugában sokszor én is pont ilyen vagyok. Komor, elemző, megfigyelő. Vonzó számomra ez a karakter, az intelligenciája, az állóképessége, a reflexei. És bár tudom, átkozott életet él, nekem ő a legigazibb a modern hősök közül.
A moziban találkozunk először, amikor itthon is bemutatták Tim Burton megaprodukcióját 1989-ben. A képregény kicsit később jött, azt hiszem pár hónappal később indult itthon a forgalmazás, de azóta folyamatosan jelen van az életemben a figura. Az összes füzetet megkaptam gyerekkoromban, minden filmet láttam, a Mindörökké Batman kivéltelével mindet moziban (sajnos pont egyes kaptam valamiből aznap a suliban amikor nálunk vetítették és anyu nem engedett el rá :D), és még a Batman és Robin-ért sem haragszom. Ha már béna lett a történet, legalább szexisek voltak a ruhák.
Tudom, hogy nagy a harc a fandomok között, mindenkinek megvan a saját kedvence és még azok is, akik nem rajonganak hivatalosan a figuráért, még ők is képesek harcba szállni a fórumokon, ha a saját favoritjukat kell megvédeni.
Sokáig én is hevesen kiálltam a Burton/Keaton páros mellett. Védtem őket, holott nincs rá szükség. Senkit sem kell meggyőznöm ennek a duónak a legitimitásáról. Hiszen minden rendező és színész annyira másképp nyúlt hozzá ehhez a történethez, hogy mind megérdemlik a helyet a panteonban. Igen, még a Batman és Robin is. Legalább tudjuk, hogy ilyet még egyszer nem kérünk.
A következőkben tehát Batman filmes megjelenését elemezzük 1989-től napjainkig. Már az elején figyelmeztetlek: ez nem elemzés, hanem gótikus-fanboy szívroham, szerelmeslevél bal kézzel írva, miközben a jobb kézben ott a Joker-kártya, és minden mondatot egy Danny Elfman-téma kísér.
Ami még fontos: tudod, nálam ízlésen nem vitatkozunk. A mások által “rossznak” titulált film is jelenthet valakinek nagyon sokat, szóval, tartsuk tiszteletben egymás érzéseit. Szerintem amúgy is ideje a filmes közösségnek elhagyni a másik ízlésének fikázását és megértéssel fordulni egymáshoz. Hiszen ugyanazt a hőst imádjuk. És miért lenne baj, hogy nem ugyanazért?
Szóval jogos a kérdés, ki a legjobb Batman és kell e egyáltalán választani? Gyere, indulunk. Az úton a barlang mélye felé rengeteg SPOILER vár, szóval ne rinyálj, ha lelőttem pár poént. ;)
A téma nem gyerekeknek való, és a szöveg bizonyos aspektusai miatt, csak 18 éven felülieknek ajánlom ezt a posztot.
.jpg?bwg=1547148846)
Ez nem egy hős arca. Ez a gyász emlékműve, amit a megsebzett lélek állított.
Mielőtt hozzákezdünk a filmekhez, nézzünk körül a figura háza táján, hiszen épp őt szeretnénk megérteni és megpróbálni megtalálni a legtökéletesebb interpretációt, szóval lássuk ki is ez furcsa lélek, aki lassan száz éve járja az éjszakát, gyógyírt keresve mély, lelki sebeire.
A figurát Bob Kane alkotta meg és legelőször 1939. májusában jelent meg a Detective Comics (DC) hasábjain. Az évtizedek alatt a karakter sokat változott. Nem csak az alkotók és a főszerkesztők, de a politika és a szociológia is formálta, éppen az aktuális hangulat és felfogás szerint.
A női karaktereket (Batgirl, Batwoman) például annak köszönhetjük, hogy 1954-ben egy amerikai pszichológus Fredric Wertham, a Seduction of the Innocent című könyvében a Batman-történetek légkörét homoszexuálisnak és nőellenesnek nevezte. Megítélése szerint Batman és az első Robin, Dick Grayson a homoszexuálisok vágyálmaihoz hasonló életet élnek. Ettől a kritikától megijedve aztán a képregénykiadók megalkották a Comic Code-ot, egy cenzúrát, amelyet saját kiadványaikon gyakoroltak.
Batman karaktere már a '70-es évek végétől kezdve visszakapni komorságát, de csak a ‘80-as években tért vissza a füzetekbe igazán az, amit az '50-es és '60-as évek cenzúrája, illetve az Adam West-féle tévés paródia szinte teljesen elmosott. A The Dark Knight Returns (Frank Miller, 1986), az Arkham Asylum (Grant Morrison, 1989) vagy a Batman: Year One (Miller és Mazzucchelli, szintén 1987) mind azt üzenték: ez a figura nem a gyerekeké többé. Nem is lehet, hiszen egy pszichológiailag megtört, komplex és gyakran morálisan is megkérdőjelezhető ember áll a történetek fókuszában. Vagyis a gagyiból elindultak a reális felé.
A képregények ekkor kezdtek el valódi pszichológiai mélységet rendelni a karakterhez: Bruce Wayne már nemcsak gazdag és ügyes harcos, hanem egy trauma túlélője is, akit ez a trauma motivál és deformál is egyben. Ez filmes szempontból óriási lehetőség volt – és Burton ezt nagyon is megérezte. Keaton Batmanje, mint ahogy azt mindjárt láthatjuk, nem a hősmaszk alá rejtett „valódi én”, hanem egy identitáskonfliktusban élő ember – pont, mint Miller vagy Morrison Batmanjei.
A '80-as évek modern képregényei a hős fogalmát is újraalkották: a jó nem feltétlenül szép, hiszen a Batman-féle igazságosztás gyakran inkább megszállottságnak tűnik, mint erkölcsi felsőbbrendűségnek. A kérdés, hogy vajon Batman tényleg hős-e, vagy csak egy jól irányított őrült – nos, ez az ambivalencia végre mozgóképre is átkerülhetett, és képes volt egy érettebb közönséget is megszólítani.
A modern képregények – különösen a fenti három – már Gotham Cityt is karakterként kezdték kezelni. Egy romlott, cinikus, fojtogató város, amely szörnyetegeket kreál. Ez a városi atmoszféra Burton filmjeiben gyönyörűen megjelenik, egyik örökségeként a képregényes forradalomnak. Vagyis ezek legitimizálták a filmes adaptációt.
Ez az új Batman már nem nevetséges, nem gyerekes, nem gagyi és ez a stúdióknak is lehetővé tette, hogy valami súlyosabb, felnőttesebb történetet álmodjanak a vászonra. És itt jön a képbe Tim Burton víziója, amely a gótikus horror és a képregényes túlzás határán egyensúlyoz – pont, mint a modern képregényfüzetek.
A ’80-as évek vége az USÁban a fáradó idealizmus és belső feszültségek kora volt. Az évtized derekán Amerika még a gazdasági optimizmus, a hidegháborús retorika és a „családi értékek” felszínes biztonságában élt. De az évtized végére a Reagan-éra kezdett kifulladni. Egyre jobban nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. A bűnözés rekordmagas volt a nagyvárosokban, crackjárvány pusztított, és a lakosság egy része kiábrándult a politikai vezetésből.
Vagyis a gothami hangulat nem fikció volt. New York és más nagyvárosok szinte élhetetlenné váltak. A rendőrség és a bűnözők között kiéleződött a harc, miközben a társadalom valakit hibáztatni akart az egyre rosszabbodó helyzetért. A média - természetesen - felnagyította az erőszakos bűncselekményeket, ezáltal kialakult egyfajta „pánikkultúra”. Mind a bűnözők démonizálása, mind az utcai erőszak dramatizálása a „jó vs. gonosz” narratívák mentén történt. Gotham városa tulajdonképpen ennek a kollektív félelemnek lett a szimbóluma – egy hely, ahol már csak egy éjszakai igazságosztó képes fenntartani a rendet. Ebben a klímában Batman tökéletes figura volt: egy kívülálló, aki nem hisz az intézményekben, de mégis akar tenni valamit – a maga módján.
A nézők is egyre keményebb hősökre vágytak. A korszak nagymenő akciófilmjeiben, – John McClane (Die Hard), Rambo, Terminátor – a hősök eldurvultak, mert a világ is keményebb lett. Batman viszont már korábban is magában hordozta ezt a sötétséget, csak addig ezt az oldalát elnyomták a gyerekesnek tűnő felfogással. Most viszont a modern képregények és a társadalmi hangulat együtt hozták felszínre ezt a mélyebb, sötétebb Batmant.
.jpg?bwg=1547148846)
Gotham nem egy város. Inkább egy elátkozott emlékmű, amit félelemből emeltünk, acélból kovácsoltunk, árnyékból formáltunk – hogy elrejtsük mindazt, amit nem volt bátorságunk megjavítani.
Batman - Burton/Keaton (1989)
Burton látomása ezért robbant akkorát. A korábbi csillivilli, bugyuta Batman helyett egy tökös csávót kaptunk, aki bár lelkileg nem a legkiegyensúlyozottabb, de mégis mer és akar is tenni valamit. A korszak szempontjából különösen izgalmas, hogy a Burton-féle Batman filmekben nem csak a látvány és hangulat volt újító, hanem az is, kit választottak ki a szerepekre.
Michael Keaton mint Batman/Wayne merész választás volt, hiszen a közönség addig csak egy neurotikus komikusként (A kispapa, Beetlejuice) ismerte a kis termetű színészt. De Keaton pont ezért működött, mert nem próbálta "megtestesíteni" Batmant, hanem képviselte a karaktert – csendes düh, pszichés törés, kívül rideg, belül kaotikus.
A ’80-as években a közönség még amúgy is fogékony volt az „ember a maszk mögött” típusú drámákra – és Keaton ezt hozta, nem pedig egy izomkolosszust. A későbbi castingok során pont ez veszett el: a testalkat és a fizikai jelenlét dominált a lelki tartalom helyett. Keaton játéka nem azt mondta: “Nézz rám, hős vagyok.” Azt mondta: “Nem tudom, mi mást kezdhetnék azzal, ami vagyok.” És ez sokkal őszintébb volt egy robusztus Batmannél.
Ráadásul a gonoszok sem csupán szörnyek, hanem jól megírt, eljátszható szerepek. Nem csak Jack Nicholson (Joker), hanem Michelle Pfeiffer (Catwoman) és Danny DeVito (Penguin) sem díszletként funkcionáltak, hanem karaktertanulmányként. Emellett a Burton-korszakban a gonoszok is főszereplők voltak – nem CGI-effektek, hanem színészi eszközökkel épített figurák. Ez pedig visszanyúlt a klasszikus horror-gonosz hagyományhoz: a színész személyisége része a karakternek, amit nem elrejteni, hanem kiemelni kell.
Jack Nicholson Jokere azért olyan elementáris, mert Nicholson nem bújt el a karakter mögé, hanem Nicholsonként lett Joker. A vigyora, a szemvillanása, a hanglejtése – ezek a saját gesztusai. Nem alakította a figurát, hanem kibontotta magából.
A gonosztevőknél, főleg a horror és a pszichothriller világában ugyanis nem a realizmus a lényeg, hanem az archetípus, a hatás, a mítosz. És ezt nem CGI vagy maszkolás, hanem a színész szuggesztiója adja meg. A legemlékezetesebb gonoszok nem csak a karakter miatt élnek, hanem mert a színész „benne maradt” a képben. Nem takarta el a saját arcát, hanem ráírta a figurára. És megint: a közönség akkor még a színészi játékra is kíváncsi volt – nem csak a csatákra.
Csak kis mellékág, hogy Heath Ledger esetében is ez történt: a gesztusai, a hangja, a nyaldosása, a nevetése... ezek mind az ő „démonai”. A szerep nem elvette tőle az identitását, hanem beleírta azt a karakterbe. Joaquin Phoenix pedig egy egész életműnyi testi és lelki fájdalmat kanalazott bele az ő Jokerébe. Ezért volt olyan nyomasztó: mert ő maga volt a fájdalom – és nem csak eljátszotta azt.
Na, de vissza a 80-as évekhez. Már említettük, hogy ebben a korszakban a trauma, elidegenedés, kettősség volt az alaptónus (Reagan-éra vége, dekadens gazdag hősök, a kívül fényes, belül rothadó társadalom). Ehhez sokkal jobban passzolt egy töredezett lelkű, belülről motivált hős és egy ugyanolyan komplex antihős. Egy Nolan-féle, racionális, „mindenre van tervem” típusú Batman túl steril lett volna ehhez az évtizedhez. Nem rezonált volna.
.jpg?bwg=1547148846)
Egy bánatból írt tündérmese utolsó pillanata. És a maszk mögött, legbelül ott bolyong egy férfi, aki még mindig önmagát keresi.
Na, de miért is alap az 1989-es Batman?
Először is, ez az első komolyan vett Batman-film. Batman addig főleg popkulturális poén volt (lásd az Adam West-féle campy sorozat, harsány színekkel, bumm-puff buborékokkal). Burton viszont ellentmondást nem tűrve azt mondta: Batman lehet komoly és sötét, sőt igazán annak kell lennie. Ezzel visszanyúlt a karakter gyökereihez, és elhozta a képregényes árnyaltságot a mozivászonra.
Igen, ez egy Dark fantasy – nem realista és nem is kell az legyen, mert így is komolyan vehető. Burton felfogásában Gotham sem egy valódi város – inkább egy gótikus rémálom, amiben minden túlzásként működik. Ez a mese-, és operaszerű tálalás segítette a közönséget abban, hogy elmerüljön a mitológiában és ne kérdezzen vissza minden logikai lépésnél. Ugyanis itt az eszme volt a fontos és nem a racionalitás.
Mint már említettem, Bruce Wayne is újfajta megközelítést kapott. Keaton nem akciósztár, nem izomember, hanem színész – tökéletes választás egy zavart, belső démonokkal küzdő figura eljátszására. Bruce Wayne itt nem egy álca, hanem ugyanaz az ember nappal is, mint aki éjjel – diszkomfortos, furcsa, érzékeny. Ez pszichológiailag előrébb járt sok kortárs karakterábrázolásnál.
Vagyis Burton és Keaton remekül oldotta meg a képregényelemek filmrevitelét. És nem úgy, hogy egy az egyben átemelt volna paneleket. Inkább érzelmileg és tónusában ragadta meg a korszak képregényes Batmanképét. A ’80-as évek közepétől kezdve (főleg a The Dark Knight Returns és a Year One után) a képregények már sötétebbek, pszichologikusabbak lettek. Ott jelent meg először hangsúlyosan, hogy Bruce Wayne nem csak álarcot visel – hanem szinte teljesen eltűnik a Sötét Lovag karakterében. Burton ezt vette át: nem a konkrét sztorikat, hanem a hangulatot és a karaktertörést. Nem „komikszos” filmet csinált, hanem egy olyat, amilyenek a képregények épp kezdtek lenni akkoriban – és ez a sorsszerű találkozás robbantotta fel az egész filmet.
Batman egyik legősibb belső konfliktusa a ”kettős identitás fájdalma” ami azt jelenti, hogy Bruce Wayne nem tudja eldönteni, hogy ki is ő valójában. Bruce Wayne, a milliárdos örökös, aki próbál emberként létezni? Vagy Batman, aki csak azért van „civilben”, hogy másokat ne riasszon el? És a nagy kérdés: vajon Batman csak egy álca, amit Wayne felvesz – vagy Wayne maga a maszk, amit Batman hord?
Burton szerint a Batman (1989) egy érzelmi horrorfilm – Bruce Wayne képtelen elengedni a múltat, így újra és újra visszabújik a maszk mögé. Nem küldetésből, hanem mert másképp nem tud élni. Ezért mondjuk azt, hogy nála Batman az „igazi”, és Bruce Wayne az álca – csak egy üres héj, amit mások kedvéért visel.
A Nolan féle verzióban ez egy kicsit más: ott Bruce tudatosan választja, hogy Batman csak eszköz, amit eldob majd, ha már nincs szükség rá. Nála Bruce az „igazi”, ő vállalja az éjszakai hősi szerepét – de emellett meg akarja tartani az emberi oldalát is. (Aztán persze ezt is bukja.)
A jó képregényekben – például The Long Halloween, Hush, Ego, Batman RIP – ezt a kettősséget mindig boncolgatják az alkotók. Vagyis ki van a maszk mögött? A gyerek, aki elvesztette a szüleit – vagy a démon, aki megígérte, hogy többé senki nem fog szenvedni?
És attól függően, ki írja épp Batmant, más válasz születik. Burton verziója szerint az a srác ottmaradt a sikátorban – és csak egy árnyék tért vissza helyette. Ez pedig csak még tovább mélyült az 1992-es Batman visszatérben.
.jpg?bwg=1547149052)
Ő nem csupán válaszol a hívásra. Ő maga a hívás – egy árnyék, amit a saját legendája vet, és amit újra meg újra visszaránt a világ abba a szerepbe, amiből ő maga sem tud kilépni.
Batman visszatér - Burton/Keaton (1992)
Keaton Batmanje rengeteget változik ebben a filmben, ez pedig szándékos rendezői döntés volt – Tim Burton tudatosan sötétítette tovább a karaktert és a világát. Ugyanis Bruce Wayne ebben a filmben lassan eltűnik… A Batmanben még láttuk Bruce-t társasági eseményeken, próbálta a normalitás illúzióját fenntartani, volt egy-két jelenete, ahol emberként is működött – gondolj csak a Vicki Vale-lel való kapcsolatára vagy a pszichológiai dilemmáira.
A Batman visszatérben viszont Bruce Wayne szinte már csak álca. Nem megy sehova és alig találkozunk „civil” élethelyzettel. Mintha mostanra tényleg Batman lenne a valódi személyiség, és Bruce csak egy maszk, amit már nem is igazán akar viselni. A jelenlétének nincs valódi súlya, csak akkor létezik, amikor valamiért muszáj. Vagyis Batman elnyelte Bruce-t.
Szerintem a valaha filmre írt Denevérember sztorik legjobb és legmélyebb karaktere is ebben az filmben tűnik fel. Michelle Pfeiffer iszonyatosan jó alakításában, ő pedig Selina Kyle azaz Macskanő. A tükör, amibe muszáj belenézni.
Ugyanis ez a figura Bruce Wayne lelki tükörképe, de nála még radikálisabb az átváltozás. Ő is egy trauma által született újra, és nemcsak az éjszaka teremtményévé válik, hanem az önállóság, a bosszú, a szexualitás és a szabadság ikonikus szimbólumává. És mintha Bruce azonnal felismerné a nő tudathasadását, ami nem is csoda, hiszen ő maga is ugyanezt éli át. Mindketten ugyanazokkal az identitánsproblémákkal küzdenek, de míg Selina teljesen elengedi a régi énjét, Bruce még küzd a sajátjért – és ettől olyan fájdalmas és végzetes a vonzalmuk.
Ebből a karakterépítkezésből kiindulva nagyon érdekesnek tartom, hogy a Batman visszatér (és kisebb részben már az első Batman-film is) kifejezetten rezonál olyan társadalmi csoportok tapasztalataira, akik marginalizálva érezték magukat, és akiknek az identitása nem fért bele az akkori mainstream kultúra elvárásaiba – ilyenek például a melegek, a queer emberek, vagy tágabban: bárki, aki „másként” él, másként érez, másként néz ki, mint amit a társadalom elfogad.
Burton karakterei ugyanis nem titkolják a másságukat – hanem büszkán vállalják azt.
.jpg?bwg=1547149052)
Az árnyék csak azt rajzolja meg, amit a lélek már rég kiválasztott. Az a maszk... az mindig is ott volt.
Selina Kyle szelíd, alárendelt titkárnőként él, akit szó szerint „megerőszakol” a hatalmas férfiak világa, amikor a főnöke Max Shreck kilöki az ablakon. A halála utáni újjászületése egy öntörvényű, hiperszexuális, harcias nő, aki nem hajlandó többé alávetni magát senkinek – és ez a változás sok queer néző számára hasonlít a „coming out” élményéhez: „Én most már tudom, ki vagyok, és nem kérek a hazugságokból.”
A Pingvin is hasonló utakon jár. Nála a deformált test, az elutasítottság, a gúny, a gyermekkori trauma, a társadalom peremére szorítottság van a kalapban– egy olyan karaktert látunk, aki nem elég „szép” vagy „normális” ahhoz, hogy szerethető legyen, és ezért bosszút forral. Az ő alakja is nagyon ismerős lehet azoknak, akik “másként” nőttek fel, elutasítva a „normáktól”.
A szuperhős-műfaj egyik alapélménye az, hogy kettős életet élnek a szereplők – a „maszk” alatt valójában az igazi énjük van. Ezért is rezonál annyira sok nem konvencionális identitással élő ember ezzel a zsánerrel: a titkolózás, az önmegtagadás, a rejtőzködés, majd az önazonosság keresése központi téma ezekben a történetekben. Bruce Wayne/Batman egy érzelmileg elfojtott, identitásában kettészakadt ember, aki csak éjjel tud önmaga lenni. Selina/Catwoman pedig a felszabadulás, a düh és a szexualitás felszínre törése, amivel ugyanúgy nem tud mit kezdeni a világ.
Vagyis a Batman visszatér már-már egy queer gótikus melodráma. (Ne röhögj!) Burton filmje stílusában és dramaturgiájában is sokkal közelebb áll egy klasszikus gótikus operához, mint egy szuperhősfilmhez. A szereplők nem egyszerű karakterek, hanem drámai, túlfűtött identitásmetaforák. És ez a fajta túlzás, stilizáció és „drámázás” nagyon is ismerős a queer esztétika világából (gondolj csak pl. a camp hagyományra, vagy akár a drag-re, mint jelenségre. Tele van átváltozással.).
A három fő karakter (Batman, Catwoman, Pingvin) mind sérült, traumatikus múlttal és kettős identitással él, és egy ponton szembefordulnak a társadalom elvárásaival. Mintha a film azt mondaná: a világ, amelyben élünk, nem nekünk való – de akkor majd építünk egy sajátot, bármennyire kaotikus is.
És bár nem mondom, hogy annak készült, de a Batman visszatér egyfajta queer allegóriaként is olvasható: arról szól, hogy milyen érzés másnak lenni, milyen nehéz az identitásunkat elfogadni, megélni, felvállalni, és milyen következményei vannak annak, ha a világ nem fogad el minket olyannak, amilyenek vagyunk. És Tim Burton ehhez nem didaktikusan nyúlt, hanem vizuálisan, érzelmileg és mitologikusan – pont úgy, ahogy a legjobb tündérmesék vagy rémálmok teszik.
Burton most sem realista filmet csinált, hanem egy sötét, gótikus pszichodrámát, ami helyenként már groteszk mese vagy tudattalan utazás. A hangulat is álomszerű, egész Gotham feldíszítve karácsonyi dekorációval, mégis rideg és nyomasztó; a Pingvin egy horrorisztikus torzszülött, aki a társadalom pereméről indul; Max Shreck kvázi egy vállalati démon, akitől távol áll minden valós erkölcsi törvényszerűség. Batman pedig ebben a világban nem hős, hanem egyfajta szomorú árny, aki próbál irányítani, de maga sem tudja pontosan, ki ellen harcol. És lehet, hogy néha nem is akar győzni – csak megérteni.
A Batman visszatér Batman belső világának kivetülése. Már nem arról szól, hogy egy férfi jelmezben harcol a bűn ellen, hanem arról, hogy mit tesz a trauma, a magány és a feldolgozatlan gyász egy emberrel, ha túl sokáig marad egyedül a sötétben.
Igen, ez a Batman még mélyebbre süllyed, a szeretet és a kapcsolat esélyét is elveszíti, és ezzel még tragikusabb és még árnyaltabb karakterré válik. Ezért is mondják sokan, hogy Burton második filmje valójában nem is folytatás, hanem egy gótikus opera.
.jpg?bwg=1547149051)
Voltak, akik túl soknak tartották. Túl sötétnek. Túl furcsának. De mi van, ha ez a pillanat – egy szörnyeteg, aki gyászol a hóesésben – volt a film egyik legőszintébb pillanata?
A Batman visszatér önmagában zseniális, de sajnos a film már akkori is inkább üzlet volt, mint művészet és mondanivaló. És a jegyeladás csak egy dolog. A '90-es évek elején már kötelező volt a merchandise, sőt a legtöbb lóvét éppen ez hozta a stúdióknak. A film látványvilága és mély mondanivalója megrémítette a gyerekeket, a szülők dühös leveleket írtak a stúdiónak, a média pedig szokás szerint addig fújta a mocsokkal teli lufikat, míg a Warner beijedt. Mintha csak elfelejtették volna, hogy miért tért vissza a komorság Batman világába.
A Batman visszatér körüli botrány valójában az egyik első látványos példája annak, amikor a nézői elvárások és felháborodás közvetlenül beleszólt a stúdió döntéseibe – vagyis nem csak utólag minősítettek egy filmet, hanem már előkésztek egy következményt: a változást.
A Batman visszatér nem gyerekfilm – de sokan annak hitték. Sőt, maga a stúdió is valmaiért így pozicionálta. A McDonald’s Happy Meal kampány, a játékfigurák, a Warner marketingje mind arra utalt, hogy ez családi szórakozás lesz – de ehelyett kaptak egy szado-mazo bőrruhás Macskanőt, véres harapásokat, elhagyott gyerekeket, groteszk testeket és perverz utalásokat. Ez sokaknál (főleg konzervatív szülőknél) megbotránkozást váltott ki.
És a közönség nemcsak felháborodott – reakcióra kényszerítette a stúdiót. A szülői panaszok, a vallási csoportok tiltakozásai és az üzleti partnerek visszahúzódása (pl. McDonald’s) olyan mértékű nyomást gyakorolt a Warnerre, hogy Burton-t levették a következő filmről (csak producerként térhetett vissza), és megszületett a sokkal könnyedebb, színesebb, merchandising-barátabb Schumacher-féle Mindörökké Batman, amit egyértelműen a botrány elkerülésére szabtak. Ez az eset megelőlegezi azt a fajta közönség–stúdió dinamikát, amit ma már természetesnek veszünk: hogy a nézők (vagy a leghangosabb rétegeik) formálják a franchise-ok irányát.
Persze nem az első ilyen eset a filmtörténetben – korábban is voltak példák rá, hogy nézői vagy cenzori visszajelzések befolyásolták a filmgyártást (pl. a Hays Code, vagy a 70-es évek erőszakos filmjei után jött PG-13 rendszer kialakulása). De a Batman visszatér az egyik első látványos példa a modern franchise logikában, ahol a nézők, szülők, partnerek nem csak véleményt mondtak, hanem visszafordítottak egy kreatív irányt. Innen kezdve a stúdiók egyre jobban figyeltek a közönségi backlash-re, és elindult az a korszak, amit ma „fandom influence”-ként ismerünk. A Batman visszatér bojkottja korai és fontos mérföldkő a nézői beleszólás történetében, és a mai napig visszhangzik a franchise-filmek készítésében.
.jpg?bwg=1547149051)
A 20. század utolsó, valódi Batman-képkockája. Gótikus, tragikus, lélekből varrva. Aztán jöttek a gyávák – akik a mítoszt eladták műanyag figurákért cserébe.
Jövő héten innen folytatjuk. Schumacher/Kilmer/Clooney kerül nagyító alá és mindent átbeszélünk majd rólunk.
Van egy másik ciksorozatom, amiben már kicsit tárgyaltam Batmanról, viszont ott a fókusz a kéregényfilmek múltján, jelenén és jövőjén van. Itt olvashatod.
Egyébként a horrort is képes vagyok darabokra szedni. The Big '80s Horror Legacy I. - Shadows of Fear (A 80-as évek horroröröksége - A félelem árnyai) című könyvem a legjobb példa rá. Ha bírod az írásaimat, na meg az angol nyelvet, érdemes lesz majd kézbe venni. (Már ha szereted a démonokat, a VHS kazettákat és az őszinte beszédet.) Ha érdekel, miért volt más akkor a horror, és hogyan lett belőle ipari sablon vagy épp művészi kiáltvány, már rá is vetheted magad az Amazonon. (A link a német Amazonra visz.)
.jpg?bwg=1547224060)
.jpg?bwg=1547224060)
.jpg?bwg=1547224060)
.jpg?bwg=1547464240)
.jpg?bwg=1547464240)
.jpg?bwg=1547464240)
